Nos, nem olyasmire gondolok, hogy ha például egy ilyen mondattal ébredek zúgó fejemben: „immár kispárnám rózsacsokrai között is koszlott farkasok leselkednek”, akkor, ha hozzákapirgálok néhány változatot, máris vihetem be egy szerkesztőségbe, a költészet legújabb sarjadványa gyanánt; és milyen érdekes: „arcosság” nincsen, van viszont „arcátlanság” és a nagyon különböző „arctalanság”; utóbbi kifejezéstelenséget, egyéniséghiányt, jellegtelenséget közöl.
Nem is esik jól elhinnem azt, amit szótáram állít: hogy az arc szó az orr és a száj összetétele lenne, még az ószibériai korszakunkból. A tudomány szerint azért van annyiféle arca az embereknek, hogy az egymáshoz tartozókat meg lehessen különböztetni az idegenektől. Ez is vitatható azonban: mert vanak családon belül is „elkülönülő” arcok, és előfordul, máskor, hogy ugyanaz az arc hihetetlen messzeségekből tekint ránk! Például, mindig megizzad a tenyerem, ha a képernyőn az Erdogán nevű török politikust látom, tökéletesen olyan, mint egykori tanítóm a vásárhelyi elemiben, akit nagyon kedveltem, mégis, 1939-ben megmagyarázhatatlanul összevesztünk. Még volt legalább tíz ilyen esetem. Egyet valaha meg is írtam. Egy német világtörténeti kézikönyv előszavának végén egy sziú indián törzsfőnök arcképe látható. Papírkivágással letakartam a fejdíszt, a tollkoronát és íme, Nagy István kolozsvári „szélsőbaloldali” író nézett rám. Nemcsak a vonásai voltak azonosak, hanem a rajtuk mintegy kirobbanni készülő indulatok is!
A napokban hallottam a televízióban egy előadást, miszerint a hatmilliárd embernek ugyanannyiféle arca van! Ez ugyan valószínűtlen! Ezért inkább hinne az ember annak a véleménynek, hogy csak mintegy öt-hat millió arc létezik – és létezett valaha is –, és mindegyikből „készült” úgy egy-két ezer darab! Ám ez akkor is felesleges pazarlás! Az állatok számtalan hasonló, sőt egyforma pofa közül is messziről meg tudják különböztetni egymást, szaglás és valami rejtélyesebb dolog által?
Szerintem inkább a harc szóhoz lehet az arcnak köze! Az ember az arcával nemcsak hív, csábít, kedveskedik, biztat, hanem fenyeget, riaszt, rémít is! E feltételezést megtámogatja az a körülmény is, hogy a kép szó a régi nyelvben – valamilyen szúró fegyvert is jelent, dárdát – olykor éppenséggel tőrt! PERSZE, a nyelvész ilyenkor vigyorogva kezd előtálalni szláv és török szavakat, pl. a kopja állítólagos eredetijét – és eszébe sem jut, hogy a kúphoz hangtanilag közelálló csúp (pl. a háztető csúpja) hegyes dolgot jelent, a csípés is szúrásélménnyel jár; pl. a darázscsípés, és ott a csáp és a csép: hosszú hegyes dolgok! Az egytagú szavak szokásos megfordíthatósága szerint a bök (bika), és hogy (ki)bukkan valami valahonnan! Szóval nincs szükség délnyugati szláv segítségre.
Na és az arc: „a lélek tükre”... Eltekintve attól, hogy a tükörrel el lehet vakítani az ellenséget (ugye, az ókorban állítólag hadihajókat is gyújtottak fel tükrökkel), az arc legalább annyira harci eszköz, mint a pajzson lévő címerkép vagy jelvény. Ijeszt és – vonz!
Az arc a lélek tüköre – de melyiké? Melyik léleké? Nemcsak az ősi kínai bölcselet tudta úgy, hogy van egy magasabbrendű, „éteribb?” lélek és egy „közönségesebb”. Az óegyiptomi vallási képzetek és hiedelmek szerint háromféle lélek lakozik bennünk. Az első a KÁ, amely az ember halálakor visszatér az egyetemes világszellembe, mert annak a része. Kerényi azt írja, a görögök hite szerint a lányokban is lakozik valami isteni(bb) lélekféle, ami azonban visszatér a magasabbrendűség világába, amikor a lány asszonnyá változik! (Lásd: Koré). És akkor van az egyéni, saját („privát”) lélek, de az is két részből áll: bu és bá. Az egyik ott kísért (tengődik?) a sír vagy a halott körül, a másikat leviszik elszámoltatás végett az Alvilágba. (A pokolba?) Hogy mennyire élők ezek a hiedelmek, arra jellemző az a mesei fordulat, hogy a szegényember, amikor találkozik az ördöggel, úgy megijed, hogy se bűt, se bát nem tud mondani! Az ördög éppen ez iránt érdeklődik, hivatalból! Egyes ókori vallásokban a Bübaion az istenség fogalmának volt a neve.
