"Ennyi lenne? Hullámzó tengerek?"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 21. (683.) SZÁM – NOVEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A nyári forradalmak
Demeter Zsuzsa
„Aki Rómában vágyik halhatatlan­ságra, az nem maradhat Daciában” - beszélgetés Papp Sándor Zsigmond íróval
Paul Emond
Nagy hideg
Yannis Livadas
Versek
Gaal György
Közelképek a kolozsvári múlt mai emlékeiről
Mózes Attila
ANTIvilág
CSENDER LEVENTE
A globetrottert is utolérte a 80
MARKÓ BÉLA
Víz
Váradi Nagy Pál
Domb
Komán Attila
Versek
D. Raffay Zsuzsa
1932, Sándor
Haklik Tamás
Betonkeverő
Pap Zsolt
A pénz mint nyelv
Jancsó Miklós
A gondolkodó színész és más történetek
Szőcs István
Népnyelv vagy szolganyelv?
Jakab-Benke Nándor
Vonyít a néző
Péter Beáta
Történetek mögötti történetek
Tamás Dénes
Élesben
Pap Ágnes
Képeskönyv emlékekből
Bújócska Balassival
Szekernyés János
Temesváriak Szentendrén
Jakabffy Tamás
Születésnap. Gyöngyösi Levente Kolozsváron
Hírek
 
Gaal György
Közelképek a kolozsvári múlt mai emlékeiről
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 21. (683.) SZÁM – NOVEMBER 10.

Asztalos Lajost Kolozsvárt nem kell bemutatni. Ő itt már közintézményszámba megy. Ő a helytörténész, akinek helytörténeti írásait hétről hétre közli a Szabadság című napilap külön oldala. Ő a közkedvelt városnéző séták vezetője ünnepi alkalmakkor. De gyakran politikai kommentátor is, aki az országos vagy helyi adminisztráció magyarellenes intézkedéseit tollhegyre tűzi, s frappáns gúnnyal utasítja vissza. Ezeken kívül még számos nyelv ismerőjeként népmesefordító és -gyűjtő, régész, geográfus, nyelvtörténész és nyelvápoló, s alkalomadtán politikus. Valóságos polihisztor. S mindezekben saját szorgalomból szakosodott, mert nyugtalan, az igazságtalanságot nem tűrő természete már iskolás korában lázadozásra szította, így aztán börtönviseltként az egyetemről is eltávolították. Maradt számára a kétkezi munka megélhetésként, eleinte a kötőiparban, majd a nyomdászatban.
Asztalos Lajos a Jakab Elek, Kőváry László, Kelemen Lajos, Herepei János kijelölte úton haladt tovább Kolozsvár múltjának feltárásában. Két alapvető kötettel írta be eddig nevét a várostörténetbe, az egyik a két társszerzővel összeállított Kőbe írt Kolozsvár, vagyis a város emléktábláinak és feliratainak ritka gazdag gyűjteménye, a másik a Kolozsvár (Helynév- és településtörténeti adattár), amelyben jóformán minden Kolozsvárral kapcsolatos elnevezést, de főleg utca- és térnevet megtalálunk századokra visszamenőleg. A szerző bevezető vallomása szerint most megjelent kötete, a Kolozsvár – közelről, a tíz évvel ezelőtt közzétett adattárat kiegészítő újabb adatok felbukkanása és az egyre újabb változások hatására született. A Szabadság hasábjain sorozatban tette közzé e felcímmel írásait. Most ezekből válogatott, s némileg összevonva, átszerkesztve egy kötetre valót, pontosabban 37 írást tesz közzé.
Írásainak közös jellemzője, hogy rendszerint valamilyen aktualitásból indulnak ki. Egy műemlék-rombolás, ásatás, téves értelmezés, a múlt emlékének „eltüntetése” adja kezébe a tollat, s aztán néha asszociációk során egy ház, negyed, intézmény, esemény egész történetévé tágul az írás. Néhány témát alaposan kibont, alfejezetekre osztva tárgyal, máskor csak éppen regisztrál, a jövő számára feljegyez dolgokat, s mindent régi és újabb képpel igyekszik illusztrálni. Az írások elrendezése többé-kevésbé a kronologikus sorrendet követi, a honfoglalás korától halad Funar polgármester „dicső” korszakáig.
