"éled a lassított zuhanás"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 20. (682.) SZÁM – OKTÓBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A képpé varázsolt idő
László Noémi - Papp Attila Zsolt
Az irodalom, a légpuska és a macska - beszélgetés Péterfy Gergellyel
Szebeni Zsuzsa
Szilvássy Carola és a Helikon
Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola
Kendőzetlen feljegyzések Kolozsvárról*
Benő Attila
Versek
Varga Melinda
Versek
Sági Enikő
Versek
Bardo Madin
Apálysíkság
Hajós Eszter
Kisprózák
OZSVÁTH ZSUZSA
Versek
Gothár Tamás
Metszetek
ANDRÉ FERENC
Gothár Tamás verseiről
Szőcs István
A lét dadog? Vagy a szekér zörög?
Rose Ausländer
Vád
Erich Fried
Intézkedések
Ernst Jandl
a csemegeboltban
Tertullianus
A látványjátékokról
Tóth Mária
Porcika
FERENCZI SZILÁRD
Tettetett tettek tettesei
CSUSZNER FERENCZ
Csipkepipőke
Szántai János
Ahol megül a magány
Makkai Zsófia
Világosság támadt a nyomdokán
MOLNÁR ZSÓFIA
Arcot adni: napraforgók­nak, embereknek
Jakabffy Tamás
A „Negyedik”
Túros Eszter
Kettős kiállítás
Novemberi évfordulók
 
Szántai János
Ahol megül a magány
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 20. (682.) SZÁM – OKTÓBER 25.

Szentmártoni János legújabb verseskötetét irtó jó kézben tartani. Gyakorlatilag belesimul. Elnézést a talán kicsit meredek hasonlatért: mint egy fegyver. Itt rögtön gratulálok a budapesti Orpheusz kiadónak a méretekhez, a fogáshoz, úgy általában, a tárgyhoz. Zsebre vágható, egyetlen csuklómozdulattal előkapható, szóval igen könnyen kezelhető. Ami, mobil korunkra való tekintettel, nagy előnyt jelent, különösen egy verseskötet esetében, amit a hírek szerint kevesebben olvasnak, mint mondjuk, giccsregényeket. (Ez nem kritika, csak megállapítás.) A saját toalett-tesztemen is remekül teljesített a kötet: a vécén (vagyis ideges korunk megérdemelt magányos szentélyében) ülve tökéletesen és akadálymentesen olvasható.
Elöl, a borítón négy klasszikus, támlás irodaszék látható, valamilyen, elmosott határú belső, esetleg teraszi térben. Mondom, négy, mert ennyi jön ki az összeadásnál, de valójában egy szék ez. Feltehetően a költőé. Aki nincs ott. Éppen ellépett valamiért. Egymásra torlódnak a szék árnyai. És hiába vannak négyen, a magány megül rajtuk. Aminthogy a belső, esetleg teraszi tér is magánnyal meszelt, a fal meleg színárnyalata ellenére. Nem könnyen ülhető e szék. És tökéletesen vizualizálja a könyv belső szövegterének odüsszeuszi módon magányos-bolygó, egyáltalán nem könnyed jellegét.
A kötet nem csak kicsi, karcsú is. Ami határozottan a javára válik, mondjuk, a 2010-es Ballada hétköznapi díszletekkel című, válogatott verseket tartalmazó, 264 oldalas opuszhoz képest. 264 oldalnyi vers nem nevezhető olvasóbarátnak. Ez a kötet ilyen értelemben is az. A válogatott verseket azért említem, mert a szerzőnek 2010 óta gyakorlatilag csak válogatott verseket tartalmazó kötetei jelentek meg. Az El Perro című, szintén 2010-ben, spanyol nyelven, illetve a Ló a tavon / Calul lacurilor (a román cím, a szöveg ismeretében, egészen elhibázott) című, 2011-ben, román és magyar nyelven. Ennek talán ahhoz is köze lehet, hogy a szerző éppen 2010 óta a Magyar Írószövetség elnöke. És a hivatallal járó felelősség igen gyakran nem az alkotó idők, energiák táptalaja.
A 2014-es Miféle földet című kötet afféle hibrid darab. Vagyis, vannak benne válogatott versek, meg újak is. Három ciklust (meg egy nyitóverset) talál a szövegtérbe lépő olvasó: az első és az utolsó, új verseket tartalmazó ciklus mintegy zárójelbe teszi a válogatást. Érdekes viszonyulási lehetőséget nyújt ez a triptichon jellegű elrendezés/szerkesztés. Aki esetleg kevésbé tájékozott Szentmártoni János poétikai birodalmában, azt feltehetően a központi, testesebb korpusz darabjai fogják vonzani, hiszen egy életmű gondosan válogatott (azaz valamilyen kritériumrendszer alapján leg-nek ítélt) versei sorakoznak. Aki viszont találkozott ezekkel a szövegekkel a korábbi kötetekben, esetleg válogatásokban, az – szintén feltehetően – a „bal” meg a „jobb” szárny szövegeit fogja előnyben részesíteni. Ahogy én is, jelzem.
A kötet címadó darabja, az a bizonyos nyitóvers, azonnal és kíméletlenül berántja az olvasót a szerző univerzumába. (A kötet egyik legjobb, egyben személyes kedvenc verséről van szó.) „Hová tűnünk, mikor elvétjük a légzést, / s kifordulnak elénk az útra szalmatestű bábuink?” A kötetben váltakoznak a rímekből, verslábakból, ritmusképletekből építkező, illetve azokat látvány szinten elengedő struktúrák. (Ide ékelném, hogy a számomra inkább testhez állók az utóbbiak. A formáktól megfosztott, precízen tört sorok valahogy jobban átviszik az éleket a költő pengéjétől a szemgolyóig.) Ez a vers is szabad. Le is válna róla a ritmus. Ugyanis a légzést, ha tetszik, akaratlagos cselekvésként értelmezheti az olvasó. Amit el lehet véteni. És amit el is vétünk, abban a pillanatban, ahogy épp nem figyelünk oda, például a világot bámuljuk. Semmi, még a legegyszerűbb fiziológiai reflex sem adódik magától, nem jár alanyi jogon, nem működik magától. „Miféle földet itatunk át, / eltömítve lassan az emlékezet hangyajáratait?” Az ilyen lélegzetét-vesztett egyedek, jelen való létük megszüntetésének origójából kiindulva, lassan eltüntetik saját múltjukat. A jövőről nincs is értelme beszélni. A vers hátralevő hat sora jövő idejű ugyan, de a múltat villantja fel néhány – emlékezetbe mártott – lendületes vonással. A talán kissé hanyagul odavetett „taknyolás” kifejezés ugyan disszonánsként hat a tejforraló, anyai kézzel kalácstörő, hátitáskák fülén, mintegy látcsövön át visszatekinthető világ zeneiségében, de nem annyira, hogy kibillentse az olvasót a szerző teremtette egyensúlyból.
Nem véletlenül téblábolok ennyit a nyitóvers körül. Ugyanis, mint feljebb jeleztem, ez a szöveg megadja a kulcsot Szentmártoni költői létmódjának egyik alapvető dimenziójához. Nevezhető ez önreflexivitásnak, én-központúságnak. Korrekt meghatározások. Szentmártoni János úgy építi fel költészetét, mint az az ember, akinek minden egyes lélegzetvételét meg kell teremtenie. „Mostanában haldoklik bennem egy költő.” „Házamat lassacskán apró, színes / madarak hordják szerteszét.” „A plafont nézem, s várom a golyót. / Hogy megvívjam vele rég eldőlt csatánk.” A költő önmaga kísérője. Újra meg újra. És hogy elválassza a mögöttes ént (azt, aki az imént még ott ült a széken, a magányos belső, netán teraszi térben, de épp ellépett valahova) a versbelitől – e testhezálló dramaturgiával mellesleg elkerüli a magáról való beszéd unalomcsapdáit – előhívja a székre ültethető karaktereket. Jönnek sorban: Odüsszeusz-Ulysses Homérosztól, Drogo hadnagy Dino Buzzatitól, Dilinger Marco Ferreritől (ők ugyan nem szerepel ebben a kötetben, de árnyékuk itt kísért), a hajléktalan Ripolus (talán az egyetlen figura, aki nem mindig, és nem feltétlenül Szentmártoni-árnyék). És megjelenik egy – számomra legalábbis – új ismerős: „Prospero hajnala így talál: varázstalan, / és józanon. Holnapod félholdja a van. / Szűkszavú rend fedez. Ág reccsen, szél söpör. / A tét most már túl nagy. S ha kell, megütközöl.”
A miféle földre kérdést mérő Szent­mártoni János nem vagdalkozik (mint vadsága idején). Mérlegelő, pontos szám­vetésekben űzi magát egyre tovább, állapotról állapotra. És – bár úgy tűnik, éppen ellépett valahova – mindvégig figyeli, amint „Kikötnek bennem az évszakok, / a száműzetés szigetén…” A textusaiban számvetve önmagát űző költő folyamatosan halad, át a triptichon képein, és mégsem mozdul, olyan értelemben, hogy magában hordozza szövegeinek mintáját, szövetét, hogy minduntalan beleszője, más lények egébe. Akik így már őt hordozzák. Hordozott a hordozót, s viszont. Ez a költői egyensúlyteremtés Szentmártoni-eljárása. Így áll össze a triptichon. És így jelenik meg a borítón a szerző. Aki mindvégig ott ült a széken. Csak úgy tűnt, ellépett valahova. De nem. Ő íródik, maga által, lap mint lap. És most már becsukható a könyv.

Szentmártoni János: Miféle földet. Orpheusz kiadó, 2014.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében