A zsenialitás olyan tulajdonság, amely a legnagyobb lángeszeknél sem működik állandóan; a legtöbb példa irodalmi vagy művészi. Érdemes újra elolvasni Kosztolányi Ady-kritikáját (1927), ott nem az olyan világnézeti-politikai gübbenőkről, sőt süppedékekről van szó, amilyeneket legutóbb is Raffay szenvedélyesen, de szenvedve felfakasztott, hanem írásművészeti kisiklásokról. (Pl. „Jaj de szép a szép, / Jaj de szép, hogy vagynak, / Jaj de szép, hogy minden való szép, / Jaj de szép, hogy nekem csak.”) Régente jó borízű krákogással jegyezték meg az ilyesmire, hogy „a százforintos csikó is megbotlik!”
Nem csak művészekkel esik meg ilyesmi. Ott van például Newton, a fizikus, az emberiség egyik legnagyobb elméje! – szokták somolyogva emlegetni. Volt két kutyája, egy kicsi és egy nagy. És hogy ne kelljen örökké az ajtót nyitogatni nekik, vágott az ajtó aljára két lyukat: egy nagyot és egy kicsit! Persze, az ilyen „hibbanások” nem érintik a tudományát. De pl. Laplace (a Kant-Laplace-féle) egyszer egy akadémiai előadásán dühösen kiabálva szidta azokat, akik azt állítják, hogy az égből kövek hullhatnak a Földre, s közben verte az asztalt egy iratnehezékkel, ami történetesen egy meteoritdarabka volt.
Azonban, ugye, a tudományok terén nem egyforma a következménye a kihagyásnak. Ahogy mondani szokás, ha hibázik a mérnök, fejünkre omlik a ház, leszakad a híd, beomlik az alagút; ha melléfog a vegyész, az arckenőcs használójának lesül a képéről a bőr; ha a jogász eltátja a száját, két évvel többet sóznak ránk a tárgyaláson. Ám a történész, a nyelvész: mondhat, amit akar; a tévedése korszakokon át érvényben marad. Legfönnebb közben lezüllik a társadalom, szétesik az ország. Sajnos nem csak a kockafejűnek csúfolt akadémiai tudomány művelője ragaszkodik vicsorogva a tévedéshez. Ő rendszerint úgy teszi túl magát rajta, hogy mellébeszél; vagy – melléhallgat. A „céhen kívüli”, magánszorgalmú kutató úgy szokott járni, hogy felfedez valamit, de utána gyakran elszalad vele a képzelet hátaslova, és játszva átugrik mérföldes szakadékokon is. Főleg azért, mert elveszti a látás mélységét, minden egyforma közelségben lévőnek tűnik számára!
Két kitűnő nyelvész példáját szeretném felhozni, akik évtizedeken át lekötötték érdeklődésemet: egyikkel, Kemény Ferenccel, több mint húsz éven át leveleztem. Eredetileg diplomata volt, több mint negyven nyelvet ismert. Sokukon nemcsak olvasott, de írt is. Később egy nagy kereskedelmi vállalat nemzetközi levelezője lett Norvégiában. Németül megjelent egy könyve: Hogyan tanult meg beszélni az emberiség? Szerinte a nők találták fel a nyelveket, elsősorban azért, hogy kifejezhessék az erotikus élményeikkel kapcsolatos hangulataikat és vágyaikat. Nemrég írtam is róla: három hang variálásával (i, t, p) hozták létre azt az ős-szókincset, amivel minden érzelmi állapotot ki lehetett a továbbiakban fejezni. Ami pedig azt illeti, hogy Eurázsia megannyi nyelvében miért van annyi magyaros vagy magyarnak tűnő vonás, elem, arra azzal felelt, hogy az újkőkori, nemzetközi gabonakereskedelem magyar nyelvű népcsoportok kezében volt, mivel ők voltak a gabonatermesztés föltalálói. A magyar szó is, szerinte, „földmíves” jelentésű, mint egyes XIX. század eleji romantikusoknál (akiket különben nem is ismert), minden fontosabb szó és kifejezés mögött gabonatermeléssel kapcsolatos fogalmakat mutatott ki, kivéve azokat, amelyek nyíltan arról szóltak! Később a mesék, mítoszok képzeteit is ebből vezette le. Például a földmíves, vagyis a szegény ember és a gabonakereskedő, vagyis az ördög viszonyát: A szegény a gabonakereskedőre rá volt szorulva, mert belőle élt, ugyanakkor tudta, hogy az kegyetlenül kizsákmányolja. Ez a kettőség jellemzi az ember és az ördög viszonyát: se vele, se nélküle; ezért megannyi nyelvben az ördög neve a második személy névmása is: tu-, du-: diabol stb. A gabonakereskedő például mindig szamárháton ült, és egy nagy körgallérral beburkolta magát, s az állatot, lent azonban kilátszott a „lóláb”, ami oly jellemző az ördögre! Nagyon sok szellemes magyarázata mellett voltak azonban teljesen képtelen levezetései. Pl. a közmondás: „Kivétel erősíti a szabályt” – szerinte teljesen értelmetlen, hiszen akkor minél több a kivétel, annál erősebb a szabály, ami abszurdum. Szerinte a szabály eredetileg ipar jelentésű volt; a kivétel pedig – kivitel. Vagyis a kivitel (az export) erősíti az ipart! De sohasem fogadott el bírálatot. És emiatt nem is lett nemzetközileg ismert, noha írásait eleinte tudósok százainak elküldte, a legkülönbözőbb országokba.
