A Csíki Székely Múzeum Kossuth utcai galériájában legutóbb Szabó Rékának és Fülöp Józsefnek nyílt kiállítása Idő és tér címmel. A Csíkszeredában élő alkotók egy térben és időben szólnak hozzánk, ezáltal pedig saját alkotásaikat kiteszik nemcsak a nyilvánosságnak, hanem a másik alkotásainak is. Bár a közös megnyilvánulásnak nincs különösebb magyarázata, a két- vagy inkább háromféle kifejezésmód egymás mellett nagyon izgalmas összefüggéseket teremthet.
Szabó Réka mesteris diplomamunkaként készített művészkönyve Az ember tragédiájának kortárs grafikai feldolgozása. Az alkotás 2013-ban készült, és ahogy Réka meséli, az akkori design trend elemeiből építkezett. Képversekkel, illetve különböző tipográfiai kompozíciókkal bontotta meg a szövegek egységét, és olykor szürreális, száraz és majdnem gépies hangulatú, mégis érzékenyen, finoman tálalt, minimalista, letisztult illusztrációkkal egészítette ki a felületeket. A nagyon igényesen kivitelezett művészköny Az ember tragédiájának képi, tárgyi megnyilvánulása, melyet szemlélve, az irodalmi mű felidézésével, ugyanakkor a nagyon érzékeny képi, grafikai történések által vezetve válunk szereplőivé, történetformáló figuráivá a nagy emberi kalandnak. Ez az alkotás Réka számára ugyanakkor egyfajta átjárhatóságot is képvisel a tervezőgrafika és képzőművészet között.
A printek a közelmúltban készített installációk dokumentumai. Réka legutóbb Olaszteleken, a NapTelep természetművészeti táborban vett részt, ahol székelyföldi és magyarországi művészek mellett neves perzsa művészekkel alkothatott együtt, és betekintést nyert egy olyan kultúrába, ahol természet és művészet kapcsolata sajátos megnyilvánulásokat eredményez. A táborban készített alkotásai e kapcsolódásnak a lenyomatai, ugyanakkor, ha közvetett módon is, érzékelhetjük e munkáknak letisztult egyszerűségét, intimitását, életigenlő optimizmusát, frissességét, a környezetéért felelősséget vállaló művész látomásainak tragikumát.
Fülöp József szinte évről évre új sorozatokkal jelentkezik, és ha ezeket a sorozatokat egymás mellé helyeznénk, akkor azok együttesen is sorozatként lennének szemlélhetők, a portrék, a szereplők történetekbe szerveződnek, kirajzolva az alkotó egyéni útját. Alkotásainak örök problémája a kommunikáció, a kapcsolódás lehetőségei – ennek függvényében árnyalódik a kép, alakul az ember, torzul a grimasz. Környezetéből, a mindennapokból inspirálódik. Szinte reflexszerűen rajzol, mintha öntudatlanul törnének fel belőle ezek a groteszk figurák, mint természetes kifejeződései egy-egy emberi állapotnak. Munkái a korábbiakhoz képest egyszerűsödtek, ahogy ő mondja, most finomabban fogalmaz.
Láthattuk már erős színvilágú, laza konstrukciókba szerveződő festményeit fura, robotszerű alakokkal, a szürke árnyalatok játékán alapuló, az előbbieknél nem kevésbé bizarr, gyakran feliratokkal erősített vagy ellenpontozott alkotásait, vagy különböző katalógusok, újságok szöveges felületeit grafikai háttérként működtető, groteszk figurákat felvonultató önreflexióit, „helyzetjelentéseit”. Ezúttal a háttér beszürkül, a szövegek, szavak, szótöredékek helyét egy semleges grafit háttér veszi át, de a figurákat mintha ismernénk. A gesztusok, hangulatok egyszerre beszélnek a máról és repítenek archaikus távlatokba. Tér- és időtávlatok így képeznek egyidejűséget nemcsak egy-egy munka esetében, hanem a kiállítás egészében.
Ha innen közelítjük, igaza lesz Fülöp Józsefnek, hogy kettőjük képi világa egyáltalán nem idegen egymástól, végső soron mindketten ugyanabból táplálkoznak: környezetből, mából, mindennapokból. Kifejezésmódjuk összefonódhat az értelmezésben, hiszen egy nagy kalandról mesélnek, melynek mindnyájan részesei vagyunk.
