1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Azt mondják, végre bizonyítható,
hogy van folyékony víz a Marson,
és ki is árad néha éjszaka,
míg én itt lent nyugodtan alszom.

Ennyi lenne? Hullámzó tengerek?
Ennél többet nem tud az Isten,
hogy hálójával még egy-egy halat
valahonnan majd kimerítsen?

Ugyanilyen hullámzó sors jutott
hasonló organizmusoknak,
s egy ugyanilyen fényes csillagon
a fák is ugyanígy susognak?

Ugyanígy szórja szanaszét a szél
a felhőket az égen reggel,
s éppen ugyanígy tudható az is,
hogy nyugszik is a nap, ha felkel?

Elolvasztja majd ugyanígy a tűz
Ikarosz viasszal gyúrt szárnyát,
s ugyanígy szaglásznak zsákmány után
patkányok, piranhák vagy cápák?

Hogy hátha mégsem vagyunk egyedül?
Hányan is? Tán hétmilliárdan?
S hogy soha többé nem leszünk magunk
egy megsokszorozott világban?

Dehogynem! Csordogál a tiszta víz
fejünk fölött a csillagokban,
s lehet, eljönne hozzánk valaki,
de aztán mégis visszatorpan.

Milyenek ott fent? Ugyanilyenek?
Ugyanígy élnek s tündökölnek?
Emberek-e vagy rovarszerűek?
Ugyanígy szeretnek s gyűlölnek?

Ugyanígy ölnek is? Akkor miért?
Vajon mi végre törnénk többre,
ha ennyire voltál képes, Uram?
Keringsz te is csak körbe-körbe?

S hogyha találsz is, csak ennyit találsz?
Vizet, vizet, vizet a Marson?
Sóvárgok mégis fellegedre most:
néhány cseppel érintsd meg arcom!