Szégyen és csömör, kibontakozási vágy és számvető útkeresés, zenei hódító ambíció és a hozzá kellő körülmények reménye – ki tudja, hány komponense lehetett még (a vallomásokban, levelekben leírtakon túl is) annak a döntésnek, amelynek nyomán Bartók 1940 őszén az Egyesült Államokba telepedett át. Életének nem sokkal több, mint két utolsó esztendeje (1943–45), úgy tűnik, hatalmas lélegzetvétel, amelyben a betegség és a gyógyulás pólusai között is feszültségben élő komponista remekművei sorjáznak. Bartók „egyik szeme” szünet nélkül a torokszorító európai fejleményeken függött, míg „másik szemével” – főleg 1940–43 között – a megélhetés lehetőségeit fürkészte az Államokban. A koncertkörutak, amelyeket feleségével együtt bonyolított – s amelyeknek sikerében inkább Bartók hírneve, mintsem zongoristai nagyszerűsége játszott közre –, fizikailag is kimerítették. Az első periódusban, 1940 és ’43 között (kórházba kerüléséig) egyetlen számottevő zeneművet sem írt. A nagyralátó tervek dacára is sivatagos évek voltak ezek. Szigeti József, a jónevű hegedűművész varázsolt „oázist” a szikes időszakba. Közbenjárásának köszönhető, hogy a bostoni szimfonikus zenekar vezető karmestere, Serge Koussevitzky zenekari mű megírására kérte fel a kórházban lábadozó Bartókot, ami talán a munkaterápia és a igényeltségtudat áldásaival járt – persze a gondos gyógykezelés mellett. 1943 augusztusának közepétől október 8-áig (tehát bő másfél hónap alatt) komponálta szerzőnk a Zenekari concertót, igaz, ma ismert formájának 5. tétele 1945 februárjából való, amikor is Bartók újraírta a mű végét.
„E szimfóniaszerű zenekari műnek a címét az egyes hangszerek vagy hangszercsoportok koncertáló vagy szólisztikus jellegű kezelésmódja magyarázza – írta maga a szerző. – A »virtuóz« hangszerkezelés például az első tétel kidolgozásának fugato-szakaszaiban jelenik meg (rézfúvó hangszerek), vagy a zárótétel főtémájának »perpetuum mobile«-szerű futamaiban (vonósok) és különösen a második tételben, ahol a hangszerek mindig párosával jelennek meg egymást követően, briliáns passzázsokkal.” Valóban: a Concerto olyan mű, amelyet csak kiváló hangszeresek alkotta zenekarok vállalhatnak.
A történeti vagy analizáló megközelítések foghatóságával szemben nyilván kocsonyás, amorf kijelentés, hogy a Concerto számomra a férfiasság zenéje. Határvonalai, szerkezete, „állaga”, a benne testet öltő étosz, világlátás és alapmagatartás valamiféle maszkulin képzettel társul. A megérlelődött bölcsesség ára is benne van persze: a szenvedés és csalódás. Ugyanakkor viszont az a meggyőződés is, hogy minden, ami megbánható volna, egyúttal jótékony tudássá, minősséggé desztillálódik egy élet tartamában. Másfelől a Concertót jellemző kontrasztosság mindvégig mentes marad a szélsőséges váltások drasztikumától: ahol pasztorális kedvesség és indulatosság váltja egymást, ott is van valamiféle „titkos” témaáthajlás, finom átvezetés, kiegyensúlyozottság. E tekintetben talán a 4. tétel (Intermezzo interrotto – félbeszakított közjáték) a legszemléletesebb, amelyet szokás a lerongyolódott hazafias eszmények és a barbár erőszak kettősségével asszociálni – nyilván a tragikum végkicsengése mellett. Ezt az érzést viszont ellenpontozni látszik az a szinte dagályosig fokozott, nosztalgikus dallam, amely a vonósok hangján szólal meg először, és lendületében, derűjében a Smetana-féle Moldvára emlékeztet (igaz, mások meg a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország kezdő dallamát ismerik fel benne, ezért amolyan „honvágyos” vallomásként értelmezik, amelyből illik kivonni az irredentisztikus felhangot).
Inperpretációs finomságai és a hangszeresek – kivált a fúvósok – iránt támasztott igény teszi, hogy a Zenekari Concertót viszonylag ritkán játsszák. Akik azonban műsorra tűzik és a gondos próbafolyamatot követően bemutatják, jószerével maguk is a világalkotás gyönyörűségét élik meg. Bartókot előadni, Bartókban elmélyedni magasztos expedíció. Talán azt a szűkszavú és így sem kevéssé poétikus választ idézheti fel, amelyet Hillary adott egy újságírónak, amikor az megkérdezte: miért mászta meg – világelsőként – a Mount Everestet. A válasz csak ennyi volt: „Mert ott van.”
