Szökés – forgatom Farkas Ildikó fotográfia-sorozatának címét, és arra gondolok, hogy aki nekünk itt a világot bemutatja, menekül, átmeneti állapotban lebeg: valami volt, valami lesz, de hogy most, a műalkotás, vagyis a szökés pillanatában mi történik – minden néző maga hivatott eldönteni.
Ez egyelőre nem nagy kunszt: aki művészi alkotásra adja a fejét, az értelemszerűen menekül, persze, nézőpont kérdése, hogy a kínzó valóság elől a teremtett világba, vagy a látszatként felfogott környező világ elől a felszín mögötti rejtőzködő lényegbe húzódik, vagy egyszerűen csak szeretne létezése állandóit kicsit felfüggesztve az átmeneti régióban, minden lehetőségek országában, a kezdetek ígéretteljes birodalmában időzni.
Az itt megtekinthető képegyüttes (Korunk Galéria, Kolozsvár) talán legmeghatározóbb tulajdonsága pontosan ez a lehetőségekkel terhes, függő állapot, az absztrahálás légi kikötője, ahol az udvariasan, ugyanakkor szigorúan résnyire húzott szemmel háttérbe vonuló fotográfus az úgynevezett valóságból kiragadott pillanatfelvételeivel arra invitálja a nézőt, hogy a jól begyakorolt sémáktól és képzetektől, a megszokott rangoktól és szerepektől elhatárolódva megkeresse és megtalálja egy kevésbé mindennapi, kevésbé vállalt és ismert önmagát.
Farkas Ildikó nem vet be lélegzetelállító bravúrt, de amit a körülöttünk látható világból fényképezőgépe lencséje által kiragadott képein elénk tár, az mégis lélegzetelállító, mert fotográfiáin újjászületik a látvány, azáltal, hogy az ábrázolt valóságrészlet mindenféle konvencionálisan hozzátapadt zajtól megszabadul – ott függ időben és térben csupaszon, egyszerűen, nyitottan, az értelmező tekintetre várva: egy felismerés.
Ha belegondolunk, hogy a köznyelven fényképnek nevezett fotográfia eredetileg fény-írás, akkor elmondhatjuk, hogy alkotónk a szó legmélyebb értelmében fénnyel írja képeit, illetve hogy „képei” jóval közelebb állnak az írás, a grafika, a festészet világához, mint a fényképészet képmás-alkotó vonulatához.
Fénnyel írt képekről beszélek, mert az itt bemutatott darabok annak lenyomatai, ahogyan a tárgyakra, tájakra eső vagy az azoktól elvont fény segítségével a fotográfus elvonatkoztat és transzformál. Elvonatkoztat mindattól, ami a tekintete elé táruló világban egy bizonyos formában adott, és a fényjelenség által indukált transzban új formába önti a felkínálkozó látványt.
Az új forma sajátságosan diszkrét és finom, első pillantásra tompa és passzív, mégis egyszerre mutatja Afrodité és Pallasz Athéné születését: e képeken ott a szépség lenyomata és a gondolat szikrája, csakhogy a szemlélőnek a szó szoros értelmében be kell lépnie a képbe, mint egy folyóba, és annak világában el kell merülnie.
Köd, tükröződés, kettősség, kontraszt elemeiből keveri ki Farkas Ildikó fotográfiáinak felületét, melyeket bátran tekinthetünk mindennapi börtöncellánk megvilágosodásra nyíló ajtajának, mert ama bizonyos szökés legtöbbször kockázatos, veszéllyel tűzdelt vállalkozás, ám eredménye az, amire a művész bölcsőtől a sírig áhítozik, és amit a műértő megnyugvással ismer fel a hiteles műalkotáson: a szabadulás.
