– A kilencvenes évek második felében legendásak voltak a kolozsvári főtér melleti lakásodban tartott házibulik. Megvan még a lakás, jársz Kolozsvárra?
– Már nincs meg, és nagyon rosszul érintett, amikor eladtuk. Persze nem volt választásunk, egyikünk sem olyan gazdag, hogy puszta nosztalgiából képes lenne fenntartani egy lakást. Csakhogy az eladással együtt elszakadt egy igen fontos szál is, ami Kolozsvárhoz kötött. Járok én még arra, de néha úgy érzem magam, mint egy visszatérő turista, ami néha kínos. Még beszélni is róla. De hát azért író az ember, hogy ne hagyja elveszni az efféle pillanatokat sem. Viszont egy kicsit én is meglepődöm, amikor a főhős az új regény elején épp lakást ad el, és próbál kezdeni valamit a falakba préselődött emlékekkel, számtalan kacattal, amiket sem elvinni, sem ott hagyni nem lehet. A múlt jobbára szállíthatatlan, hacsak nem tömörítve, fájlként, bennünk.
Viszont az élet valóban tehetséges regényíró, mert ezt a szálat is ügyesen dolgozta el. A kolozsvári feléért járó pénz lett a zuglói lakás önrésze a kölcsönnél, ám azt végül felzabálta a frank árfolyamváltozása. Vagyis végül Svájcban kötött ki a pénz. A lakást még nagymamám vette meg a kilencvenes évek közepén (a nagyapám akkor már halott volt), amikor a bérlők az új rendelkezés szerint megvásárolhatták a bérleményüket. Addig nagyapám egy lejt sem engedett a lakásra költeni, mert a kommunistáknak nem adunk pénzt erre. Ez volt a jelszó. Korábban persze az egész emelet a hátsó cselédszobákkal és az ő legényszárnyával együtt az ő családjáé volt, ahogy a földszinten lévő cukorkagyár meg cukrászda is. De ezt államosították. Vagyis a kommunisták egy életre kiviselték magukat. És mindez egy ötszáz éves házban, kőhajításnyira a főtértől. Szóval ilyenkor csak állsz a „nyersanyag” előtt és pislogsz nagyokat.
– Ez a tömörített múlt mintha nem engedne téged – regényed, a Semmi kis életek, illetve a maszol.ro-n megjelent írásaid mindenképp ezt jelzik.
– Ne is engedjen. Harminchárom évem van Erdélyben és tíz Pesten. De sosem lesz egyenlőségjel köztük, az utóbbi nem érheti be az előbbit, mert azok nagyon fontos évek voltak, vagyis minimum duplának számítanak. Az ottani literatúra jobbára a barátaim, ritkán nézek mondjuk Demény Péterre vagy Papp Attila Zsoltra (mindketten a bulik alapemberei voltak) irodalomként. Olvasni ettől még olvasom őket, de tudod, hogy van ez: akinek hallod a hangját olvasás közben, otthon a nappalidban, azzal mindig elfogult leszel. Az itteni szellemi élettel az égvilágon semmi baj nincs, de ez még nem jelenti azt, hogy buliznék is mindenkivel. A legtöbbjükkel nem is lehetne. Túl nagy írók lettek közben. Az meg sok szereppel jár. De hát a Mesecina közben nem nagyon lehet íróskodni. Szerepelni se. Akkor vagy üvölt az ember, vagy nem. De akivel már üvöltöttél, annak a hangját is fogod hallani később, és akkor össze is ért a kör. Az angyali.
– Azért is kérdem mindezt, mert a rád ragasztott címkék szerint erdélyi magyar író–újságíró vagy, miközben számtalanszor megkérdezték már tőled, hogy miért is kerültél te első Magyarországon megjelent köteteddel, amely immár az ötödik volt, az Európai Elsőkötetesek Fesztiváljára? Miközben a regényed alcímében Erdélyi történet szerepel...
– Valóban számtalanszor megkérdezték. Olyannyira, hogy már meg is untam a válaszaimat. Ide is lehetne kopizni egy huszáros ctrl c-vel, de minek? Bár kétségtelen, hogy vannak tanulságai annak, hogy ilyen abszurd módon indult el nekem az ottani vagy itteni pályám. De hát aki Rómában vágyik halhatatlanságra, az nem maradhat Daciában. Oda kell menni, állni a csodálkozó tekinteteket. Aztán persze rájön, hogy a provinciának is megvolt a maga édes és óvó lehelete, és hogy a halhatatlanságnak is lehet szájszaga. De egyébként is furcsák ezek a címkék. Az alcímhez a kiadó ragaszkodott, miközben nekem ettől a hideg futkosott a hátamon. A második kiadásban már nem szerepel, így a továbbiakban sem fog, szóval ezt a problémát megoldottuk. A budai úrinők különben sem álltak sorba az „erdélyi” regényért, de ne is álljanak. Ez nem Tündérország, nálam sosem lesz az. Többnyelvű, többfelé hasadt világ ez, amellyel nem csak nekem, az olvasónak is meg kell birkóznia. Nekem egyébként ez a hazám, a birkózás, a cselek és gáncsok, ám ebbe a küzdelembe az identitás nem nagyon zavar be. Az annyira bonyolult, hogy nem lesz se lassan, se hirtelen fontos vagy fontosabb. Erdélyi vagyok, a Partiumban jártam iskolába, miközben Suceava megyében születtem, Pesten élek. Hogy is lehetne ebből érvényes földrajzi választ kinyerni? Szóval marad a tatami.
– Legújabb novellásköteted egyik írásában, a Gólörömben, nagyon szép metaforát olvashatunk a láb fontosságáról. S hogy milyen fontos is a kapca, olyan legyen, ami szívja is a nedvességet és ne is dörzsöljön. Induljunk ki akkor a lábtól mi is. 1995-ben jelent meg első novellásköteted a Mentor Kiadónál. Abban az évben, amikor elég sokan elindultak a mai negyvenes generáció tagjai közül. Milyen alap volt a 72-es blues, mit vártál tőle?
– A legkevesebbet, ami persze mégis a legtöbb volt. Hogy legyen egy tárgy, amit szabadon pakolhatok bárhova a könyvespolcon. Ha Dosztojevszkij mellé, akkor oda, vagy az 50 tipp a sütéshez című alapvetés társaságába. Hogy legyen egy ilyen játék. Mai fejjel már lefognám a kezem, és nem engedném nyomdába azt a könyvet. De hát hogyan is tudna ellenállni egy pályakezdő a kiadó felkérésének? A házhoz jövő kísértésnek? Ki magyarázza el, hogy indulni is csak szépen, ahogy a… stb. érdemes? Meg hogy az a tárgy mindvégig ott lesz a nyomodban, mint egy kutya vagy egy bumeráng. De ha már hiúság... Én egy időben, a népszabadságos kritikarovat szerkesztőjeként nagyon nehezen viseltem más írók hiúsági játszmáit. Aztán egy nap engem is elütött a gyorsvonat. Úgy tűnik, egyszer tényleg eljön az a pillanat, amikor méricskélni kezdesz, amikor érdekel, hogy hol a helyed az örökkévalóságos X-faktorban. Saccolni kezded, hogy mikor szavaznak ki. Akkor fogod elirigyelni mások lájkjait, díjait, vállveregetéseit. Amíg el nem múlik az ámokfutás. Nekem szerencsére elmúlt. Most már tudom, hogy túl fogom élni, ha a halálom után nem beszélnek majd rólam. És ezen nagyokat tudok röhögni.
– Apropó, Népszabadság: tíz évig voltál a kultúrarovat szerkesztője, sok erdélyi könyvről szerezhettek tudomást a lap hasábjairól a magyarországi olvasók. Mennyire tud egy napilap odafigyelni az irodalmi történésekre?
– Épp a szerkesztés idején derült ki, hogy mennyire nehéz meghaladni a gettósodás törvényeit. Nehezen jutottak el ide Erdélyből a könyvek, nem mindenki akart írni róluk ideát stb. Ami Erdélyben történik, az maradjon is ott. Néha ezt éreztem, ami nyilván nem igaz. De látod, Potozky Lacinak is ide kellett jönnie ahhoz, hogy ígéretes szerző legyen belőle. Szabó Róbert Csabának, aki Vásárhelyen maradt, pedig továbbra is küzdenie kell a távolsággal. Mert ami nincs az orrunk előtt… Pedig legalább olyan jó író, mint Potozky. De ha már újság. A napilapos korszakom épp most zárult le. Tíz év. Elsőnek a Könyvszemlét szüntették meg, aztán én kerültem célkeresztbe. És velem a Magvetőnél debütáló Csider István Zoltán. Persze írok még oda, de már nincs rajtam a mez. De író ne is gabalyodjon bele nagyon a zsurnalizmusba. Tíz év a fronton, épp elég volt ez. Most lesz időm a sebeimet nyalogatni.
– Novellák után egyszer csak regény, ráadásul testes, majd megint novelláskötet. Ennyi volt a regényírás? Kipróbáltad, s maradsz a novella műfajánál vagy csak szusszansz egyet?
– Csak szusszantam. Elég gyorsan, négy hónappal a regény befejezése után már bele is fogtam az újba, de egy idő után a gondolataim folyton a novellák, tárcák körül kezdtek forogni. Hogy jó lenne azokat tisztába tenni. És hát engedtem ennek. Most már viszont semmilyen novella nem tudna elcsábítani a regény mellől. Legkésőbb tavaszig be kell fejeznem. A fele már megvan.
– A Jóisten megvakulban mintha a regényed mindennapjait folytatnád, más műfaji keretek között, nem egy esetben egy ember életéről itt is inkább halála árulja el a legtöbbet. Istentől magukra hagyott emberek sorsát olvashatjuk – mintha nem megvakult Istenük lenne, hanem már eleve vakon született. Valóban ennyire tragikus lenne mindennapi világunk?
– Én ezt a könyvet sokkal viccesebbnek látom, mint más. Bár valóban a bűn természete érdekel, miért engedünk a csábításnak, miért mondunk nemet. Mitől lesz bűn a bűn, áldozat is kell hozzá, vagy kevesebb is elég? Ezért lett egy kicsit kékfényes, vagy ahogy egy olvasó írta róla, olyan blikkes a kötet. Efelől olvasva tényleg, de talán érdemesebb jobban megkapirgálni, mert a tragikus felszín alatt mindig ott van a humor is, mint a feloldozás egyik lehetősége. Szerintem a „hőseim” nagy része képes lenne mosolyogni magán, s ilyen értelemben nem is teljesen elveszettek. Csak kallódnak. Azt viszont nagyon.
– A regényed kapcsán többször is eszembe jutott, olyan, mintha román újhullámos filmet néznék, a téma részint hasonló. Miért volt számodra fontos a kommunizmusról regényt írni? Ráadásul többen is vagytok, akik Erdélyből Magyarországra kerülve visszatértek ehhez az érához, helyhez, s el-, illetve leszámoltok vele. Másként látja az ember ezeket a történeteket, ha már megírta, kiírta magából? Kell a tér- és időbeli távolság egy ilyen történet megírásához?
– Kolozsváron már megvolt az ötlet, ott is kezdtem neki az írásnak, az első, nagyon nyers oldalak meg is születtek. Akkor még Rudolf bácsi, az első rész besúgója narrálta a sztorit, de ez később túl szűknek bizonyult. Ki akartam nyitni. Kicsit túl tág is lett a mindentudó elbeszélővel, de ez már így marad. Szerintem Kolozsváron is befejeztem volna, az átköltözés kicsit még lassított is a dolgon, hiszen az új helyet be kellett lakni. Nem számoltam le vele, az új regény egyik főszála is kolozsvári, a másik pesti. De egy regény még biztos lesz, ami csak kizárólag Erdélyben játszódik. Szóval még vannak tartalékaim.
– Akkor is írtál volna a kommunizmus korszakáról egyébként, ha nem esik egybe történetesen gyerek- és ifjúkoroddal?
– Nem hiszem, hogy írtam volna. A történelmi regény nem izgat, az átélt, megtapasztalt történelem izgat, ami az átélés pillanatában még egyáltalán nem tűnik jelentősnek vagy fontosnak. Ahogy Buda eleste, úgy a rendszerváltás sem izgatna íróilag, ha nem akkor növök fel. Az új regény az asszimilációról és a román–magyar gyűlölségről szól, a forradalom minimális szerepet kap benne. Tehát a múltbéli szál a hetvenes-nyolcvanas éveket öleli fel, egy Rădăuţi-ra meg egy Szatmárra nagyon is hasonlító városban. Ez lesz különben a leginkább életrajzi művem. Már a kiindulása is nagyon az. Egy Pesten élő férfi egyszer csak elhatározza, hogy elutazik abba a színromán városba, ahol született, de ahol egy hónapig maradhatott csak, mégis meghatározta az egész életét.
– Regényed megjelent románul és finnül is (a macedónnal és az olasszal mi a helyzet?). Arról nagyjából van sejtésem, mit értett meg a román közönség a könyvből – de milyen a finn fogadtatása, mennyire dekódolható számukra az erdélyiség és a román diktatúra mindennapjai?
– A macedón megjelent, az olaszokat meg nem értem. Ők adták a legtöbb pénzt érte, a megjelenés mégis csúszik. De hát olaszok… Őszintén szólva csak egy finn kritikát olvastam, amit google fordítóval tettem át tört magyarra, hát abból sok minden nem derült ki. Talán csak az, hogy Herta Müllerrel szemben alul maradtam. Még szép!
– Regényedben a bűnügyi regények eszközeivel semmi kis életekről és halálukról írsz. Mi árul el többet egy emberi életről? Az élete morzsái vagy a halála?
– A morzsák. Bár én a halálban mindig valamilyen kritikát is látok az életre nézve. Nem akarok itt most ezoterikus blablákkal jönni, de ha kicsit is hiszünk a tervezésben, a Jóisten terepasztalában, akkor a halálunk sem véletlen. Sem az ideje, sem a módja. A „Józsi, dobd már ide a kalapácsot” is sokat elmond az ember életéről. Az addig megtett lépésekről. A halál is lenyomat, ott várakozik ránk, ahogy a kőzetbe belepréselt levél is várja a föld korának kutatóit. És mindig az itt maradókra száll a megfejtés terhe. Azok meg az ő halálukkal adják tovább. Én félek a haláltól, talán ezért is szemlélem onnan az életet. Kicsit visszafelé élek, mint Benjamin Button. És őszintén szólva bárkitől elfogadnám az örök életet, ördögtől, vámpírtól, zombitól. Túlontúl érdekel ez a vircsaft ahhoz, hogy minél tovább nézzem. Túl sok kíváncsisággal engedtek el, s talán így is fogok meghalni. Mindenáron le akarok majd nézni a szakadék mélyébe.
– A morzsák és szakadékok között erős történetek húzódnak meg, mintha a történet mindig uralni akarná a nyelvet....
– Nekem nem megy történet nélkül. Próbáltam én posztmodernkedni, de az a kabarénál is rosszabb, mert csak én nevettem. Egyrészt a posztmodern szerintem már elvégezte irodalomtörténeti feladatát, másrészt nem nagyon van már mit dekonstruálni, így megint az építkezés jön, a posztmodern tanulságaival persze. Semmit sem kell zárójelbe tenni. Szerintem semmi sem húz be jobban egy könyvbe, mint a történet. Vagy annak lehetősége. Persze a jó sztori sem elég, ha nincsenek megírt mondatok. De azért nem vagyok egyedül: Bartistól Csernáig, Kőrösi Zolitól Darvasiig mindenki áldoz a történet oltárán. És jól teszi. Különben hogy is olvashatnád élvezettel Esterházyt vagy Krasznahorkait?
– Az irodalom és az irodalmi viták manapság mintha átkerülnének különböző közösségi portálokra, egyes publicisztikáid rögvest heves vitát váltanak ki. Gondolok itt például a Cserna-Szabó Andrással folytatott vitádra a magas és populáris irodalomról, az olvasóról magáról. Olvasó és író között soha nem volt ennyire azonnal visszacsatolható a kapcsolat, mint napjainkban. Jó ez egy szerzőnek? Lehet a Facebookot napjaink cenzúrájának tekinteni?
– Olyan értelemben biztos jó, hogy minden nap figyelmeztet arra, nincs mese, pontosan kell fogalmazni. Mert néha én sem azt írom, amit szeretnék, hanem amit akkor tudok. Bandit találom el, amikor pedig mást veszek célba, és meg sem fordul a fejemben, hogy bizony félrehord a klaviatúra. A Facebook néha arra jó, hogy ezt tényleg gyorsan meg lehet beszélni. Aztán persze telefonon. És akkor minden elsimul, mert én a Hévízt az utóbbi idők legfontosabb irodalmi vállalkozásának tartom, az olyan szerzőnek pedig, aki a beleskufáról ír zseniális novellát, annak minden nap könyörögnék, hogy főzzön még. Szóval jó, mert nagyon gyorsan szembesít a pontatlanságaiddal, a túlfogalmazásaiddal, a tévedéseiddel, a tapintatlanságoddal. Kicsit el is bizonytalanít. De aki nem bírja az önmarcangolást, az inkább menjen politikusnak.
Papp Sándor Zsigmond
1972-ben született Radócon (Rădăuţ). Szatmárnémetiben, a Kölcsey Ferenc Líceumban érettségizett (1990), majd a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban szerzett diplomát (1995). A kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen filozófia szakot végzett. 2001–2002-ben a Krónika főmunkatársa, illetve a Filmtett rovatszerkesztője, 2002–2005 között az Erdélyi Riport vezető szerkesztője, majd főmunkatársa. 2003-tól 2005-ig A Hét főmunkatársa, 2005-től tíz évig a Népszabadság kultúrrovatának munkatársa. 2006-ban a VI. Európai Elsőkötetesek Fesztiválján Az éjfekete bozót című kötetével képviseli Magyarországot, Semmi kis életek című regénye Artisjus-díjat kapott. Jelenleg a Mozgó Világ munkatársa.
