Nem megszokott, de nem is teljesen rendkívüli – elég számtalan író „polgári” foglalkozására gondolni – Dimény Lóránt gyakorlata. Aki műszaki végzettsége, szoftverfejlesztői állása ellenére/mellett költő és prózaíró is. A több mint tíz éve kezdett és tartó publikációs ívét erdélyi folyóiratok hasábjai, két verseskötet, egy regény, illetve a 2015-ben a marosvásárhelyi Lector által kiadott, jelen írásban vizsgált Ha elhal című novellagyűjtemény rajzolja.
Egy olyan könyvről van itt szó, melyről recenzensnek sok minden eszébe juthat; valószínűtlen ugyanakkor, hogy hűvösen tárgyilagos marad a hozzá való viszonyulása. Kiemelten például azért, mert a mintegy kétszer tíz írás mindenike, bár természetesen változó mértékben, de komolyan igénybe veszi empátiáját, értelmezői kompetenciáit, tapasztalatait. A fiktív mintaolvasó „helyzetbe hozódik”. Hiszen a szövegek nagy része csak egy rendkívüli rendben érvényesíthető, komplex szemantikai hálót működtet. Ezek apró, efemer, de annál jelentésesebb motívumokból bogzódnak össze – ilyen például egy sárga buborék vagy lepkebáb. A novellák univerzumainak, az ezeket meghatározó törvényeknek minden új címmel utána kell iramodni, kapaszkodva, nehogy az olvasás alanya lemaradjon egy hajtűkanyarban. A rugalmasság, melyet a szövegek befogadójuktól értelmi terheltségük, logikai különlegességeik révén megkövetelnek, bizonyos pontokon talán már akrobatizmus. Ezek a locusok tipikusan a kötet vége felé találhatók, amikor a jelenbeli horizontot a korábbi tapasztalatok is meghatározzák; de itt említhetők rövidségükhöz képest nagyon összetett novellák (például A hiány). Más szavakkal: pontos, gyakorlott figyelmet igényel Dimény szövegeinek olvasása; illetve érdemes időt hagyni minden egyesnek, hogy dolgozzon, hasson.
Jellemző ezeknek a néha egymás után következő mondatokban is személyt, perspektívát, történetet, korszakot váltó megformáltsága. Ahogy az is, hogy az írások alcímekkel szakaszosra, szaggatottra tagoltak, ekként mikroméretű egységek egymásutánjának hatnak, melyek például szétszálazott, mozaikos életeket rajzolnak meg. A narrátor(ok) ilyen körülmények között különböző fortélyokkal érik el a koherenciát vagy annak felsejlő, sziréni vágyképét – ilyen például egy bizonyos Hmrd folyó feltűnése több esetben is. De jóval kidolgozottabb megoldás az egyetlen térnek több időt, ezek révén pedig a legkülönbözőbb aktorokat (római legionárius, keresztény pap, népvándorláskori, angyalokkal cimboráló javasasszony [?], lövészárokban bujkáló katona, temetőgondnok, „lakóparkkori” elbeszélő) összefogó ereje (A kút). Vagy, mint a már említett A hiány című, talán példázatnak is felfogható történetláncolat esetén, az önkiüresítés, sötétség, bomlás és oldódás beteljesítő, újjászülő, éltető szerepének felmutatása a legkülönbözőbb helyzetekben.
Ennek kapcsán ismerős lehet a bibliai, Dimény több szövegében is megidézett ige: „ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn12, 24). Az írások nyelvezetének, de több történet alaphelyzetének jellemzésekor is kiemelten fontos mind a bibliai dikciót, mind a definíciókat figyelembe venni: kedd például az a nap, „amikor Isten szétválasztotta a vizeket.” Sajátos esztétikai minőséget jelent, némiképp szubvertál ugyanakkor, amikor a bibliai igék szokatlan szituációban teljesülnek be. Az otthontalanok befogadása, a felebarát szeretetének parancsa például így: egyik rendőr számára korábbi ellenségének „durrogó szuszogása a kredenc mélyéről maga... a csendes megnyugvás.” Letagadhatatlan nem egy mozzanat kifejezetten apokrif jellege: „sejtelmes, istenszagú mondatokat” ugyanis nemcsak a talán könnyebben a görög mitológiával azonosított bagolymadár, hanem egy „sötétbarna prémbe rejtett” görény is szól. Ennek akár mély értelme is felfedezhető kétségbevonhatatlan szokatlansága mellett, hiszen a görény az adott konstellációban az emberek mindennapi tápláléka, ahogy az Oltáriszentség is kenyér és bor, alapvető élelmek színében jelenik meg.
