"Ennyi lenne? Hullámzó tengerek?"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 21. (683.) SZÁM – NOVEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A nyári forradalmak
Demeter Zsuzsa
„Aki Rómában vágyik halhatatlan­ságra, az nem maradhat Daciában” - beszélgetés Papp Sándor Zsigmond íróval
Paul Emond
Nagy hideg
Yannis Livadas
Versek
Gaal György
Közelképek a kolozsvári múlt mai emlékeiről
Mózes Attila
ANTIvilág
CSENDER LEVENTE
A globetrottert is utolérte a 80
MARKÓ BÉLA
Víz
Váradi Nagy Pál
Domb
Komán Attila
Versek
D. Raffay Zsuzsa
1932, Sándor
Haklik Tamás
Betonkeverő
Pap Zsolt
A pénz mint nyelv
Jancsó Miklós
A gondolkodó színész és más történetek
Szőcs István
Népnyelv vagy szolganyelv?
Jakab-Benke Nándor
Vonyít a néző
Péter Beáta
Történetek mögötti történetek
Tamás Dénes
Élesben
Pap Ágnes
Képeskönyv emlékekből
Bújócska Balassival
Szekernyés János
Temesváriak Szentendrén
Jakabffy Tamás
Születésnap. Gyöngyösi Levente Kolozsváron
Hírek
 
Paul Emond
Nagy hideg
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 21. (683.) SZÁM – NOVEMBER 10.

(Grand Froid)

 

Egy kis brüsszeli külvárosi színházban különös darabot adtak elő aznap este; a színészek úgy elvegyültek a közönséggel, hogy végül minden néző azt hitte, ő maga is a szereplőkhöz tartozik. Mielőtt elkezdődött volna az előadás, statisztákat ültettek be a nézőtérre, véletlenszerűen helyezve el őket a székeken. Amikor a nézők beléptek, feketébe öltözött jegyszedőnők vezették őket szertartásosan a helyükre, amit mozdulatlan, hóval vagy a havat tökéletesen imitáló fehér porral borított nehéz bundájukban összehúzódzkodó statiszták között jelöltek ki a számukra. Egyes nézők meglepetésükben nem tudták megállni, hogy halkan valami megjegyzést ne tegyenek:
– Nézd, olyanok, mint akik megfagytak.
– Mintha hullák lennének.
– Rettentő hideg van ebben a színházban.
– Botrányos, igazán fűthetnének egy kicsit.
– Azt nézd ott, mintha egy kis cseppkő lógna az orra hegyén!
– Az egy bábu, nem színész!
– Dehogyisnem, színész az.
– Érintsd meg, és meglátod.
– Nem merem.
– Ki is írta ezt a darabot?
– Hát az a Damploune, akit szinte mindenhol játszanak. Egyik darabja sem valami vidám, de ez aztán különösen ígéretes!
– Ha ezt tudtam volna…
– Nagy hideg! Mondhatom, találó egy cím!
– Még hidegebb van, mint kint.
– Mínusz húszat mondtak éjszakára.
– Csak ne legyen túl hosszú, én máris vacogok.
A fény elhalványult, de az előadás nem kezdődött meg. Finom fehér por, valami hódaraszerűség, sőt talán igazi hódara vagy szinte anyagtalan hó, olyan, mint az, ami a statisztákat vagy a bábukat borította, kezdett hullani a plafonról a közönség hajára, vállára.
– Még azt sem lehet látni, honnan esik, mindent leoltottak ott fent.
– Olyan hideg, mint a valódi hó.
– De hát ez valódi hó, biztosíthatlak.
– Túlzásba viszik.
– Már megfagyott a lábam.
Csakhamar szinte lehetetlen volt megkülönböztetni a statisztákat a nézőktől, legfeljebb az volt köztük a különbség, hogy az utóbbiak közül olykor egyik-másik megmozdult és lesöpört a hajáról vagy a válláról némi jeges port, hódarát vagy szinte anyagtalan havat, ami észrevétlenül mindent belepett: a statisztákat és a nézőket, a székeket, a padlót; csillogó fehér réteggel borította a széksorok alatti szőnyeget, miközben a színpad továbbra is sötétségben maradt. Néhány néző váltott még pár szót, egyre félénkebben suttogva:
– El kellene menni.
– Azt nem lehet.
– Dehogyisnem, semmi sem gátol meg benne.
– Én nem mernék.
