Félrefogódzó
Garmarna: Vittrad
Madár az égen. Madár fészekben. Madár az égen. Madár a földön. Madár fészekben. Madár az égen. Röpül, száll, ereszkedik, zuhan, száll, röpül. Madár az égen. A víz felett, a víz partján, a kövön, a vízen, a kő alatt, a kő partján, felett.
Mit mondok, amikor nem hallotok többé. Mit mondanak a vezetékek, a víz a csövekben. Miért énekel a víz. Ki énekel a vízben. Fűszálakban a cseppek. Ne félj, nem félek már a féléstől. Eltenni egy leszáradt fűszálat a táskádba.
Kulcsokba tört zárak. Zsebkendőhajókák. Azt hiszed, fenn tart a víz, de a víz lent van. Ülsz a teredben. Mennyi felesleges árnyék, ahol elférne bármi. Ülsz a víz alatt, alattad a part víz alatti síkja. Emberek elfelejtett hangjai.
Madár az égen. Madár fészekben. Madár. A feketeszobor helyére álltál. A víz csak egy letörött égsíktükör. Madárég. Körpályán zuhanó esőink. Virágot kaptam, de elszáradnak a virágok. Nem értem az ilyen tétova kézfogásokat.
Földre zuhan belőlük a fény. Kiborul a fény a folyóra, kifolyik a fény, összetörik benne a madár, hová törik, hová folyik, hová. A vízben ott vagyunk mind, csak egyben. Nem lehet a hangokat kivenni belőle sehogy.
Azt hiszed, szeretnek, pedig nem. Amikor szeretnek tudod meg. Hordom a vizeket, hordom a köveket. Jól esik. Nincs út egyik és másik között, csak azok a félrefogott kezek, melyekből kizuhansz egészen.
Elvennélek, de kitől. Az élet nem tulajdon. Madár az égen, madár a Nap előtt, a Nap után, mögött. Fény a kezedben, megint hová tetted a csönded. Hajótöréstudat. Véletlenül találsz magadra, valaki odakint felejtett az esőn.
Felhívhatatlan számok, megölelhetetlen emberek. Csöndek. Minden rögzítve a tájban, kétdimenziós elhagyások. Hídmetszés van, kisollóval. Levegőadás. Az óra mutat, de mire. Mit mutogatnak a mutatók, mi?
Elbújnék a víz alatt, de átlátszik a víz.
Néhány hete már nem énekel a madár a kalitkában. Nem tetszik a kalitka? Nem tetszik, túl szűk. És akkor nagyobb kalitkát kellett csinálni, jobban elférjen a madár, énekeljen. De nem énekelt. Nem tetszik a kalitka? Nem tetszik, túl szűk. És akkor még nagyobb kalitkát kellett, jobban elférjen, énekeljen. De nem énekelt. Nem tetszik a kalitka? Nem.
Pedig már jó volt a kalitka, tényleg, minden kis rácsa fűszálakból volt egyenként kifaragva, csillogott rajta a harmat, mintha csak odakint volna, még a Nap is érte, a levegő benne sétált, elmerült. De a madár nem énekel és ez tűrhetetlen. Ki kell dobni azt a dögöt, miért kussol, nemhiszemel. Odakint bezzeg hogy ordibált. Nem tetszik a kalitka?
Túl sok a hely, alig férek el.
Kiléptem a vízből és vizes maradtam, micsináljak. Nem tudom magamról lesöpörni a napsugarat.
Félkézfogó
Eplemøya Sanglag: Kvelerslangen
Belehajózni az égbe. Magamban keresem a csillagokat. Esőcseppek víztükrön. Lépegetés ugróiskolán. Valami kergetés van. Magamra hagytalak, magadra hagysz. Miért pislogunk, amikor a Nap nem pislog. Elegem van a fűnövésből.
Vártam, hogy elmenj, de én mentem el. Sétálni megyünk, sétálni maradunk. Hát madarak vagyunk, hogy fel-le szállunk? Két idegen tekintet. Monoton fák, monoton mezők, ég. Mikor veszed le rólam a szemhéjad?
Kezd idegesíteni ez a sok félrelét. Forog a vízben a várakozás. Mit adtatok be? Mit vettetek el? Nem érzem a fájdalmamat. Kóstolgatod, mint aki most tanulja a levegőt. Hattyúk, mielőtt túl sötét lesz. Nem akarom, hogy félj.
Olyan nézés, ami már a sötétet nézi. Hülye üvegablak, nem fér át a fény. Mennyi felesleges levegővétel. Suhannak a fák. Zuhan az eső. Zajmérgezés, fényhalál. Mezítelen bokák. Kövek alatt a föld. Honnan jöttél, hová jössz.
Ki érzi a fájdalmamat. Futunk az égen, fut az ég, futás van, nincs. Kinek képzellek, kinek képzeled magad. Néhány szédült esőcsepp. Miért hagytok sötétben, amikor Nap van? Szép az üveg, de kit érdekel. Te sem maradsz szabály.
Lehunyt ablakok, elfüggönyzött szemed. Kire nézel, amikor engem nézel? Kinek adod, kitől veszed el a levegőt. Mit mondhatok, üres a kelepce. Minden madár másfelé száll, másfelé zuhan. Sínek metszéspontja. Szívé.
Két férfi a part felé menet. Két part a férfi felé menet. A két férfi felé. Miért kódorog. A kiskutya és a malac a tó partján. A kiskutya és a malac a kertben, új képkeret. Kővel dobálnak a fényben. Minek álltam a fényre.
Megkérem a kezed, kettő van belőle, az egyiket csak odaadod. Azt hittem, rosszabb lesz, de csak rossz, ez jó. A felhők szélében megkapaszkodni. Az ég szélében. Gyűrűzik a madarakat, arany karikagyűrű.
Ki ásott el, amikor még élek? Esténként a tükörben egy arc, a kiskutya és a malac rabsága. Elveheted a kezemet, én nem a kezem vagyok. Kattogó égvas. Alszunk, pedig a Nap nem megy aludni. Miért ásták fel az eget.
Mentünk, te az én kezemet fogtad, de én nem a tiéd. Kő, víz, kő. Megfogtam a kezed, de nem a te kezed volt. Most nézhetünk szembe. Kisavanyodott abból a felhőből egy szomorú kis csepp. Most mondd meg, mire való a szarvas.
Mire való vagy. Arra. Erre. Arra mennek, erre mennek. Kövekkel játszunk, kirakjuk a Napot. Levegőmozaik. Homokszemlencse. Besötétedett, amikor világos van. Nem látod a ködöm? Hová nő a fű. Varjú a parton.
Hátraesek, te fogsz, én nem fogok.
A sötétben nincsenek
Sacha Stevenson:
Ujung Aspal Pondok Gede
A madarak felszálltak az égre és ottmaradtak. Látnom kellett volna, de nem láttam semmit, főleg azt nem, amit látnom kellene mindig. Hogy valahogy megint látás nélkül mentünk haza akkor, ezért sétálunk, lehet, addig se kelljen, jó ez.
Aztán az, hogy mégis láttam valamit valahol akkor, hazamenés helyett, vagy hogy. Azok a madarak fészket raktak a kétségeinkből és nem akarnak lejönni többé. Ingatag lak, igaz, de mégiscsak lerombolhatatlan.
Kézen fogva mentek a felhők, egy másik égen, egy másik égre, egyikről a másikra, úgy, elég szomorú dolog, amikor elmennek a felhők és nem jönnek vissza. Megint elmenés van, pedig azt hittem, most már visszajönnek, hát csak körbeértek, ennyi idő alatt.
Elfoglalhatatlan szemgödrök, nem lesz itt fény, hát nem kell a látáshoz, tudod. Megint a szokásos, ülünk a sötétben, vagy hát te ülsz meg én ülök, és érezzük, amit látni kellene, de nem látunk épp. Megkérdezed, akarok-e kutyát, mert mit kérdeznél.
Minden kérdés egy újabb elszakított kötél.
Kapaszkodom a földbe, talán nem tudom, a föld alatt is víz van, meg föld, meg víz, ilyenek vannak a föld alatt, talán, vagy nincs is semmi meg föld sincs, de akár így, akár úgy, ingatag ez is, hiába. Fogod a földet, én vizet fogok. Fog rajtam. Por és cseppek, semmit nem lehet megfogni.
Tudhattam volna akkor, amikor a madarak meg a felhők, de most már tudom, akkor sem fogom tudni, amikor már tudom. Nyújtod a kezed, ülünk a sötétben. Azt hittem, a sötétben nincsenek kezek! Azt mondtad, te nem kéz vagy, és én sem, hogy nincsenek kezek, és akkor nincs baj, akkor nem kell félnem, de hazudtál, és most felém nyúlsz. És akkor azt kell mondanom, nincs kezem, nem tudok visszafogni, fogd vissza magad, de te nem érted, megint nem. És akkor hozod a tűt meg a cérnát, ismerem ezt.
Össze akarod varrni a köteleket.
Amikor sohasem voltak kötelek meg semmi, mi az, hogy kötél, mi. Én már azt sem tudom, mit nyújtok, amikor a kezemet nyújtom, sötétben főleg, de ezt te nem érted. Ezt én sem. Mert az úgy van, hogy vannak a hegyek meg a levegőég, meg ez a sok töltelékszó, amit már én is unok, de azért még leírok, szinte kényszeresen, meg legyen a helye. A helyed, mintha lehetne azt, mintha lenne helyed.
Kövek vannak és szikrák, valami feszül, elmenekülnek a dolgok. Elkövesülnek, szikrává. Veszélyben vagyunk, mondom, de nem vagyunk, csak veszély van, egyedül. A fészkekben pedig csönd van, alszanak a madarak.
Nem félnek a félelmeiktől.
A hegyek a levegőeget érintik. Kezüket nyújtják. A levegőég mindent visszaad, amit kap. Összekapaszkodnak, félek, minden madár összetörik, ha nem engedik el egymást. Kérdezed, szeretnék-e, mit szeretnék, semmit se, nem.
Van kutyám, de nem az enyém. Nem kell kötél. Jól megkapaszkodtam.
Hajós Eszter: 1990-ben született Budapesten, jelenleg is ott él. A Károli Gáspár Református Egyetem mesterképzős hallgatója.