"éled a lassított zuhanás"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 20. (682.) SZÁM – OKTÓBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A képpé varázsolt idő
László Noémi - Papp Attila Zsolt
Az irodalom, a légpuska és a macska - beszélgetés Péterfy Gergellyel
Szebeni Zsuzsa
Szilvássy Carola és a Helikon
Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola
Kendőzetlen feljegyzések Kolozsvárról*
Benő Attila
Versek
Varga Melinda
Versek
Sági Enikő
Versek
Bardo Madin
Apálysíkság
Hajós Eszter
Kisprózák
OZSVÁTH ZSUZSA
Versek
Gothár Tamás
Metszetek
ANDRÉ FERENC
Gothár Tamás verseiről
Szőcs István
A lét dadog? Vagy a szekér zörög?
Rose Ausländer
Vád
Erich Fried
Intézkedések
Ernst Jandl
a csemegeboltban
Tertullianus
A látványjátékokról
Tóth Mária
Porcika
FERENCZI SZILÁRD
Tettetett tettek tettesei
CSUSZNER FERENCZ
Csipkepipőke
Szántai János
Ahol megül a magány
Makkai Zsófia
Világosság támadt a nyomdokán
MOLNÁR ZSÓFIA
Arcot adni: napraforgók­nak, embereknek
Jakabffy Tamás
A „Negyedik”
Túros Eszter
Kettős kiállítás
Novemberi évfordulók
 
CSUSZNER FERENCZ
Csipkepipőke
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 20. (682.) SZÁM – OKTÓBER 25.