– Annyira fázom, meg fogok betegedni.
Véget nem érőnek tűnő várakozás után hirtelen halk zaj hallatszott – mintha valamit tépnének. Ekkor ott, ahol a színpad volt, feltűnt egy utca sápadt fényű köztéri lámpákkal, egy hóval borított utca, melyben vég nélkül, szűnni nem akaróan havazott, egy kihalt, hideg, végtelen hosszú utca, amelynek mélyén a nézők nagy döbbenetére hirtelen felbukkant egy, a havon csikorgó, minden ízében rázkódó, ócska, özönvíz előtti, hóval borított villamos és lassan a teremhez közeledett.
– Látod azt az öreg villamost? Remek!
– Hihetetlen, ez nem díszlet, ez egy igazi utca!
– Biztos vagy benne?
– Érzed ezt a szelet?
– Nagyon is. Most még hidegebb van.
– Elvileg egy színházban nem kellene szélnek lennie.
– Elvileg nem…
Az öreg villamos olyan agyonstrapáltnak tűnt, mintha a legtávolabbi külvárosokból jött volna, azokból a kihalt és fagyos külvárosokból, melyekben a messzire nyúló utcák szinte a végtelenbe vesznek. Nagyon lassan haladt előre, egyre növekedve, mint az idők mélyéről származó, különös fehér hernyó, majd az első sorban ülő nézőktől alig három méternyire megállt; ablakait zúzmara borította, így a belsejéből semmit nem lehetett kivenni.
A villamos megállt, de az ajtók nem nyíltak ki. A színházteremre és a színpad helyét elfoglaló utcára ismét hosszú csönd borult.
– Ez kiköpött Damploune.
– De hát micsoda őrültség!
– Én nem akarok itt maradni. Elegem van a hidegből és ebből az előadásból, amiből semmit nem értek. Menjünk!
– Lehetetlen! Hogyan akarsz innen kimenni?
– Félek.
– Ez nevetséges, semmi okod nincs rá.
Majd hirtelen odafutott egy csapat férfi, olyan fáradt és monoton léptekkel, hogy az ember azt hihette, ők is az idők mélyéről futnak, mindegyikük ugyanolyan nehéz, hóval vagy a havat tökéletesen imitáló fehér porral borított bundát viselt, mint amilyet a teremben lévő statiszták. Mindegyik férfi, szabálytalan időközönként és szabálytalan sorrendben egy pillanatra megállt, kivett a bundája zsebéből egy revolvert, kinyújtott karral célzott, rálőtt az öreg villamosra, majd folytatta a futást.
Amikor a hajtóvadászat résztvevői közül az elsők vagy tíz méternyire voltak a járműtől, megálltak és megvárták a többieket, majd néhány pillanattal később egymás mellett álltak egy sort alkotva, ami teljes szélességében lezárta az utcát, mindegyikük hóval vagy fehér porral borított nehéz bundájában megdermedve. Újra csönd szállt a színházteremre és az utcára, a legteljesebb mozdulatlanság fölött lebegő, halotti csönd.
– Gondolod, hogy sokáig tart még? Már semmi sem történik.
– Nem tudom, mire várnak.
– Ez már túlzás. Döntöttem, én megyek.
– De hát hogy mehetnél?
– Nem tudom, mi akadályozhatna meg benne, hogy itt hagyjam az előadást. Elmegyek és kész, pont.
– Én nem merek elmenni.
– Rosszul teszed, hogy nem jössz. Viszlát.
A néző felállt, egy mozdulattal megkérve baloldali szomszédját, húzódjon kissé beljebb, hogy el tudjon menni, amikor egy harsány hang hangzott fel mögötte:
– Állj! Hová megy?
A jobb oldalán ülő statiszta is felállt az őt borító fehér port vagy havat hullatva. A zsebéből egy revolvert vett ki és megfenyegette vele a vakmerőt, aki a hang hallatán hirtelen megállt.
– Hová megy? Feleljen!
– De uram…
– Semmi „De uram”! Feleljen!
Három sorral arrébb ezt suttogták:
– Nézőnek öltöztették a színészeket!
– Nem, én ismerem azt az urat, ő nem színész, hanem adóhivatalnok.
– Honnan tudod, hogy…
– De, de, biztosíthatlak, hogy az.
Az egész terem a felé a férfi felé fordult, aki távozni akart és a felé, aki fenyegette őt; nem csak a nézők, de a bundába öltözött statiszták is, és ami még meglepőbb volt, ez utóbbiak alig néhány másodperccel kollégájuk után mindannyian egy emberként álltak fel az őket borító fehér port vagy havat hullatva. Mindegyikük egy-egy revolvert tartott, mellyel ugyancsak a vakmerő férfira céloztak. A harsány hangú statiszta folytatta:
– Mondtam, hogy feleljen.
– El akartam menni… – kezdte a másik habozva. De nem folytatta.
Épp abban a pillanatban hegedűszó hangzott fel, csodálatos zene, oly fenségesen tiszta dallam, hogy az ember azt hihette, egy másik világból jön. A nézők látták, amint az öreg villamostól két lépésnyire egy pompás fehér bundába öltözött fiatal nő tűnik fel a hegedűs kíséretében, aki menet közben játszott. Talán az utcát szegélyező magas épületek egyikéből jöttek ki, melyek szürke homlokzatán halvány fény derengett a hidegben. A közönség felé haladtak, majd miután elhagyták az utcát, a terembe léptek és odamentek ahhoz a széksorhoz, amelyben a távozni akaró férfi és az őt ebben megakadályozó statiszta volt. A hegedűszó varázslatosan, kristálytisztán zengett a színház fagyos levegőjében.
– Uram, ön itt akarja hagyni az előadásunkat – szólt a fiatal nő kissé teátrálisan. – Nyilvánvalóan megteheti, de azt is tudnia kell, hogy csakis a saját kockázatára. Kérem, kövessen.
– Nézze, én…
– Mivel kifejezte azon óhaját, hogy itt hagyja az előadásunkat, követnie kell. Azért vagyok itt, hogy megpróbáljak az ön megelégedésére tenni.
– Olyan hideg van itt és én azt gondoltam…
– Az indokai csakis önre tartoznak, uram. Szabad a nevét, kérem?
– Erre tényleg nem számítottam…
– Szabad a nevét, uram?
– Traumont. Michel Traumont.
– Ön itt akarja hagyni az előadásunkat. Nos, kövessen bennünket, Michel Traumont úr. Barátaim, kérem tegyék el a fegyverüket és üljenek le – tette hozzá a statisztákhoz fordulva, akik azonnal engedelmeskedtek neki –, biztos vagyok benne, hogy Traumont úr követni fog bennünket anélkül, hogy szükség lenne az önök segítségére.
– Szóval én…
– Kövessen bennünket, Traumont úr. Erre.
A fiatal nő, akit a játékot egy pillanatra abba nem hagyó hegedűs és a tiltakozni nem merő Michel Traumont követett, ismét keresztülment a színháztermen, kilépett az utcára és elindult az öreg villamos felé.
– Állj! Hová megy?
Ezúttal a hegedűs azon nyomban megállította a vonóját, és a zene hirtelen megszűnése különösen fájdalmas hiánynak tűnt. A villamos üldözőinek egyike kilépett a társaival alkotott sorból és tett néhány lépést előre. Revolverével megfenyegette Traumont-t.
A fiatal nő közbelépett:
– Az itt jelenlévő Michel Traumont úr azon óhaját fejezte ki, hogy itt hagyja az előadásunkat. Az én szerepem az, hogy annak, aki e kívánságát kifejezi, megmutassam a kijáratot.
A statiszták azonnal egy emberként tapsolni kezdtek, s miközben a teremben zúgott a tapsvihar, az üldöző eltette revolverét és elfoglalta helyét a sorban.
– Tényleg különös ez a darab.
– Biztosíthatom, hogy ez a Traumont nem színész.
– Lehetetlen.
– Már biztos lefagyott az orrom.
– A csudába, jobban tettük volna, ha otthon maradunk, a jó melegben!
– Nem gondolod, hogy ez az egész kissé nyomasztó?
A közönség első sorában egy még fiatal, de komoly kinézetű férfi olyan szembeszökő gyorsasággal ugrott fel, mintha egy túlságosan megfeszített rugó röpítette volna. Mintha abban a pillanatban fedezte volna fel, milyen szerepet kell játszania – vagy akkor vállalta volna magára. Érzelmekről árulkodó hangon – bár lehet, hogy az első szerep által okozott lámpalázról, esetleg egy olyan első szerep okozta lámpalázról volt szó, amelyre nem volt felkészülve – így szólt:
– Az én szerepem pedig ma este az, hogy levizsgáztassam a távozni kívánót. Fogja a hegedűt, Traumont úr!
Traumont tanácstalanul nézett rá. Majd a fiatal nőre nézett, aki még mindig mosolyogva várt. Utána a zenészre nézett, aki felajánlotta a hegedűjét. Majd ismét a férfira, aki az első sorból szólította meg. Hozzá fordult:
– Nézze, ez az egész história tiszta őrültség. Fáztam, épp haza akartam indulni…
– Kedves uram – lépett közbe a fiatal nő –, mondtam, hogy az indokai csakis önre tartoznak. Ne beszéljünk többet róluk, semmiképpen ne beszéljünk többet róluk, higgye el, itt senkit sem érdekelnek.
És hogy nagyobb nyomatékot adjon az utolsó szavaknak, kissé megrázta a fejét, amitől csodálatos harmóniával kezdett lobogni hosszú, fekete, vakítóan fehér bundájára zuhatagként hulló haja.
– Mondtam, hogy fogja a hegedűt – folytatta az első sorban ülő férfi kissé magabiztosabb hangon.
– De én nem tudok rajta játszani – hebegte Traumont.
– Ugyan már, nem olyan nehéz – vetette oda a hegedűs mosolyogva, kissé sürgetőbben mutatva a hangszerre. – Egy kis jóakarat már fél siker.
– Fogja meg és játsszon, ez az utasítás – mondta az első sorban ülő férfi, aki úgy tűnt, egyre fesztelenebbül érzi magát.
– És ha nem vagyok hajlandó játszani?
– Ezt nem tanácsolnám, Traumont úr. Egyáltalán nem tanácsolnám.
A teremben ülő statiszták egy emberként nevettek fel. A nézők ismét suttogni kezdtek:
– De hát mit nevetnek?
– Én ezt egyáltalán nem találom viccesnek.
– Tudja, Damploune humora…
A fiatal nő egy lépést tett Traumont felé, és szinte angyali arccal mosolygott rá:
– Ha nem fogja meg a hegedűt, higgye el, Traumont úr, nem fog innen elmenni!
Traumont kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a hegedűt, majd rögtön visszahúzta.
– Milyen jó színész! Nézd, egyre tanácstalanabbnak tűnik.
– Nekem tényleg nem tetszik ez a darab. És az ember még el se mer menni…
– Hogy mindenki előtt hegedülni kelljen? Köszönöm szépen!
– Biztosíthatlak, én ismerem ezt a Traumont-t, ez nem színész. Azt hiszem, ő ellenőrizte a bátyám legutóbbi adóbevallását. És alaposan megbüntette a gazember!
– Pedig nem tűnik gonosznak.
– Nem, de ha a karmai közé kerülsz…
Az első sorban ülő férfi kilépett az utcára, és úgy tűnt, most már tökéletesen fesztelenül érzi magát. Még egyszer megismételte, szinte fenyegető hangon:
– Játsszon, Traumont úr. Azt mondták önnek, hogy játsszon.
– De hát megmondtam, hogy nem tudok! Ez az egész história teljesen abszurd! Egyébként is nagyon hideg van, az ujjaim teljesen megdermedtek.
– Játsszon!
– Ha óhajtja…
Michel Traumont félénk, rezignált mozdulattal megfogta a hegedűt és a vonót, amit a tulajdonosa nyújtott neki. A világ összes hegedűsét utánozva a hangszert a bal vállához tette, majd a vonót jobb kezébe fogva a húrokhoz közelítette. De hirtelen abbahagyta a mozdulatot, felemelte a fejét és olyan grimasszal az arcán nézett körül, ami azt jelentette: nem, ez ostobaság, ne kérjék tőlem, hogy azt tegyem, amit nem tudok megtenni.
– Játsszon hát, Traumont úr!
Ezúttal a fiatal nő erőltette a dolgot. Élénk, elegáns mozdulattal a teremre mutatott, hogy megértesse vele, mindenki rá vár. Tetszik vagy nem tetszik, nem az előadás része-e immár ő is?
Játszani kezdett hát. Vagy inkább valami szörnyű nyikorgást hallatott, olyat, amit mindenki, aki életében először próbálja meghúzni a vonót a hegedű húrjain. A teremben ülő statiszták nevetésben törtek ki, majd zajosan kifütyülték, végül pedig egy emberként hagyták abba. Mintha egy láthatatlan karmester intett volna.
– Ez nem volt valami fényes – jegyezte meg az első sorban ülő férfi.
– De hát én megmondtam – hebegte Traumont.
– Tegyen egy kis erőfeszítést! – erősködött a bundás fiatal nő. Mosolya olyan volt, akár egy angyalé.
– De hát mit csináljak? – szólt Traumont sajnálkozó arckifejezéssel. – Soha nem tanultam hegedülni, soha nem játszottam rajta.
– Ugyan már, tegyen egy egészen kicsi erőfeszítést, Traumont úr! – folytatta a fiatal nő. – Nem kérünk öntől lehetetlent.
– Dehogynem, éppen hogy azt kérik! – tiltakozott Traumont. – Fejezzük be ezt a rossz tréfát. Engedjenek hazamenni.
Ismét felhangzott a statiszták nevetése, mely mintha egyetlen torokból jött volna, s ugyanúgy fejeződött is be.
– Próbálja meg még egyszer! – mondta az első sorban ülő férfi, aki úgy tűnt, nagyon komolyan vette a szerepét.
– Látja, hogy teljesen felesleges.
– Ez az utolsó szava?
Traumont igenlően intett a fejével.
– Kár. Jobban örültünk volna, ha ön úgy száll fel a villamosra, hogy nekünk nincs vele dolgunk. Jó utat, Traumont úr!
Lövés dördült, amire több néző is felugrott. Lehetetlen lett volna megmondani, honnan jött a lövés, mivel Traumont-on kívül, aki a földre rogyott, mindenki, aki a teremben vagy az utcán tartózkodott, teljesen mozdulatlan volt. A következő pillanatban felharsant, majd abbamaradt a taps, amit azonnal hegedűszó váltott fel. De nem a hegedűs játszott: ő közömbösen nézte a földön elnyúlt Traumont-t, aki még mindig fogta bal kezével a hangszer nyakát. Úgy tűnt, mintha a hang egyszerre minden irányból jönne, a terem mélyéből, az oldalfalakról és az utcáról.
– Ez lehetetlen…
– Még mindig nem értek semmit ebből a történetből.
– Hogy valakit arra kényszerítsenek, hogy egy olyan hangszeren játsszon, amin nem tud! És azon nyomban lelőjék!
– Várj! Csak nem hiszed, hogy… Hiszen ezek színészek! Vaktölténnyel lőttek rá!
– Te azt állítod, hogy nem halt meg?
– Az előadás végén fel fog kelni és meg fog hajolni.
– De ha mondom, hogy ismerem, ez nem hivatásos színész, ez egy adóhivatalnok…
– Túlságosan is jól játszik, nyilvánvaló, hogy hivatásos színész.
– Biztos vagyok benne, hogy az adóhivatalban dolgozik.
– Tegyük fel. Mindenesetre ami engem illet, én inkább megvárom a darab végét, csak azután megyek el.
Elállt a havazás. Az utca fölött hirtelen kitisztult az ég, és a hold ezüstös ragyogása megvilágította a színpadot. A Michel Traumont-t lelövő bundás férfi visszatette a zsebébe a fegyverét és mozdulatlanná merevedett. Két társa előrelépett és felvették a holttestet. Az öreg villamos első ajtaja kinyílt. A két férfi felszállt a járműre, nehézkesen letették terhüket, majd azonnal leszálltak. Amint kint voltak, az ajtó becsukódott, és az öreg villamos minden ízében rázkódva, hátramenetben lassan távolodni kezdett. Mindegyik férfi, aki a villamost üldözte, amikor az megjelent a színházban, szabálytalan időközönként és éppoly szabálytalan sorrendben futott utána, egy pillanatra megállt, kivett a bundája zsebéből egy revolvert, kinyújtott karral célzott, rálőtt az öreg villamosra, majd folytatta a futást. Amikor a villamos már olyan messze volt, hogy sem az üldözőket nem lehetett látni, sem a lövéseket nem lehetett hallani, a fiatal nő a színházterem felé fordult és olyan eleganciával hajolt meg, mintha egy korábbi évszázadból lépett volna elő. A zene néhány másodperce elhallgatott. A teremben ülő statiszták eszeveszetten tapsoltak, majd egy emberként helyezték kezüket a térdükre.
Egyetlen néző sem mert mozdulni. A színházteremre végleg ólomsúlyú csönd borult, és minden megdermedt a hidegben.

 

KÁROLY JUDIT fordítása




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében