Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carolával foglalkozni egyszerre nagyon hálás és nagyon hálátlan feladat. Hálás, mert bármilyen irányban elindulhat az ember, legyen a gasztronómia, film-, vagy repüléstörténet, vagy református diakóniai mozgalom, hadiápolás, képzőművészet, irodalom.
Hálátlan, mert Szilvássy Carola rejtélyes alkat, bár tudjuk, hogy korában nélküle „fű sem nőtt…”, vagyis valamire való társadalmi vagy művészeti megmozdulás nem jöhetett létre, de ezeknek a dokumentálását nem tartotta fontosnak, sem ő, se senki más a kortársai közül, sőt valamelyest leplezte is igazi szerepkörét („elrejtőzve és láthatatlanul” – írja Kádár Imre). Bár a lehető legszélesebb körben megemlékeznek életének egy-egy kiemelkedő vagy nagyobb visszhangot keltő cselekedetéről, hogy mit is tett, ki is volt valójában, pályájának pontos rajzolata akkor alakulhat ki, ha az elkövetkező kutatások és a kortársak hagyatékát is felgöngyölítik.
Az Erdélyi Református Gyűjtőlevéltárban töltött időszakban újra és újra megbizonyosodtam arról, hogy egy különleges és nehezen besorolható és bemutatható rendkívüli egyéniségről van szó. Mert Szilvássy Carolát egyetlen egy szóval nem tudjuk leírni, nem csak ápolónő, irodalomszervező, író, nem csak amatőr filmrendező, nem csak színész... Talán Kuncz Aladár fogalmazza meg a legtalálóbban: „ valóságos démon…”
De ha mindezt összevetjük, akkor érzékelhetjük, hogy a legnagyobb hatást mégis az erdélyi magyar irodalomra gyakorolta, szervezői, szerkesztői, tanácsadói sőt, amint a kortársak egyike-másika mondja, „cenzori” szerepében.
Bár feltehetőleg nem ismerte, mégis olyan, mintha Mikszáth Kálmán Szilvássy Carola kapcsán fogalmazta volna meg kritikáját a női példaképeket mellőző történelemszemlétről:
„Nagy szegénység a magyar kultúrtörténetben, hogy nincsenek benne asszonyok. Olyan üres nélkülük ez a kultúrtörténet és olyan szomorú, mint egy ház, ahol nem suhog asszonyi szoknya. Csodálom, hogy a jelenkor azt nem szégyenli. A mi asszonyaink élete közönségesen ott végződik, mikor az utolsó ember is meghal, aki vele együtt bálozott, vagy aki az asztalánál evett. Egy ezeréves nemzet és nincs benne az asszonyoknak egyéb nyoma, mint az a bizonyosság, hogy lenniük kellett, mert a férfiak tőlük születtek. Egyéb alig van. Némi nevet Lorántffy Zsuzsanna és Bohusné hagyott. Csakis ők. Mert Zrínyi Ilona és Széchy Mária nem az asszonykvalitások csúcspontjai, hanem a férfikvalitások surrogatumai (pótférfiak). Most aztán támad egy asszony…
Hiszen, ha nem volna egy ilyen asszonyalak, ki kellene gondolni egyet, mint ahogy egyebütt is vannak nagy alakjai valamely kornak, melyeket egy későbbi kor mesterségesen fújt fel nagyokká, mert a szobrok nem annak készülnek, akit ábrázolnak, hanem a jövő generációnak, akiknek a szoborban meg van adva a minta, melyhez hasonlítsanak. Hogy a minta a valóság után van-e véve, vagy kigondolt, az mindegy. A valóság, valóság marad minden körülmények közt…”
De szerencsére sokan báloztak és vacsoráztak a bárónővel, s még nagyobb szerencse, hogy nagyon sokuk tollforgató ember vagy képzőművész, így alakja számos különleges alkotásban maradhatott fenn.
Elsőként elindulhatunk az egyik legfontosabb irodalmi emlék nyomán, amelyben félreismerhetetlenül megőrizte alakját – a mára már világszerte ismert Bánffy Miklós Trilógiája kapcsán.
Hiszen a regény a nemzetközi kiadások nyomán (angolul több kiadásban is, franciául és németül, egy része hollandul és spanyolul is megjelent, sőt immár kínaiul is) joggal elmondhatjuk, hogy az európai nagyregények élvonalába került. Nem véletlenül emlegetik vele kapcsolatosan Tolsztojt és Musilt. Megszületésekor, amelyben nagy szerepe volt Tamási Áron regényének, a Címereseknek, mindenesetre osztatlan sikert aratott a magyar irodalom élvonalába tartozó írók körében.
„A magyar élő arisztokráciáról még senki ilyen kíméletlenül és irgalmatlanul nem nyilatkozott. Igazolja a társadalmi megújhodás szükségességét. Vitán felül az erdélyi irodalom leggrandiózusabb műve.” ( Móricz Zsigmond.)
Céhtársa, Molter Károly, a nagy rokokó kisprózaíró-előddel rokonítja:
„Prózaíró, aki könyörtelen fegyelemmel fogja le önmaga líráját a hősei érdekében, egyike a legközvetlenebb magyar íróinknak, aki még hozzá örökölt is Mikes Kelemen famózus humorából! Első tekintetre feltűnő, mennyire férfiírás a Megszámláltattál..., És híjjával találtattál, Darabokra szaggattatol másfél ezernél több oldalnyi vallomástevése, amelyből a regény lett. Szerelem és politika a két főmotívum, míg a bibliai égő írás fölrémlik a magyar égbolton.”
A kortárs elemzők közül mind értékelésében, mind stílustörténeti besorolásában, mind hatástörténetének vizsgálatában kiemelkedik Szegedy-Maszák Mihály véleménye, aki az életművet több oldalról is jól ismeri.
„Egymást kizáró távlataik viszonyítása teszi az Erdélyi történetet kiemelkedően fontos művé a magyarság önismerete szempontjából. A regényhármas művészi értéke természetesen nem lehet azonos e történeti jelentőséggel. Tagadhatatlan, hogy az öt kötetben sok az egyenetlenség. Különösen az Abády Bálint s Milóth Adrienne szerelmi kapcsolatával foglalkozó részekben érezhető a szecessziós írásmód modorosságainak továbbélése. (...) Az Erdélyi történet több mint példázat. Sokszínű világának értékei s fogyatékosságai a múlthoz tartoznak, de következményeik révén a jelenben is éreztetik hatásukat. (...)
Nemeskürty István a zenei és filmes párhuzamokat emeli ki a regény szerkezeti felépítésének tekintetében: „Mindhárom regény hat részből áll, s ezen felül a fejezetek egy szimfónia tételeinek felépítési rendje szerint követik egymást, ezenkívül pedig az író filmre is emlékeztető ellenpontozással, párhuzamos és ellentétes montázs alkalmazásával bonyolítja az eseményeket.”
A regény különleges helyzetét jelzi a nagyszámú kritika és elemzés, amely megjelenését követte. Ugyanilyen érdekes és vitatott kérdés az, hogy ki is lehetett a regény női főszereplőjének a mintája. Ennek a kérdésnek a vizsgálata arra is választ ad, ki volt az, aki Bánffy Miklóst szinte egész pályája során befolyásolta, és amint a kor dokumentumaiból kiderül, ihlette. Vannak olyan elemzők, akik tagadják a direkt kapcsolatot Szilvássy Karola és a regény hősnője, Milóth Adrienne között.
Mégis maga a szerző ezt írja leányának szánt levelében:
„Ötvenöt éves barátság fűz hozzá! 17 éves volt, amikor először láttam, egész életemen át ismertem és becsültem. Az Erdélyi történet Adrienne-jében sok vonást fölhasználtam belőle, egész irodalmi pályámban érvényesült a befolyása (A Naplegendát is neki írtam.).”
Ugyanezt a nézetet osztja Marosi Ildikó is: „Az Erdélyi történet tudvalevően kulcsregény. S ha a főhősnőt, Milóth Adrienne-t Bornemissza Karoláról mintázta Bánffy Miklós – a róla szóló regényrészleteket idézve –, képzeletben újrateremthetjük fizikai-szellemi valóját is. Mi tetszhetett Bánffynak rajta?”
„Tetszik az a sudár, még nagyon leányos termete, az a könnyű, mégis erőre valló járása, melynek látásánál mindig a vadászó Diana képére kellett gondolnia. (...) Ugyanazok a kissé elhosszabbított arányok, az a viszonylag pici fej, az a rugalmas, visszahajló derék, ugyanaz a sima, hosszú kilépés. (...) Csak a haj más és a szem. Milóth Adrienne-nek barna, hullámzó haja van, melyet mintha mindig valami vihar lobogtatna, és sárga borostyánkő szemei. Igen! Látni kellemes volt és érdekes vele beszélgetni. Szemöldökét és pilláit megnyújtotta karbonnal rézsútosra. Fekete haja, elefántszín teste és halvány arca, melyben semmi pír nincs, csak a vadul vörös száj, valóban távolkeleti látomásként hatott. Titokzatos meseistennő, aki valamely pagodából indult ide...”
Jelenleg, amikor a Trilógia reneszánszát éli, az angolszász területen elért fordítás sikere nyomán az elkészült egyetlen német kötet is óriási visszhangot keltett. Különleges, kiemelt figyelmet kell szentelni a regény keletkezéstörténetének. A regény alakulását, melyet egyértelműen nagyon sokban befolyásolt Carola. Természetesen nemcsak mint ihletforrás, hanem mint bíráló. Bánffy módszere a levelekből egyértelműen kiderül, minden elkészült részt elolvas báró Bornemissza Elemérnének: „...nagyon sokat írtam és azt szeretném olvasni, de hogy még többet írjak itt kell maradnom. Képzeld?! Nem csak hogy eltemettem Gyerőfit, de megírtam a Sonnegratot is... Vasárnap jövünk be 2-3 között. Akárhogy lesz is szeretném Neked felolvasni...” (signózott levél, dátum helyén: Csütörtök este – a regény keletkezése alapján valószínűleg 1938). Ezt a módszert, illetve Carola közreműködését és aktív részvételét tükrözi az alábbi levélrészlet is. Ez nem meglepő, hiszen ha figyelembe vesszük azt, hogy a határozott hölgy négy nyelven olvasott, és nem csupán a kor divatos lektűrjeit, hanem a legújabb filozófiai munkákat, az orosz kommunisták legújabb kiáltványait, az Erdélyi Szépmíves Céh minden regényét, teológiai, orvosi szakmunkákat, és Márai Naplóit közvetlenül megjelenése évében. Ezek után talán egyértelmű, hogy ő Bánffy munkájának avatott elsőkézbeli kritikusa.
„...a regényünk, eléggé halad, vagy tizenkét oldalt hoztam idáig össze. Még csak Abády és fia vannak Dénestornyán, de ez is dolgot adott és helyet kívánt.” (Dátum nélkül)
Ahogy érkeznek a levelek és képeslapok, folyamatosan követhetjük a regény haladását: hol gyorsabban, hol nehezebben megy a munka. Tükröződik bennük a vívódás és a párbeszéd Carolával. Olykor csak egy-egy ceruzával írt kis üzenet születik arról, hogy hol és mikor tudná felolvasni az elkészült részletet, hogy érdemben folytathassa. Amikor elkészül a teljes szöveg, már nem is levél, hanem távirat érkezik, jelezni a jelentős, várva várt eseményt: „a regényt ma délután bevégeztem, kedd reggel érkezem – Abády”
Bánffy Miklós folyamatos rejtőzködési szokását és humorérzékét, különleges játékosságát is mutatják a levelezőlapok, amelyeket egytől-egyig a regény szereplőinek nevével ír(ja) alá, a feladó címeként ugyanakkor saját budapesti címét (Reviczky u. 7.) tünteti fel, így a báróné Abády Bálint mellett levelet kap Azbej Kristóftól és Jópál Andrástól is. Ugyancsak a regény szereplőjeként írja alá a két táviratot egyszer Abády, egyszer pedig Bálint megjelöléssel…
Ugyanilyen jelentős szerepe van Szilvássy Carolának a Helikon megszervezésében, ahol báró Kemény János és Augusta Patton mellett szinte háziasszonyi szerepet töltött be.
