"éled a lassított zuhanás"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 20. (682.) SZÁM – OKTÓBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A képpé varázsolt idő
László Noémi - Papp Attila Zsolt
Az irodalom, a légpuska és a macska - beszélgetés Péterfy Gergellyel
Szebeni Zsuzsa
Szilvássy Carola és a Helikon
Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola
Kendőzetlen feljegyzések Kolozsvárról*
Benő Attila
Versek
Varga Melinda
Versek
Sági Enikő
Versek
Bardo Madin
Apálysíkság
Hajós Eszter
Kisprózák
OZSVÁTH ZSUZSA
Versek
Gothár Tamás
Metszetek
ANDRÉ FERENC
Gothár Tamás verseiről
Szőcs István
A lét dadog? Vagy a szekér zörög?
Rose Ausländer
Vád
Erich Fried
Intézkedések
Ernst Jandl
a csemegeboltban
Tertullianus
A látványjátékokról
Tóth Mária
Porcika
FERENCZI SZILÁRD
Tettetett tettek tettesei
CSUSZNER FERENCZ
Csipkepipőke
Szántai János
Ahol megül a magány
Makkai Zsófia
Világosság támadt a nyomdokán
MOLNÁR ZSÓFIA
Arcot adni: napraforgók­nak, embereknek
Jakabffy Tamás
A „Negyedik”
Túros Eszter
Kettős kiállítás
Novemberi évfordulók
 
Gothár Tamás
Metszetek
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 20. (682.) SZÁM – OKTÓBER 25.

Csatornába fagyott moha és levélmaradék: a télre emlékszem. A tumultusra, a túl sok tárgyra, emberre, játékra és az ételgőztől zsíros, szolidan fénylő dísztégla-falra az aragáz fölött. Úgy tizennégy éves koromig az volt a szokásom, hogy a játékaimat mindig egyszerre akartam átcipelni az egyik szobából a másikba. Legtöbbször kudarcot vallottam és elszórtam legalább a felét, ha nem az összeset. Négy doboz Lego beletömve a zsebeimbe, a feltűrt pólómba, és a maradék felmarkolva. Pár év múlva a cigit, az italt, és rövid ideig különböző kábszereket habzsoltam, pont ilyen mohón. Amikor raktárban dolgoztam, ugyanez történt, csak ott már sörösládákat, savanyúságos borkánokat és konzerveket púpoltam a bevásárló szekerekbe, mert emelővel ritkán mozgattuk az árut. Egyszer magamra borítottam egy szinte kétméteres magasságig megpakolt szekeret. Egyszerre akartam mindent felvinni, ezért elég volt a teherlift utolsó döccenése, mielőtt kinyílt az ajtó. Széttörött egy korsó olcsó bor, és két borkán zöldborsó. A többi áru épen maradt, viszont a bor miatt még napokig bűzlött a teherlift, és a borkánokkal összevágtam a csuklómat. Még arra emlékszem, hogy nehezen illeszkedtem be: óvodába, suliba, munkahelyre, egyszóval mindenhova … Anyám mesélte, hogy amikor megszülettem, először lepisiltem az orvost, és csak azután kezdtem el sírni. Erre nem emlékszem, de meg tudom érteni. Kirángattak a komfortzónámból, az anyaméhből, amit még mindig úgy képzelek el, mint a születés előtti mennyországot, sőt talán az egyetlen mennyországot, ami ráadásul teljesen ingyen van. De ha már emlékekről beszélek, meg kell említenem, hogy bár nagyon gyenge a memóriám, amit ráadásul egy darabig készségesen pusztítottam, a legrégebbi történésekből meglepően sok minden megmaradt. Egy kék bornyitó a fiókban az első lakásunkban, később tudtam meg, hogy kétéves korom előtt költöztünk el onnan, én meg pontosan emlékszem, most is itt van előttem: egy kis fehér székre állva kotorászok a konyhafiókban, és egyszer csak az evőeszközök alatt megkapom ezt a bornyitót. Az egyetlen tárgyat, aminek fából van a nyele, ovális alakúra faragva, és a két szélén enyhén le van kopva a festék. Vagy hogy Tom és Jerryt néztem, amikor hirtelen kirohantam a konyhába, és az üldözős jelenet alatt szóló zenét hallgatva, az egyik szekrényből elkezdtem dobálni a hátam mögé a tányérokat és a többi edényt, ahogy azt az előző jelenetben láttam. Rengeteg, látszólag haszontalan emlékem maradt meg kétéves koromig, utána képszakadás, első osztályig. Emlékszem, hogy akkor vágták ki a legnagyobb fát az udvarunkban, és én fát akartam ültetni. Ott maradt az az üres tér, a gyökér helyén egy darabig nem nőtt a fű sem, maradt egy folt, amire a végén rárakták azt a hatalmas csutakot, amit az utolsó pillanatban nem aprítottak össze tűzifának. Álldogálós sörözőasztalnak szánták, de előfordult az is, hogy ettek rajta vagy pálinkáztak, mindenesetre miután kiszedték a gyökeret, és ráállították az említett foltra a rönköt, az egyik munkás nekitámaszkodott pihenni. Rárakott egy poharat, rágyújtott és abba hamuzott. „Akkor inkább ezt is aprítottátok volna össze” – valami ilyesmit gondoltam. Utána napokig azon törtem az agyam, hogy milyen fát ültessek, marha nagy dilemma volt. Az almafákat nem szerettem, tele volt velük az utca, ahogy szilvafákkal is, végül a gesztenyefa mellett döntöttem, annak ellenére is, hogy tudtam, nem terem semmi ehetőt, még tetszett is az ötlet, senki nem ültetett még gesztenyefát az utcában, mert nem látták értelmét – én akkor még igen, de már nem emlékszem.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében