Amikor Csöpi (gyengébbek kedvéért Jakab Antalné szül. Dancs Ildikó – s hogy Ő egy szül. Ildikó, ezt tizenöt évi ismeretség után tudtam meg) telefonon fölkért: más, még élő barátok mellett írjak egy röpke emlékezést egy készülő Levélváltás-válogatás elé, illetlen módon beleröhögtem a kagylóba: Nem gondolod, Csöpi mama, hogy mindegyik azzal kezdődik majd: „Amikor az UTUNKat mindenki hátulról olvasta”?... Szóval én éppen ezért nem fogom így kezdeni.
És vadonatúj szerkesztőként beléptem az Utunkba, ahol a legtöbben figyelmes kedvességgel fogadtak, kivéve K. Jakab Antalt, aki szigorúan nézett rám, majd széket húzott maga mellé, odaintett és mogorván közölte: – Ezentúl a szerkesztők keserű vodkáját iszod. Itt helye nincs a barátságnak. Szerkesztünk. – Kihúzta a jobb oldali fiókját, amelyből hatalmas kéziratcsomót halászott elő. Majd a baloldaliból is. Megrettentem. – Nos, kezdjük. Tépjed! – Példát mutatva kettőbe, majd négybe szakított erős ujjaival egy köteget, majd még egyet, majd... És téptünk. Én csodálkozva, Ő meg egyre növekvő dühvel és gyűlölettel. Róza asszony, az altisztnő alig győzte kihordani a teli papírkosarakat. Amikor nagy sokára elfogyott minden kézirat, Antek diadalmasan fölállt, csak a szemével intett a mindent értő Bodor Ádámnak, Király Lászlónak és Köntös-Szabó Zoltánnak; kiértünk az előszobába, ahol nem kevesebb szigorral intett Bálint Marikának is. Elszánt csapatként vonultunk ki a szerkesztőségből, kint fejbiccentéssel üdvözöltük az igazságos Mátyást, pillantást sem vetve a sarki könyvesboltra, az Írószövetség kapujára, csak mentünk, megátalkodottan mentünk, egészen a Három Tetűnek becézett vendéglátóipari egységig, ahol Rozika-Rodica asszony kérés nélkül tette elénk a vodkákat. És ittunk, megalkuvás nélkül, ügyszeretettel ittunk. Így telt el az én első, hivatásos szerkesztői napom. A többi nem volt mindvégig ily vidám. Bizony, sok dolgunk akadt, mert volt még akkor Páskándink, Bálint Tiborunk, Sütőnk, Szilágyi Domokosunk, Lászlóffy Aladárunk, hogy olvasni is „tereh”. Így éltünk mi abban az ántivilágban, melyet most már akár „antivilágnak” is olvashatunk. Nemcsak dilettánsok hadával kellett viaskodnunk. Mert – mondanom sem kell talán – az a tengernyi eltépett kézirat kivesézett dilettánsok szenvedelmes munkáját csillantja föl a máig olvasható Levélváltásban. Akár hátulról is lehet (újra)kezdeni azokat az Utunk-számokat.
No ugye, hogy végül is csak a saját csapdámba estem...
