Talán mindenki sejti: aki képekkel foglalkozik, óhatatlanul egyre közelebb kerül ahhoz, ami a kép egyik jellegzetessége: hogy kimerevít valamit, ami egyébként mozgásban volt vagy még most is mozgásban van.
Építészek, képzőművészek, zeneszerzők épp úgy nem tekinthetnek el ettől a ténytől, ahogy az irodalmi művek létrehozói, az írók sem. Félhetünk a képek hatásától, mint Balzac, de folyamatosan használjuk őket. Szavaink előtt és mögött is képek sorakoznak, magabiztosságunkat olykor a képek homályossága, máskor túlságosan is egyértelmű volta ássa alá, erősíti fel.
Az írók között pedig akadtak, akadnak olyanok, akik nagyon is jól tudják, elég egy jól rögzített mozdulat ahhoz, hogy valami teljesen időbe vetetté váljon, átadódjon, öröklődjön. Egy-egy gesztus, pontosan elhelyezett mondat is elég lehet ahhoz, hogy a mű és a mű hátterében tevékenykedő ember is beégjen emlékezetünkbe, és ez könnyebben fordulhat elő olyanokkal, akik nem csupán az irodalom berkeiben járnak otthonosan, de más terekben is.
Ilyen kimerevült kép a híres fotó, amely Göncz Árpád írót és műfordítót ábrázolja, amint mindkét kezével a győzelem jelét mutatja a tömegnek az Országház előtt, ami akkor és ott, az elnöki út kezdetén, éppen az értelmiségi életút és írói pálya okán válhatott hitelessé, hiszen a Sarusok című Göncz-regény hősével ellentétben, ő és nemzedéke, az ifjakkal együtt – mégiscsak győzedelmesekedett. A kép mögött egy másik kép is lakozik.
Nemeskürty István esetében azonban már nem elég egyetlen képről vagy fotósorozatról beszélni, életútját jobban összefogalja a kimerevült képek gyors egymásutánja, olyan életregény, amelyben a történet különböző szálai, a filmtörténész, a művelődéstörténész, a dráma- és forgatókönyvíró, olyan film, amelynek főszereplője éppen a sokirányú figyelem feszessége, a magatartás szilárdsága által válik példává, és immáron visszafordíthatatlanul: képek sorozatává.
De olyan képek sorává, amelyek az idő rácsain túlról, Göncz Árpád műveihez hasonlatosan, valami egyszerű, ám hatásos varázslat által, továbbra is fogódzót jelenthetnek mindazoknak, akik nem tudnak meglenni az irodalom, a kultúra egyszerre zárt és akár túli távlatokra nyíló térideje nélkül.