Milyen kedves és kellemesen hangzó minősítés valakiről azt mondani, hogy bűbájos alak. Azonban valaha, amikor még erejében virult a középkor, esetleg kínpad vagy megégettetés is járt érte! A bűbájosság ugyanis akkoriban azt jelentette, hogy „halottidéző”, szellemidéző! E szó ugyanolyan karriert futott be, mint a „tündér”! Valaha ez azt jelentette, hogy hűtlen, hitegető, álnok, csábítgató!...
Éppen akkoriban, amikor a televízióban előadást hallottam az arcok sokféleségének okairól vagy céljairól, Nagyenyeden volt egy nemzetközi „néptáncfesztivál”. Hallatlanul érdekes volt, mondjuk egy negyven évvel ezelőtti hasonló rendezvényhez képest, milyen motívumok élnek túl mindent? Mások hogyan módosulnak vagy laposodnak el, és hogy milyen az általános arculata az egésznek?
„Hallatlan” azért is, mert manapság a néprajzosok is, ki tudja, milyen alapon értékelnek? Kedvenc napilapom is csak egy-két hűvös szóval említette e ritka látványos találkozót.
Volt a táncosok között egy paraguayi lány... Hogy tupi indián lehetett-e vagy valami más, nem tudom, de azonnal azok a szüntelen tudálékoskodások jutottak eszembe, amelyek manapság mindegyre felzsivajognak, ha latin-amerikai indiánokról esik szó, vagy a prekolumbuszi kultúrákról, s főleg a gyanúsítgatások: hogy eme népecskék földönkívüliekkel enyelegtek valaha, vagy akár mostanság is? Óriási, kerek (dundi) fej, hatalmas szemek, és olyan széles, egyenes száj, húsos ajkakkal, amelynek a hossza a két szem külső sarkai közti távolsággal egyezett, holott a nagyobb szájú férfiak szájának szélessége is csak a két pupilla közepét összekötő vonallal szokott egyforma hosszú lenni!
Annyira különös és borzongató volt, mintha nem is embert látnék, holott igyekezett minél bizalomkeltőbben, óriási intenzitással mosolyogni! Mintha valami csak embernek szeretett volna látszani, holott lerítt róla, hogy nem az. És akkor eszembe jutott, hogy az ember mindig nem azonos az arcvonásai – részleteivel!
Volt már valaha egy ilyen élményem, amely el is tántorított egyik kedvenc romantikus íróm, Jean Paul hívei közül. Az az író volt – a magyar olvasók körében nem nagyon ismert –, aki a lélek tükrének egyik nagy kalandor felfedezőjeként nemcsak az érzelmek, érzületek leolvasását művelte, hanem az arcot mintegy ezek materializációjának tekintve, azt sugallotta, hogy az arcvonások nemcsak tükrözik, hanem indukálják, előhívják, sőt létrehozzák a lelkiállapotokat.
Harminc-negyven évvel ezelőtt minden művészi becsvágy nélkül, szórakozásból, gyakran festegettem is, többnyire a naturalisták modorát utánozva, arcképeket is. Egyszer azonban egy munkatársam feleségét, egy hangszeres művésznőt moderneskedve festettem meg – emlékezetből. A kép, kevés színt használva, úgy hatott, mintha egy postabélyegen lévő nagy személyiség arcképét óriásira felnagyítottam volna: három-négy centiméteresről harminc-negyven centiméteresre. S jöttek az ismerősök és lelkendezve felfedezték: né, hát ez izé... ez valóban ő, és mennyire hasonlít!...
Jött a férje, és ő is ámuldozott; hogy: mennyire eltaláltad! Fantasztikus! ... Végül eljött az ábrázolt személy is, odaállt a kép mellé és – EGYETLEN VONÁSA SEM HASONLÍTOTT! Elképedtem és majd kirázott a hideg: miről ismerték fel annyian, ha sem az álla, sem az orra, sem a homloka nem hasonlított az ő arcának részleteihez? Úgy látszik, csak a krimiírók tudják úgy, hogy az ördög a részletekben lakik! Holott valójában az összhatás teszi ezt! Ha a jellemző összeg kilenc, ez létrejöhet 4-3-2 összegeként, de kiadja 7-1-1 is!
Úgy látszik, a magasabbrendűség titkai éppen a sokféleségben nyilvánulnak meg! Itt vannak például a nyelvek: ha az ember bármilyen fajta, bármilyen „típusú”, ugyanúgy használja kezét, lábát, ugyanúgy szeretkezik, és meg tudja egymást termékenyíteni, sőt a száját is ugyanúgy használja: mert lényegében ugyanúgy táplálkozik, miért nem beszél egyformán? Bábel legendája szerint ott összezavarodott az addig egységes nyelv! Holott szerintem a dolog éppen fordítva történt: valaki, valami egybe akarta mosni az összes nyelvet: minek annyi? Elég egyetlen, közös. Innét jött a zűrzavar! Bábel eredeti akkád névalakja: Bab Ilu: Isten kapuja, a régebbi szumír: Ka Dingir Ra ugyanaz. Azon át nem a zűrzavar jön a világra, hanem a végtelen sokféleség! Az, ami „isteni”.
Aki a sokféleség ellen harcol: istentelen!