A másik érdekes, sőt tragikusan érdekes „magánnyelvész” Velics Antal volt; róla is írtam nemrég, szerinte a nyelvek három ős-szótagból alakultak ki: whá- whu- whi-... Az első: nagy, erős dolgokat idézett; a második ijesztőket; a harmadik rokonszenveseket, barátságosakat. Ugyanakkor kijelenti, hogy az ősnyelvkutatás az ókínai nyelv ismerete nélkül – szédelgés! Írt is egy nagyon érdekes, vonzó tanulmányt a kínai nyelvről, amiben viszont elárulja: éppen a magyart nem ismeri eléggé! Ezeket írja:
„Kuriózumként említem itt föl, hogy a magyar nyelv csakis egy színnek, a veres, pirosnak megjelölésére bír eredeti kifejezéssel, amennyiben e két név a vér és a pír (hajnalpír) szóból ered. A kék – a török gjök (ég) szóval van kapcsolatban, tehát égszínűt jelent. A zöld nem más, mint a perzsa zerd, mely ismét a zer-ed-del (aranyos, aranyozott) azonos. A sárga is csak a török szári-nak egyszerű átvétele, míg a barna szó a germán-román braun, brunus, bruno-nak átplántálása.” (Román alatt itt neolatin, francia, spanyol értendő.)
Kezdjük akkor a mi szempontunkból leggyengébb pontnál, a barnánál.
A Felvidéken a Barna patak neve úgyszólván egyidős a szepesi szászok betelepítésével: ez még lehet véletlen is. Azonban a barna töve, a boru „sötétet” jelent; lásd: beborult az ég. A népnyelv azon kívül a sötétzöldet és a nagyon sötét kéket is barnának hívta. Tehát „sárgás” jelentése nálunk nincs. A veres szó nem a vér szóból ered, hiszen mondjuk, hogy vörös, meg vérvörös, de soha nem véresnek, vagy vérösnek, mert, ugye, az más: „vérrel borított.” A szó első tagja, ver, vir, ami a virrad, azaz világosodik szóban van; lásd a Verrasztó családnevet is. A ros- a „piros” szónak egyetemesen elterjedt alakja, lásd rózsa, rozs, rőzse, rőt. A régi nyelv még használta, a rő-fű, réfű alakokat, a megsárgult füvet jelentette. Hangrendi párja a roh: barna-féle; ami rohad, kezd barnulni; mondták a barna lovat is rohlónak. Tehát eredetileg pir-ros és ver-rös, csak az egyik r „kikopott”! Ha már törökös párhuzamokat keresünk, ott a korom és a korhad, ez utóbbi azt jelenti, hogy feketedik, törökül ugyanis a kara: fekete! És hogy nem létezne eredeti neve a sárgának? Hisz ott van – hogy másra ne hivatkozzunk – a sár szó: lásd: „sárarany”. Ez a sár még „tüzes” jelentésű is, hiszen a párosodni akaró szuka „tüzel”, vagyis sárlik! Sárga, vagyis világos-sárga, esetleg fehéres a szőke, lásd székfű virág, szík, szék, szikes talaj stb. A szőkével szemben a szög – lásd „szöghajú, de kékszemű!” – azaz: a feketénél világosabb, azaz barna! Tehát még egy „barna”!
A fehér színről szerzőnk el is feledkezett, noha a fizika szerint az a színek összessége. Mindenesetre összetett szónak tűnik. Viszont fehéret jelentett a szép szó is, lásd megszeppen; „szép nem”: fehérnép; és a sápadt is: „kifehéredik”. A feketéről most ne is beszéljünk, egyszer írtam róla, hogy a vak és a si-ket szóval függhet össze, de kitámadtak, hogy a fehérből is feketét akarok csinálni! (A fe-hér és a fe-kete miatt.) Ami a kék-et illeti, miért kell ahhoz török vagy mongol előzmény? Az ég-kék szópár tökéletesen elég a magyarázathoz. Különben a szín szó maga is jelentett mennyboltot, de „égést”, tüzet is. Ha valakire azt mondják, hogy „jó színben van”, nem úgy értik, hogy zöld a képe vagy kék, hanem rózsás, pirosas! Tüzes!
Egyébként tudni kell, hogy az egytagú ősszavaknak nemcsak a megfordíthatóság, hanem a kettőzés is jellemző tulajdonságuk volt. Az égég-ből alakulhatott az első hang elvesztésével gég, és abból kék!
Rejtélyes tehát egyedül a zöld marad; a „zöld” távol áll az „aranyostól”, tehát nem jöhet a perzsa zerd-ből! Lehet, hogy a d hangját a föld hatására vette fel? Vagy a zord ellentéte? – Itt azonban már más vizekre kellene eveznünk, amelyre tán még nyílhatna alkalom.