Tamara (Nagy Dóra) és Pása (Kiss Attila) egymás mellett ülnek egy kanapén. Körülöttük az egyszobás lakás falát és minden berendezését csipke borítja, ahogy a nő is függönyből varrt, csipkés ruhát visel. A két szereplő előtt kis asztal, rajta teáscsészék. A csészékben cukor és forróvíz. Jobb híján úgy képzelik, hogy tea, amit ismét jobb híján bornak próbálnak gondolni. A bor mellé gyertyafény dukál. Gyertyák hiányában bekapcsolt zseblámpát állítottak egy vázába. A teafiltert Ljonya (Aszalos Géza), a férj vitte magával, hogy teázhasson a munkahelyén, a dugóhúzó is nála van. Anélkül nem sikerült Tamarának és Pásának kinyitni a borosüveget. A borospoharak szétrepedtek, amikor a nő a bornak képzelendő tea felforralt vizét töltötte beléjük, így csak a teáscsészék maradtak. Tamara egyébként sem használhatta volna a poharakat, a férje megtiltotta. Ilyen és ennél abszurdabb körülmények közepette bontakozik ki a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház évadnyitó előadása, a Mucsi Zoltán rendezésében színpadra állított Guppi.
A kortárs, orosz drámaíró, Vaszilij Szi­garjev szövegét pontosan követő előadásban Tamara és Ljonya házasságuk végnapjait élik. Igaz, a történet előre­haladtával megismert részletek alapján azt sem lenne túlzás kijelenteni, hogy ez a házasság soha nem is állt egyébből, csakis végnapokból. Egy délelőtt, miközben Ljonya a gyárban dolgozik, Tamaránál feltűnik Pása, és belekezd az asszony elcsábításába. A nő számára az elcsábulás lehetne a férje elnyomása alóli felszabadulás első lépése, de ő erre a lehetőségre önmaga örök kárhozatra ítélésének megpecsételéseként tekint. Végül az elcsábulás fizikai kifejezésére, a csókra vagy mindarra, ami azután következhetne – Ljonya hathatós közbenjárására, vagy inkább szó szerinti közbelépésére – nem kerül sor. A férj megjelenése nem véletlen. Ljonya egyszerű, ám aprólékosan kidolgozott tervet készített, melynek lényege, hogy Tamarát és Pását rajtakapva – a frissen felszarvazott férj jogos felindultságában – egyszerre szabadulhat meg a feleségétől, és válhat szűkös lakásuk egyedüli birtokosává.
A majdnem bombabiztos terv csak azokkal az elemekkel nem számol, amik izgalmassá teszik, és alapjaiban határozzák meg a szöveg, a színészi játék és ezeken keresztül az előadás dinamikáját. Ezek pedig a szereplők tudatosság, illetve öntudatlanság (azaz önmaguk, saját érdekeik, egyéni létük tudomásul nem vétele) közötti ingadozása, valamint abbeli hajlandóságuk váltakozása, hogy eljátsszák vagy sem az önszántukból vagy a mások, esetleg önmaguk manipulációjából kifolyólag felvállalt szerepeiket.
A szerepek kiosztásában Ljonya jár élen, és sem a manipulációtól, sem a zsarolástól nem riad vissza, hogy másokat a saját érdekei szerinti cselekvésekre bírjon. Valójában ő küldi Pását Tamarához, ő osztja a gyámoltalan férfira a csábító szerepet, és Pása, hogy állását mentse – egy ideig legalábbis – hajlandó ezt eljátszani. Tamara helyzete bonyolultabb. Róla nem tudjuk meg, milyen lehetett a Ljonyával kötött házasság előtt, de a szereplőt életképtelenné és Ljonya-függővé tevő, a végletekig fokozott önbizalom- és önértékelés-hiány megnyilvánulásai alapján a néző viszonylag pontos kórrajzot állíthat fel azokról a körülményekről, amik a nőt a Guppi-szerep betöltésére kárhoztatják.
Tamara és Pása mellett Ljonya magára is szerepet osztott, és az előadás alapján úgy tűnik, hogy túlságosan is jól sikerült az azonosulás. Ljonya az 1970-es évek macsójának archetípusát igyekszik a lehető legpontosabban megjeleníteni, és éppen ettől a harsány igyekezettől, az előadás végére részben üresnek bizonyuló keménykedéstől és persze a jelmezétől (jelmeztervező: Kiss Julcsi) válik az áhított kép rajzfilmfigura-szerű karikatúrájává.
Pása az előadásban látott történésekkel és a rá osztott szereppel szembeni viszonya szép, bár teljességgel hiábavaló ívet ír le. A kezdetben csak a Ljonya utasítására megjelenő férfit először megrendíti Tamara állapota, aztán mintha kölcsönös vonzalom alakulna ki kettejük között. Később – miután Ljonya teljes tervére fény derül, és Tamarának költöznie kell az addig közös lakásból – Pása összegyűjti a bátorságát és szembeszáll Ljonyával. Az addig félszeg és kiszolgáltatott szereplő határozott, áldozatkész férfivá változik, ám mielőtt valóban sikerülne Tamarát Ljonyától és önmagától is megmenteni, a két férfi egymásnak esik. Tamara öntudatlan rémületében a kibontatlan borosüveggel csapja fejbe Pását, ezzel üldözve el lehetséges megmentőjét.
Tamara és így a Guppi története a Hamupipőke rémálomba oltott feldolgozása. Hiszen mi várhatna még erre a saját tenyerét folyton hamutartónak ajánló, a róla készült egyetlen fotót – kizárólag azért, mert ő van rajta – rossznak találó asszonyra? Ljonyával kötött kényszerű házasságuk okát, közös kislányukat, hároméves korában temették el, de Tamara akkor sem a lányát siratta. Dühös volt a lányra, mert így Ljonyának már nem lesz szüksége rá. Mégis, a Pása unszolására átöltöző, az addig viselt otthoni ruháit a maga készítette, függönyanyagból varrt nagyestélyiben megjelenő nő számára – legalábbis abban a pillanatban még úgy tűnik – van remény. Mucsi Zoltán rendezésében éppen a remény kifulladását, utolsó szikrájának ellobbanását látjuk. Az előadás legszebb pillanata, amikor Tamara egy megrendítő és kezdetben alig érthető vallomás közepette azt kívánja, bárcsak ez az idegen férfi, Pása, aki feljött a lakásukra, és akitől talán életében először hallhatta, hogy szép, és aki – ki tudja mióta, valaki, aki kedves hozzá – megcsókolná. Gyakorlatilag ez az előadás egyetlen pillanata, ahol Tamara hajlandó a rá osztott szerepből kilépve megmutatni magát. Itt derül ki, hogy utolsó reménye a mennybe jutni, ahol ismét találkozhat a lányával és az apjával, és itt derül ki, hogy még erről is hajlandó lenne lemondani azért a bizonyos – bűnös – csókért, az azzal járó kedvességért és gyengédségért cserébe.
Ahogy az előadás díszletének minden elemére rátelepszik a Tamara által varrt csipke, úgy feszül rá az előadás szereplőire is a maguk és az egymás köré szőtt magány, félelem és frusztrációk, függések burka. Pása hiába lesz békából herceggé, a történet jó és jámbor hamupipőkéje már rég a soha be sem gyújtott családi tűzhely tisztításának megszállottjává vált, de a gonosz mostohaként funkcionáló Ljonya is önnön szerepének rabja.
Az előadás szépen bontja ki a történetet, a színészek játéka pontosan követi a szereplők változásait. Ugyanakkor a néző elé táruló, és a mélyebb szinteken zajló történések között mintha időről időre törésvonalak jelennének meg. Ilyenkor úgy tűnik, hogy a színészi játék és maga az előadás is csak követni tudja az eseményeket.
A Guppi egyszerre tragikus és humoros, de a szövegből, a karakterekből és a helyzetekből fakadó humor, illetve az események időről időre felgyorsuló sodrása csak pillanatokra tudja elterelni a figyelmet a fájdalmas kérdésekről. A színház épületének elhagyása után is visszhangzó kérdések közül az előadás nem ad mindenre választ. Van, amire adhatna, és talán hiba, hogy nem teszi. Van, amire nem is szabad adnia, és van, amire a nézőknek kell választ találniuk. Mucsi Zoltán temesvári Guppi-rendezése nem kiemelkedő, de szerethető és élvezhető alkotás. Olyan, aminek a néző szempontjából csak két veszélye van: az első az, hogy valahol magára ismer benne, a másik az, hogy nem ismer magára.

Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár. Vaszilij Szigarjev: Guppi. Rendező: Mucsi Zoltán; fordította: Radnai Annamária; szereplők: Nagy Dóra, Kiss Attila, Aszalos Géza, Makkai Eszter / Mag Tímea; dramaturg: Gyulai Eszter; díszlettervező: Albert Alpár; jelmeztervező: Kiss Julcsi; zeneszerző: Monori András; ügyelő: Kertész Éva.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében