"s lerogynak a csatából visszatért lovak..."
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 22. (468.) SZÁM - NOVEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Csaba
Álrendőrök, egy másik századra kinézvén
Lászlóffy Aladár
Hány értelmű a szabadság?
Fekete Vince
Négysorosok
Napló-négysorosok
Bogdán László
Richardo Reis Tahitin
Szőcs István
Gén, műgén, álgén II.
Nagy Gáspár
Kolozsvári triptichon
Király Levente
Hendrix életben marad, s Miles Davisszel megcsinálják "A" lemezt
Adrian Alui Gheorghe
Egy nő aki elmegy
Vers
Mihai Măniuţiu
Scardanelli mondja
Gyulai Levente
A hétfejű olvasó és az értelmezőkulcs
Zirkuli Péter
Koestler-napló (Az életrajz vége)
Bereczki András
Hét és fél nap (folytatás előző számunkból)
Terényi Ede
MOZARTRÓL, MOZARTTAL - D-moll DÉMON
Decemberi évfordulók
 
Lászlóffy Aladár
Hány értelmű a szabadság?
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 22. (468.) SZÁM - NOVEMBER 25.

Nagy és mindent átfogó leltárt kellene készíteni egyszer magyar életformáinkról és kedveinkről. Ott vagyunk már a maorik és eszkimók között, s persze a régi közvetlen szomszédokkal elkeveredve. Sőt, mi magyarok nagy ritkán még magyarok közt is előfordulunk. Egyik helyen hetente kétszer bridzselnek, másik helyen százötven szívdobbanásonként fogságban, lágerben, börtönben, 48-ban és 56-ban sérült testi-lelki szimmetriáinkról kell megemlékezni. Néha még csigaházaink balsorsától is eláll a lélegzetünk: Rodostóban tegnap földrengés volt, Arhangelszkben vízözön... Abban a leltárban gyöngéden fel kell venni, felemlegetni minden földönfutást és minden megérkezést, minden Etelközt és minden Kaliforniát. Minden ablakot és minden kilátást, minden templomot, a jáki romokat és a magyarigenit, ahol a falak állnak, csak maholnap nem ül be közéjük senki. Minden padot és minden oázist, ahol idegenlégiós és deportált menetben megpihentünk, minden egyetemet, ahol diplomáztunk, minden katedrát, szószéket, ahonnan szóltunk valakihez, a várótermeket és hivatalok rideg előszobáit. A ravatalozókat és alkalmi temetőket. Állandó településeink folytonos temetőinek homokóráit. Minden naplementét szerte az égöveken, minden városképet, minden toronyóraszámlapot, minden könyvoldalt, mely elvonta a figyelmet, csillapította a fájdalmat, aggodalmat, szorongást, minden nyelvet, melyet érintettünk az egyetemes érintkezésben, melyen értekeztünk, értettünk, éreztünk, szólítottunk, felhasználtunk csak egyetlen szót menet közben köszönésül, átszállás, áttelepedés, átmentés, átvészelés, átalakulás alkalmából, hogy megértessük magunkat és megértsük jobban egymást, minden piacot, minden kertet, minden virágot, minden tervet és csalódást, minden ígéretet és minden szerepomlást, minden megbeszélt és véletlen találkozást. Mert ha Tekirdagban, Levédiában, Bergengóciában tegnap földrengésig fajultak a dolgok, mi ugyan ott már nem vagyunk, de még hűlt helyünk feszültsége is itt dolgozik bennünk, a legbelső titkos nyelvben, mely a múlt egy-egy homokszemére szüntelenül és selymesen, anyásan, kórházi ápoló-nővéresen pólyálja, tekeri, gyűjti, halmozza, növeli kifogyhatatlan és láthatatlan rétegekből, a látszat és valóság szivárványos hártyáiból a nagy, nagy gyöngyszemet, ezeréves kultúránkat.