A kiemelt irodalmi szerepen, a parnasszusi magasságokban zajló viták jegyzőkönyveinek máig is fennmaradt kötetein, a gazdasági sikereken túl azonban nagyon keveset tudunk arról, hogy hogyan és mi zajlott az árnyas fák alatt a faragott kőasztalnál. Azokról, akik segítették zökkenőmentessé és feledhetetlenné tenni a hétköznapokat, Szántó György riportja nyújt elsőkézbeli tájékoztatást, amelyből nagyon pontosan rajzolódik ki a bárónő különleges szerepe és megkerülhetetlen alakja:
„Bornemissza Elemérné, kinek lelkes figyelme mindenre kiterjed, szigorúan szól rám: jöjjön, Szántó, eleget ült mégis már. Megsétáltatom egy kicsit, hogy el ne hízzon. (...) Engedelmesen követtem a parkba a csupaszív, csupa energia magyar dámát, ki élete ügyének a Helikont tekinti. – Tudja, ebben a kastélyban egész évben e négy napra készülnek. A család három szerény szobát lakik, mindent, de mindent a helikoni napokra tart előkészületben. Állandó téma, hogy hogyan rendezzük ezt vagy amazt, a Helikonra mit kellene kiegészíteni, lecserélni, hogy azon a négy napon mindenki a lehető legjobban érezze magát. – Irodalomtörténet, milyen száraz is vagy te ennyi kötelességtudó, szerető áldozatkészséggel szemben ... – gondolom magamba, a bárónő kellemes zengésű altját hallgatva. Szeretném minden szavát feljegyezni, többet mondanak ezek az apró intimitások nagy, korszakjellemző fejezeteknél.”
Ugyancsak az ő tollából tudhatjuk, meg, hogy Vécs háziasszonya Kemény Jánosnéval együtt milyen nagy gonddal és figyelemmel gondoskodtak a vendégek ellátásáról: „Markovics Rogya tavaly megállapította, hogy 2 kg-ot hízott a helikoni találkozón, nos, én idén megkétszereztem ezt a rekordot, jellemezve a vécsi konyha nívóját. (...) Csak Kádár Imre vegetarianizmusa tud ellenállni a felséges filéknek, rumsteakeknek, szárnyasoknak. Bartalis bukolikus líraisággal evett, Ligeti szellemdús européer csevegő könnyed modorában, Tamási Áronka gerinces székelységgel és népies zamattal.”
Ennek az időszaknak a közismert darabjai a Marosi Ildikó és Adamovics Sándor által publikált Helikoni Emlékkönyv részletei. Nem véletlen, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Kemény-hagyaték különleges darabja Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola fekete bőrkötésű Emlékkönyve. Mintha életének egy különleges summázata lenne ez az Emlékkönyv. Különleges élmény kézbe venni ezt a kötetet. Leánykora francia könnyedségű empire határidőnaplója, tragikus tömörségű háborús notesze, majd egészen egyszerű kivitelű zöldkockás háborús irkája, következetesen vezetett olvasó- vagy zenei naplója után. De eltér a nagyon különleges, a kor divatjának megfelelő fekete hímzett írásos-mintás Vizitnaplójától is, amelyben az évek során vendégeskedő látogatók apraja-nagyjának signója látható. Komoly, szinte komor küllemmel, klasszikus bőrkötéssel, életének két nagyon jelentős szeletét tartalmazza az első világháború és a Marosvécsi Napok emlékbejegyzéseit, rajzait.
Ezek közül néhány gyakran megjelent Marosi Ildikó és Adamovics Sándor jóvoltából. Szinte minden Bornemissza Elemérnéről írt cikkben megjelenik Kemény visszaemlékezése a Kakukkfiókákból, Franyó Zoltán verse, valamint Hans Eder feljegyzése, melyben Carola szép kezét és asszonyi jóságát idézik meg. Közismert a történet, amely szerint a kerti kőasztal elhelyezését Kemény Gizella bárónő ellenében báró Bornemissza Elemérné javaslata nyeri meg és a Marosra néző tisztás helyett a tölgyfák alatt helyezik el.
De a szervezői és háziasszonyi szerepen jóval túlmutat ezeknek az emléksoroknak a sokasága, a szövegek hangvétele „Szellemi sáskahadunk ezer gondját szíves és türelmes érdeklődéssel osztó cenzorunknak, koronák ivadékainak házában koronás fák közt, hallgatásnak koronájának hűséges tisztelettel” – írja Endre Károly.
Mi is ez a cenzori szerep? Levelek és kéziratok sokasága tanúskodik szerkesztői tevékenységéről, hiszen ez látható Bánffy Miklós leveléből, ugyanakkor ezt tapasztalhatjuk a hagyatékban szereplő Szántó György-, Bethlen Margit-kéziratokból is, amelyek a bárónő félreismerhetetlen szögletes betűivel számos javítás és stilisztikai javaslat látható. Ugyanakkor az általa írt levelekből kiderül, hogy felolvasásokról is kikérték véleményét (ld. Tabéry Géza). Bizonyára az sem véletlen, hogy Szerb Antal a kéziratát a Helikon számára nem a székházba címezi, hanem a Monostori út négybe, ahol a bárónőt kéri meg a kézirat eljuttatására, feltehetően ez sem csupán egy kézbesítői feladat.
Különleges párhuzamot állít Tompa László a harctéri gyógyítás, és az irodalom berkeiben szerzett „sebek” gyógyítása között, hiszen csak a résztvevők tudhatták vagy inkább csak sejtették, hogy az irodalmi csörték súlyos sérüléseit hogyan és miként próbálta a báróné tanáccsal, közbenjárással, választással csillapítani. Nem egy szokványos emlékkönyvi fordulat, amit Tompa László fogalmaz meg 1926. július 17-én: „A versről azt mondják, sebeket gyógyít, ezért aligha találhatna jobb lelkesebb megértőt a maga számára, mint a ki sebesülteket ápolt érző lelkét vitte a háború viharzásaiba. Talán ez a szív hozta a bárónőt abba a mi harcainkról, sebeinkről számot adó, azok után enyhülést, gyógyulást kereső »helikoni« körünkbe is azzal a teljes érdeklődéssel, amelyet mindvégig tanusított. S e miatt erős a hitem, hogy irántunk való jóság is érdeklődése a jövőben sem fog soha meglankadni.”
Mára már felfoghatatlan az, hogy egy ilyen széles plaformon elhelyezkedő íróközösséget hol s hogyan lehetett összefogni, folyamatosan életben tartani. Míg a megszületett munkák, elméleti alapvetések, eszmék a mai napig fennmaradtak, nagyon keveset tudunk arról, hogy mindezt hogyan és milyen áldozatokkal hozták létre. Mert az „anyós”- (a bárónőt mind a Helikon anyósaként emlegetik) anekdotát sokszor és számosan elsütötték és némileg igazságosan is, hiszen észrevételei, meglátásai, biztos kezű intézkedései nem lehettek mindig kellemesek, de mindig mindent a „szeretet nagyítóüvegén át” nézett. Így a kritikus, a nemes cél érdekében kemény és határozott hang sokkal többet ért, mint sok mézesmázas törleszkedés.
Kádár Imre, a kiváló színházi szakember, tömören és képszerűen fogalmazza meg báróné Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola szerepét, ami nem is kevés:
„Tíz év után most már nyíltan megvallhatom, hogy a csüggedés és kétség sok nehéz pillanatán egyedül a Bárónő hősies jelmondata segített át: »Mindent a Helikonért!« Érdemeinket a szeretet nagyítóüvegén át emelte ki, fogyatkozásainkat a szeretet szigorával javítgatta elrejtőzve és láthatatlanul ezer pompás ötletet és eszmét indított el, soha sem fáradt el, sohasem ijedt meg, barátnak hűséges volt, ellenségnek félelmes: egyszóval az a tökéletes Erdélyi asszony, aki feloldódik a műben és összetartja azt, mint Kőműves Kelemen várát felesége vére. Tíz év után legyen ez dadogó köszönet, a hódolat, a szeretet vallomása, se egyben fájdalom a következő tíz esztendőre »Mindent a Helikonért!«” (Marosvécs, 1935. június 29. Kádár Imre)