A Ha elhal egyik fundamentális tétje, mindezzel összefüggésben, a végtelen végességének megnyilvánulása, ennek a megnyilatkozásnak a lehetősége, a megszólalás feltételei, lehetne mondani. Erre irányul számtalan hitelesen közvetített töprenkedés. Milyen az, amikor az égiek figyelme érezhetővé válik? Fáj, mondják a novellák. Melyeknek hősei, ennyiben nem véletlen a fentebbi „elvarratlan szál”-metafora, rendesen rendkívüli állapotban mutatkoznak meg (ez egyébként kiválóan illeszkedik a novella mint olyan műfaji jegyeihez is). Egyfajta küszöbhelyzetben láttatódnak, beavatódás előtt, ladikkal átkelvén (így „Dimény úr, „Lórántka” is, az egyik homodiegetikus narrátor), új létminőségbe fordultukban (jellemző a két alcím: Azelőtt, Azután). Például búcsúznak: halálos betegként az élettől, bányaszerencsétlenségben elhunyt barátaiktól vagy egy közegtől, megmerevedett élethelyzettől; esetleg tanúi, alakítói annak, amint „a rend végre a helyére kerül.” Nem társtalan, de komoly kihívás és vállalás ekként istenélményeket őszintén, nem ironikusan tematizálni (még akkor is, ha a hit mint „maga a létezés” nem óv meg meséktől, „amelyek rosszul végződnek”). Így lesz érthetővé, hogy miért küzd annyi szereplő is a „papírra vetésével” a történeteknek, melyek mint „nyers hús” szálazódnak szét zsigereikre.
Ugyanígy az idő is inas (kocsonyás, hajszálakkal kivarrott, anyagi) azokban a novellákban, melyek „a sors által kiszabott felöltőkben” mutatják hőseiket. Akik elfogadják például az „egy Kajtár megöli azokat, akiket szeret” vagy a „nem lehet kitérni a sors elől” logikáját. Így babrálnak napjaik „bogzott madzagjával”, részben legendák homályába vagy őseik emlékébe révülten, elmerülve tehát „a lehetetlen és a mese határán”. Terük pedig nemegyszer a sokarcúan festett Erdély mint néha evidencia, néha megválaszolatlan kérdés, a kötet egyik fontos hívószava, melyről üzenete van. „Menyétbőrét szárogatja a napon a hód, vidratestét fényezi a vízben a hal, ahonnan levendulaillatot hoz az esti szél” – vagy „[e]z kerget minket bolondulásba, ez a csend, ez a vég nélküli tücsökzaj”. Frappáns megoldások – a jellemző, „nagy becsületben” lévő „erdélyi belsőségek” vagy, a kirándulók átkáról szólva, „véresszájú kutyák... volt köztük háromlábú, félszemű, fej nélküli kutya is” – váltakoznak kiábrándítóakkal: „öreg kocsányos tölgy... [a]lsó ágán fáradt testet ringat a nyári szél.”
Univerzumainak berendezését, szereplőinek megformálását tekintve talán több mestere is volt Dimény Lórántnak. Bodor Ádám neve mindenképpen ide kívánkozik; legyen szó akár több nemzetiség együttéléséről, hangzó nevekről és foglalkozásokról, a „szövetkezeti istállók” által jelzett valós politikai konstelláció és legenda összefonódásáról. Vagy ambivalenciáról, paradoxonról: Mely lehet menedék vagy zátony; „öreg novícius”. Családtörténetekről akaratlanul Nádas Péter vagy Márquez jut az észbe; utóbbi dúsan, megállíthatatlanul burjánzó tájakról, belterjességről, egyazon keresztnevet továbbörökítő dinasztiákról, a teljesség kedvéért említve pedig a mágikus realizmusról is. Csáth idézéséről már esett szó.
„Alig várom, hogy az emberek, művek megpillantásakor soha többet el ne hangozzék az »olyan, mint a...«” – írja egy helyen Makovecz Imre. Így érdemes tulajdonképpen közelíteni Dimény Lóránt Ha elhal című kötetéhez is, melyben istenkeresés és 1989-re való visszatekintés, „szürreál-metamorfózis-történet”, távolról tudósított, borzalmas thriller, zárdabeli események egyként tematizálódnak. Jól írt mondatokban, az emberi egzisztencia feltételeit és felelősségét, a transzcendenciával való érintkezési pontjait, címével vállaltan pedig a „jó termés” reményét hirdetve.
Dimény Lóránt: Ha elhal. Lector, Marosvásárhely, 2015.