Mert volt nekünk egy Kárpát-medencényi létterünk, és volt hozzá Európánk, Erdélyünk, Gömörünk, Kiskunságunk és Zselicségünk. A kicsi tudata és szeretete sosem zárta ki a nagy tudatát és öntudatát. Biztos akadt 1541 után is sok sóhajtozó, akik szerint ki tudja meddig lesz itt török és vasas német, csak a fejekben ne váljanak ezek a sövények határrá; de Trianont-megért nagyapáink már tudatosodó aggodalommal vetették ezt fel. Aztán megtörtént a legrosszabb, az egymástól való különlétben az elszokás, a diadalmas internacionalizmusban pedig, főleg 56 után a tudatos, ravasz elszoktatás. Még a ,,kiművelt emberfők” is beleszédültek, maga a nemzettudat, egész tartásunk vesztett fontos egyensúlyából. Miközben emberek és intézmények azért voltak végig, s lettek 90 óta, ennek ellensúlyozására. Mert egy érzelmi fogyatékos nemzet számára még ennél is jobban lefogynának, redukálódnának az esélyek. Hogy is nézne ki egy lelkében megnyomorított maradék ország, mely megörökölte ugyan a nevet, egy szenvedő, szétszórt nemzet közepén?
Amíg tisztában vagyunk millenáris szállásterületünk folytonos értékeivel, addig nem a határok határolnak. Befolyásolnak létünkben, de soha nem belső, semmilyen értelmű szabadságunkban és teremtőerőnkben; mert ott remélhetőleg soha nem törött le a nagymajtényi síkon a zászló és nem volt világosi fegyverletétel. Sajnos hajlamosak vagyunk némi fellengzősségre, így megfoghatatlan nagy eszmék után sűrűbben kapkodunk, mint saját konkrét sorskérdéseink után. Beszélünk folyton sérelmekről, behozhatatlan hátrányokról, de nem azokat orvosoljuk, nem a sebeket látjuk el, hanem megint a madártávlatokba vágyunk: egy úgynevezett ,,Európába”.
,,Csak a fejekben ne váljék határrá! ...”
Az utolsó évtizedet bevezető fordulatfüzér ezért még egymástól is eléggé eltérő, nemcsak árnyalatokban kifejeződően más-más helyzetben találta az anyaország és az utódállamok magyar közösségeit. Valamivel több mint nyoma volt azért annak a számunkra fontos valaminek is, hogy magyar közvélemény Még hogyha egyenletesen mérhető nemzettudat és átgondolt nemzetstratégia nem is volt. Még Budapesten se. Azóta sincs. Utóvégre készületlenül, váratlanul kap bennünket évről évre a tél is, rögtön az első 5 centis hóakadályon meg is törik a lendület, el is akad a szelídített szocializmus vagy a vadkapitalizmus építése.
Egy újabb évtized mini-határán íme szabad megállni és megállapítani; hogy némileg változott ezalatt is az identitástudat (,,tudatok” – mert van vagy hat-hét, ahány ágú lett a síp!) töltete. Utóvégre még alig 80 éve van Trianon, nem volt idő felébredni, rendezni végre bár magyar–magyar ,,közös dolgainkat”. Így ahol egykor már csak a madártávlatra redukálódva bár érzelemtelítettség volt a jellemző, ott anyagiasabb szempontok nyomultak előtérbe az új lehetőségek mentén, máshol felgyorsuló folyamatok az anyanyelv fontosságára, védelmére rögtönzött szekértáborokat vontak szorosabb sündisznóállásba; volt, ahol nagyvonalúan azzal szalasztották el a megfelelő lélektani és politikai pillanatot a kisebbségi lét bilincseinek lepattintására, hogy valami túlzott, részegítő eufóriába esett a vezető elit s elhitte, hogy legtehetségesebb kölykeink most már kijárnak nyugati egyetemekre és hazahozzák, mint a méhek a virágport, a diplomáik mellé a presztízst is, akár a középkori Nyugatjáróink. A legnagyobb naivságnak bizonyult, hogy egyáltalán haza fognak jönni.
A ,,csak a fejekben ne váljék határrá” nagy szomorú óhajára a mai magyarok létkérdései válaszoltak és válaszolnak Schengeni kérdőíveken és adóhivatali bevallásokon.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében