Anyám szült, már napok óta szült. Ő dolgozott. Én dolgoztam. A nagyszobában, a fal mellett keskeny pad, azon ültek sorjában a vénasszonyok, mind fekete ruhát viseltek. A harmadik napon kihozták Mikalakára, a külvárosba, Arad legjobb szülészét. Anyám ordítozott, a szülész felnyúlt és világra húzta a fejemet, amit sűrű, fekete haj borított. Az orvos megfogta a lábamat a bokánál, és fejjel lefelé tartott, ettől én nem lehettem elragadtatva, mert felsírtam, történt mindez egymásra rezgésünk fájdalmában. Az egyik vénasszony felsikoltott:
– Porcika!
Erre mélységes csend támadt. Olyan parányi lehettem, hogy porcika voltam. Másnap apám elment a városházára és bejelentett Mária Rozáliának, a napok teltek, a vén nők összeveszhettek keresztanyámmal, akit Rózának hívtak, s a templomban Mária Magdolnának kereszteltek meg, innen kezdődhettek életem nagy ellentmondásai, mert a védőangyalok marakodtak apró testem felett. Előszólogatjuk jól tárolt szavainkat. Tbc-rágta anyám nem engedett közel magához, de valahányszor kieresztették az alsótemető melletti szanatóriumból, varrt nekem, maradék anyagokból, egy ruhácskát, és lefényképeztetett, így lettem eléggé gyakran megörökítve. Anyám, gondolom, délutánonként a kórház kertjében mutogathatta a fényképeket, így élhette ki az anyaságát.
A Porcika csúfnév rámragadt és porcikákból álltam.
Olyan volt ez, mint egy szüntelen leküzdött veszély, mint egy ezüstös, barlangi Nap. Az emberben élete során a részecskék elhalnak, majd újrateremtődnek. Anyám szoptatni nem tudott egyáltalán, a csüngő, fonnyadt mellekben egyáltalán nem volt tej. Nem számíthattam segítségre senkitől. A fekete hajamba a vén nők piros masnit kötöttek szemverés ellen, aztán a fekete haj elhullott, és magyar, szőke haj növögetett helyére. Az engem nevelő vén nők ezt nem nagyon értették. A szégyenkezést a szőke hajam miatt elfelejtettem, mivel a fekete hajamra sem emlékeztem. Nem voltam neveletlen, csak nevelhetetlen, s ez nagy különbség.
Arad a hársfák városa, bámészkodtam a fürtös virágokra, mennyi izgalommal telik meg egy fa alatt a gyereklélek. A világot fáradt olajjal lekent kapu zárta el előlem. Nem engedtek ki az utcára. Egy Náncsika nevű kislány bejött játszani velem, aztán többé nem jött, a vén nők hozták a hírt, hogy elütötte egy autó. A Náncsika anyja továbbra is eljárt hozzánk nagymosni. Sose említette a kislányát. Anyámék hálószobájában két nagy szentkép, az udvaron se kutya, se macska, a vén nők nem tűrték meg a háziállatot. Könyv se akadt nagyanyám zöld, bőrkötésű imakönyvén kívül. A konyhában ceruzarajz, egy cimbalmot ábrázolt. Állítólag anyám Debrecenből Aradra származott atyja tudott cimbalmozni. Ezek egy félig öntudatlan világ cserepei voltak. Este korán bedobtak az ágyba, és én nem tudtam könnyen elaludni, azt ismételgettem: gyere, anyám, vedd le rólam az éjszakát, mert gyerek vagyok és félek. A ház, amiben laktunk, olyan se eleje, se vége vidéki ház volt, a szürke alkony hamar befutott az udvarra, máris este volt, bizarr örömtelenség. Gyermekkorom házában némák voltak a lelkek, se víz, se villany nem volt bevezetve, pumpás kút az udvaron.
Az első lakásban vasutas család lakott, a magyar vasutas legények román falusi lányt vettek nőül s így megtanultak románul, mert az kötelező volt a román vasutaknál dolgozóknak. Ült a paraszt Madonna a nappali fényben, és kenyérnagy mellén gyerek szopott. Néztem őket. A Madonna azt kérdezte tőlem:
– Magduska, akarsz te is szopni?
Ész nélkül vetettem rá magam a szabad mellre. S ettől kezdve elkezdtem az anyatejtől szépen gyarapodni, híztam. Már nem voltam mindig éhes. A képzelgésben szabaddá lettem.
A Madonna mellén csináltam valamit, nem feszültem meg, nem voltam tisztában a különlegességemmel. Megsejtettem a felnövés, az idősödés szépségét. Engem nem lehetett valakivé kinevezni; Porcika voltam, és kész. A Madonna simogatott és román szavakat suttogott a fülembe. Hároméves koromban beírattak a román óvodába, én lettem a román óvónéni tolmácsa, mert tökéletesen beszéltem románul. Öntudatlanul kiszálló mozdulataim voltak, ami főleg hátulról látott meg a test íveléséből, ficánkolásomból. Elszántan törekedtem az elemi emlékek felé, még messze voltam tőlük, de már útban feléjük. Sztár lettem az óvodában, a vén nők is besegítettek, a kövérkés óvónéniknek aranygaluskát sütöttek. Családom nőtagjai már régen nem éltek, kullogtak az események után, minden történés későn jutott el hozzájuk, ők aztán nem politizáltak, újságot nem járattak. Az igazi dolgok láthatatlanok. Életem rátalálások láncolata volt. Polgárosult családban éltünk, nem jólétben, majdnem szegénységben. Nálunk majdnem mindig mosolyszünet volt. Az öreg nők naphosszat kussoltak, csak a homlokuk mögött cikáztak titkos gondolatok, amelyek sose találkoztak az életben. Szemük kidülledt, erotikusan villogott. „Hallgasd az öröm hívását...” – ahogyan Don Giovanni énekli. Egyedül játszottam, egyetlen humánus tevékenységem a játék volt. Nálunk úgy éltek a családok, hogy abba testileg, lelkileg belesérültek. Nekem már gyerekkoromban titkos vigasság volt az éntelenítés. Még ezer szerencse, hogy gyerek énemnek fogalma sem volt a XX. század habarcsáról. Még nem volt ideje, hogy tudálékosan gondolkozzék. Nem tudtam, mi a megszokás, mert velem még ismétlés nem esett meg. Az lett volna jó, ha végigcsinálom a figurát, aki majd leszek egyszer. Az udvaron egyfolytában keresgéltem.
Ahogyan mellettem halódott anyám, úgy bomlottam kisebb és kisebb porcikákra, lestem anyám elhatalmasodó hipochondriáját, amiként naponta vizsgálatot tartott maga felett, a saját testén. Iszonyodtam a vén nők rántott levesétől, s az asztal alatt anyám lábára léptem, hogy vegye el előlem a mélytányért. Sose vette el, mert úgy tartották, hogy aki nem kanalazza ki a levesét, az árvát hagy hátra. Anyám ettől óvhatott engem.
A tüdőbetegek éjszaka köhögnek, láz tör rájuk. A betegség tombol a porcikákban, fogynak a tüdőtest darabjai, ezekből lesznek a kavernák. Oda jutottam, hogy azt hittem, a tbc már zabálja az én tüdőlebenyeimet is. Tévedtem, a tüdőm ép és egészséges volt. Vannak porcikás és porcikátlan periódusok az életemben. Rámtelepedett anyám minden fájdalma s már én is figyeltem magamat, mikor jön rám valami fenyegető betegség. Az érlelődő kínt akartam kiérdemelni. Bukdácsoltam gyermekéletemen végig. Apám a Cukorgyárban dolgozott s az ő révén beköltözhettünk Aradra, egy emeletes házba. Volt víz, villany. Lakó lakó hátán, a kertben, mert az volt, gyerekek játszottak, és így megszűnt a magányom. Többé már nem voltam az öreg nők magántulajdona, társas lénnyé lettem. A kis külvárosi, sivár udvart nem sírtam vissza, anyámmal egyazon szobában aludtunk, ő köhögött és hallgatott, én, a porcika, hallgattam. Keresztanyám úgy döntött, hogy zárdába kell beíratniuk. Ez a határozat volt életem jótéteménye, végre kultúrvilágba csöppentem. Imádtam az iskolai folyosók szagát. Úrigyerekek és proligyerekek szaga. Megtanultam elfelejteni a külvárosi házat, megtanultam jóban lenni önmagammal, felépíteni az ön-múzeumomat... Már nem bíbelődtem azon, honnan jöttem, az foglalkoztatott, hová, merre tartok. Kötelező volt a padban ülni. Otthon némaság volt, a vén nők ritkán és halkan beszéltek, mintha csak önmagukhoz szólnának, engem soha nem beszéltettek meg. Olyasmi, hogy esti mese, egyáltalán nem volt. A zárdában, az első osztályban, hallgattam, s ezt Janka nővér, a tanítónőm észrevette, néha leült mellém a padba, és „beszéltetett”. Minden mondatom azzal kezdődött: „Hát...” Az apám szerint ezt a szót el kell felejtenem. Anyám írta meg a házi feladataimat, egészen a 4-es számig, de abból is csak háromnegyed oldalt írt. Ettől kezdve magamra voltam hagyatva. Az apácák rájöhettek, hogy felnőtt ír helyettem, de nem szóltak. Gondolom, nem én voltam az egyetlen. A zárda tele volt meglepetésekkel, ami egy Porcikának valódi ünnep volt. Otthon a vén nők Porcikának hívtak, anyám sehogyse szólított, amikor már haldoklott, nem hívott az ágya mellé. A pap feladta neki az utolsó kenetet, rámnézett, és azt kérdezte: „Hát ez a kislány...?” A vén nők azt mondták: „Hát ez úgy van...!” Nem sokat adtak értem. Szegényes uzsonnákat vittem az iskolába, finom szalvétába göngyölve, behúzódtam a sarokba, ott ettem meg. Az elsőáldozásra a ruhát, a fátyolt a keresztanyám vette, vasutas-özvegy volt, jó nyugdíjjal. A vén nők az utolsó baniig elvették a nyugdíját. Gyerekfejjel fölmentő ítélethez kerestem érveket, s tettem ezt zárt magányomban. Kifejlesztettem magamban a hatalom-féltést. Már gyermekkoromban voltak befelé vérző sebeim. Akkor a buta és műveletlen apám még nem ütlegelt, nem rugdosott, ha a cementre estem, akkoriban csak úgy magamat „fájtattam”. Gyermek voltam, de eszességben megelőztem a társaimat, ők normálisak voltak, én viszont abszurd és abnormális. Ez nem volt leolvasható az arcomról, de én éreztem és viseltem. Többet tudtam magamról, mint amennyit mutattam. Az istenhitemnek köze volt az önboldogító képességemhez, a világmindenség nem évmilliárdokban zajlott le, hanem a bibliai hat nap alatt, Isten kezében. Gyermekkorom Istenét lehetett szeretni és magamhoz közel érezni. Hittem az elsőáldozás csodájában. Mindez a zárda padlózatán bonyolódott le, kislánykorom derűjébe burkoltan. Míg készültem az Úr testével való találkozásra, porcikalényem sugározta arcomról az eredeti rútságot, ahogyan a világra buktam vérben, piszokban. A tízparancsolatból minden bűnt elkövettem, kivéve az ölést. A pap feje a gyóntatószékben felém fordult, mert tele voltam önostorozással. Egy gyereknél ez szokatlan valami. A gyerekek bűnei játékosak, az én bűneim viszont durvák és nagyok voltak. Véletlen rátalálások sorozata. Gyávaságom szégyenletes, félek a reggeltől.
Már líceumba jártam, délután táncolni tanultunk, mindenkinek volt egy állandó partnere, az enyém egy Fachelman nevű fiú volt. Abban az időben Porcika szenvedett, durva, lusta apám minden este összevert, de úgy, hogy látható kék foltok maradtak a testemen. A szomszédok már rászóltak. A válasza: „Neki nincs anyja, én ilyen módon nevelem...” Érettségi után világgá mentem, beálltam újságírónak. Egyetemre nem tudtak volna járatni, ahhoz mi túl szegények voltunk.
A Porcikát, akivé felnőtt koromban lettem, különböző betegségek kínozták, az újság otthonában lapostetűt kaptam. Féltem és szégyelltem magamat, a tetvek hordozóját. Egy kolleganőm, aradi tanárnő, leborotválta a szeméremszőrzetet, és csipesszel egyenként kitépdeste az undok tetveket. Sok volt belőlük. Eszembe jutott, hogy egyszer, iskoláskoromban fejtetvem lett, nevelőanyám petróleummal kezelte. Az iskolában sapkát viseltem. Nevelőanyám szerint lapostetűje csak a kurváknak van, mert az a nemiszervet támadja meg. Gondolom, az otthon ágyán mászkálhattak a tetvek. Porcikának szégyenteljes nyavalyája volt. Titokban viseltem el. A leborotvált szeméremdombot petróleummal kenegettem. Patikába nem mehettem be, mert kurvának néztek volna. Színtiszta szűz voltam, és tetves. Szerencsére a szőröm hamar kinőtt.
Porcikának fogalma sem volt a nemi életről, s innen eredt, hogy minden abnormálisnak, abszurdnak tűnt számomra. Féltem, szinte irtóztam magamtól. Porcikát egyfolytában utaztatták, mert a magyar napilap újságírói munkások voltak, buták és műveletlenek, ezek aztán kutyafuttában, két év alatt érettségiztek le. Én voltam a gyanús elem, aki kijárta a 12 évet. S én menthetetlenül elfáradtam. Néha este felnéztem az égre, mintha kikönyökölnék a csillagokra. Wittgenstein írja: „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell...” Egymásba font kezekkel ültem, és arra gondoltam: „miért velem esik ez meg?” Olyan ez az egész, mint egy kirostált emlékezés. S aztán a tapasztalataimat úgy fogtam fel, hogy a világ felfedezése Istentől való irgalom. A lapnál két korrektor fungált, az egyik az öreg Loke volt, aki tűvékonyra kihegyezett ceruzájával elolvasta az egész lapot, s ahol Isten nevét látta nagybetűvel leírva, rögtön kijavította kisbetűre.
Egyszer Porcika Aradra utazott és megismerkedett egy ortodox pópával. Fiatal, tisztán öltözött férfi volt, rögtön belémszeretett, ő vette észre, hogy szőke hajam tele van vörös szálakkal. Megjósolta, hogy hamar fogok megőszülni. Ahány vörös szál, annyi fehér, ezek a szálak már fogyóban vannak.
Porcika terhes lett, és szerencsétlenségére koraszülést szenvedett, egy icipici kislányt szült. Egy fiatal nő számára a legnagyobb sorscsapás a koraszülés, szenved tőle a test, a lélek. Megkönnyebbültem, hogy nem én haltam meg, de Porcika lényem ráment. Minden szervem, végtagom fájt, szenvedett. Isten keze viszont kinyúlt felém, két könyvet fedeztem fel: Ann Brennan Gyógyító kezek című könyvét, s egy másikat a Reiki nevű gyógyító módszerről. Minden halódó szervemet, érzékszervemet kezeltem, gyógyítottam, de olyan sikerrel, hogy újrateremtődtem. Egészségesebb lettem, mint születésem után voltam. Ha újrateremted magad, megkönnyebbülsz, hogy még van időd, nem te haltál meg. A Prédikátor szerint mindennek rendelt ideje van. Ez nem más, mint egy hadakozó okosság, mert a fogalmak nem öregszenek meg, – minden pillanat hamleti. Úgy érdemes élni és írni, hogy abba az olvasónak érdemes legyen belehalnia.