Az első négy írás a város középkori kezdeteit kutatja. A főtéri és az óvári ásatások nyomán arra a következtetésre jut, hogy az első városközpont valahol a Főtér táján lehetett, s talán egy, a mostanit megelőző Szent Mihály-templom is állott ott valamikor. Attól északra, egészen a Ferenc-rendi kolostor tájáig mind temető volt. Az eddigi szakirodalomban már több feltételezés is kialakult a kezdetekre vonatkozóan. Jó lett volna, ha a szerző a saját nézetét egy külön írás tárgyává tette volna. A város pecsétjére és ebből kialakult címerére vonatkozó tanulmány összehasonlító jellegénél fogva, s a mai lelőhelyek feltérképezése miatt is érdekes. A legterjedelmesebb írás a kolozsvári Mátyás-mondákat járja körbe, ezek gyökereire utal, feljegyzéseiket elemzi, majd helyhez köti az egykori bíróhoz fűződő hagyományokat. Azt is tisztázza, hogy volt ugyan Kolozsvárnak egy Szabó Ambrus nevű, 1492-ben kivégzett bírája, de az nem lehetett azonos a Mátyás-mondában említettel – már csak azért sem, mert akkor  már nem élt az igazságos király.
A Dónát-mondának is végére jár Asztalos. Apjától és egykori tanárától, Tulogdy Jánostól hallottak alapján bontja elemeire a várost a törököktől megmentő pásztor alakja körül kialakult legendát. Bebizonyítja, hogy a Szamos elvezetése a Törökvágáson át a lehetetlenséggel határos lett volna. Aztán az írás átcsap az aktualitásba, s kellő gúnnyal mutat rá, hogy mennyire nevetséges „Donat” erdélyi tábornokkénti feltüntetése a román utcanév-táblákon. Azt sem hagyja szó nélkül, hogy 2014-ben úgy „mentik meg” a Dónát-szobrot a további rongálástól, hogy elköltöztetik eredeti helyéről, az egykori szőlőhegy tetejéről a néprajzi múzeum szabadtéri kertjébe – itt már semmilyen funkcióval sem bír!
Nagyobb fejezet foglalkozik még Erzsébet királyné kolozsvári emlékezetével. A magyaroktól nagyon tisztelt, gyilkosság áldozatává vált királynéról jó félszázadon át, az 1990-es évekig alig esett említés, így generációk nőttek fel anélkül, hogy tudták volna, miért nevezik így szüleik az Erzsébet utat vagy Erzsébet hidat. De mára már ezek az elnevezések is mennek feledésbe. Érdemes tehát számba venni mi is emlékeztetett egykor a ma újra népszerű királynéra. A Sétatér közepén 1879. április 24-én Ferenc József és Erzsébet ezüstlakodalmára emlékeztető kis halmot emeltek, a tetején pedig egy emlékkő örökítette meg a dátumot. Az egykori Wesselényi (Dózsa, ma Ferdinánd király) utcában az 1890-es években működött az Erzsébet Szálloda, mely napjainkban a Transilvania nevet viseli. Aztán a Széchenyi tér keleti részében az első világháború előtt nyitották meg az Erzsébet fürdőt, épülete az 1990-es évekig állt, ma parkolóház található a helyén. Az Erzsébet út maradt a legismertebb, ez a villákkal szegélyezett utca 1899-ben kapta a királyné nevét, s aztán az első világháború után a hasonló nevű román királynéra értelmezték át az elnevezést. Csak 1945-ben Emil Racoviţă tudós egyetemi tanár neve hozott változást az utcanév-táblákon. A fellegvári oldalon emelkedő Erzsébet sétaút az elején épített őrházzal és a közepe táján elhelyezett Stróbl Alajos-féle szoborral már szinte ismeretlen fogalommá vált, pedig a szobor romos talpazata még most is ott árválkodik a beszakadt út mentén. S a Szamoson átvezető 1902-ben felavatott Erzsébet híd is még használatban van. Persze névtábla nélkül. S elrejtve a teológia udvarán megtekinthető az a gránittömb is, amelyet 1898-ban a királynő emlékére helyeztek el az egykori Kissétatér közepén (a  mai katedrális helyén) három jegenyefenyőtől övezve. Inkább csak kiegészítés az Erzsébet-témához annak tisztázása, hogy a Botanikus kertben található, Szeszák Ferenc készítette márványszobor nem a királynét, hanem Kalotaszeg nagyasszonyát, Gyarmathy Zsigáné Hory Etelkát ábrázolja.
Egy 2009-ben született írás azt bizonyítja be, hogy a Petőfi utcai földbe süppedt kis műemléképület, melyet két tűzvész is megrongált, s végül 2002-ben lebontásra került, miért nem lehetett a hóhér háza. Helyesebb az egykori bérlő után Gilovics-háznak nevezni. Sajnálatos, hogy a magyar sajtó is átveszi a téves román megnevezést. A ház különben már több irodalmi műben is szerepel.
Terjedelmesebb írás idézi fel az 1944. június 2-i bombázás előzményeit és következményeit. Asztalos főleg saját emlékeire épít. Azóta már Papp Annamáriával közösen egy külön kötetet is összeállított a város közelmúltjának e tragikus napjáról.
A múlt alig ismert vagy éppen eltűnő emlékei sorából emeli ki egy-egy írás a városi fogda, a Torony rabjainak feliratait, a Nemzeti Színház homlokzatának hányódó Wesselényi- és Jósika-szobrait, a városi kis- és nagypiacok sorát, az egykori fűvészkerteket, vámházakat, gázlámpákat, kutakat, hidakat, tengerszint feletti magasságot jelző táblákat, s a ma már egyedüli facsaros kéményű házat. A Hóstát nevének elemzését adja, s két eltűnő  emlékének, egy feliratos kapujának és egy építési kövének az eredetét kutatja. A Református Kollégium belső udvarának világháborús emléktáblája kapcsán nem csak a táblaállítás történetét, a tábla elpusztítását és ismételt újraállítását részletezi, de az elesettekről kiegészítő adatokat is közöl. Egy másik önéletrajzi vonatkozású, elítéltetésére is fényt vető írása egykori iskolája egész háború utáni szomorú történetét összefoglalja.
A város jelenéhez kapcsolódik két kellő gúnnyal megírt oknyomozó írás. Az egyik a Funar polgármester emléktábláinak „gyöngyszemét”, a volt Biasini Szálló falára elhelyezettet veszi nagyító alá, s kimutatja, hogy a „magyar nemesek” által elpusztított 40 000 román és 230 falu említése mennyire irreális, történelemhamisító. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc erdélyi áldozatainak száma román források szerint is 18 000 lehetett, s ebből legfeljebb 4–5000 volt román. Hasonló túlzás történt a 2006-ra elkészült, a kommunizmus áldozatainak emlékművénél is. A magyar színházzal szembeni térre eredetileg Janovics Jenő szobrát akarták felállítani. Aztán az erre vonatkozó határozatról a polgármester „megfeledkezett”, s a helyet a Politikai Foglyok Szövetsége rendelkezésére bocsájtotta. A tervező kis börtöncellát rajzolt meg, de a városvezető azt túl szerénynek tartotta, s a cellából ortodox jellegű kápolnát alakíttatott ki. Így aztán minden szimbolikus jellegét elvesztette.
A nyolcvanadik évéhez közeledő Asztalos Lajos leginkább emlékezőtehetségével lep meg. Kisgyermek korából is aprólékos részletességgel emlékezik egy-egy eseményre, épület kinézésére, mások szavaira. Ő maga is élő kútfő. Stílusa is egyéni. Néha megelégszik az egyszerű leírással, felsorolással, tények közlésével. De mikor belelendül, sziporkázik iróniája. Itt a Dónát mint tábornok? bevezető sorait idézzük: „Bocsánat, egészen pontosan Donat. Mert nem várható el egyesektől, hogy kettősök helyesírását ismerjék, és még kevésbé, hogy használják. De mindenképp meglepő. Az, hogy tábornok. Mert nem tudjuk, mikor léptették elő. Azt sem, milyen érdem alapján” (63. l.)  Asztalos a szélesebb olvasóközönségnek ír, de adatait a tudományos várostörténetnek is át kell vennie. Olyan adatokat örökít meg, amelyek eddig más munkákban nem fordulnak elő, vagy legalább is nem ebben a csoportosításban. Jó részük saját életével is kapcsolatos.
A Stúdium Kiadó gondozásában megjelent könyv egy sorozat első kötetének ígérkezik. Kitűnő minőségű papíron rengeteg dokumentumjellegű régi és újabb színes felvételt, rajzot közöl. Szinte képeskönyvvé válik a kötet. Huszonnégy fotóművész nevét sorolja fel szerzőként. A kötetet a bibliográfia és rövidítései zárják.

 

Asztalos Lajos: Kolozsvár – közelről. I. kötet. Stúdium Kiadó, Kolozsvár, 2015.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében