Sándor letérdelt. A hó tetején dacosan megtelepedett kemény jégkristályok nagyot roppantak a mozdulat alatt. Nem csoda, már több napja, hogy leszotyogott ez a vastag gríz, mindent jótékonyan maga alá borítva. Jó volt ez így, még ha ideig-óráig is. Nem látszott a cserepevesztett tető, a kikandikáló korhadt gerendák, s a majdhogynem összeomló csűr sem a mögötte szunnyadó, kopaszra vedlett kerttel. Nem mintha Sándornak nagyon nyomta volna a lelkét mindez, ha látja is. Ő nem az a fajta volt. Ha nem lett volna hó, felhajtott ő már annyiszor egy deci másfelet, hogy az éppilyen szépen maszkírozta volna a valóságot. Tulajdonképpen akkor este is. S így legalább a velőt célzó hideget sem érezte kopott térdizületei alatt.
Sándor életében még egyszer térdelt le a hóba, úgy hatvan évvel ezelőtt, a makfalvi állomáson. Kamaszodó legényke volt, vagy tizenkét-tizenhárom éves, s ilyen értelemben akár azt is mondhatnánk, hogy épp akkor kezdtek kinyílni a csipái a világ dolgaira. De Sándor ebben is más volt, neki a fülei távolodtak el mind jobban és jobban a feje bőrétől, mígnem annyira kajlán keretezték két oldalról az arcát, mint valami tányérantennák, készen arra, hogy befogják a legapróbb neszt is. Furcsa egy látványt nyújtott, csóválta is a fejét Kicsimama, hogy ez igazán nem méltó egy Nagy Sándorhoz, de nem volt mit tenni. És ez egyébként sem jelentett semmi rosszat a jövőre nézve. (Az apjának is elég szerteálló hallókái voltak, és ez cseppet sem akadályozta meg abban, hogy a maga útját járja. Akkor sem, ha ez azt jelentette, hogy otthagyja a családját és meg sem áll Pestig, aztán mikor az asszony vonakodik, hogy ő is kimenjen a két kicsi gyermekkel, ott újranősül, s az új házasságból származó leánykája aztán a maga során amerikás doktornőnek kupálja ki magát). És bármilyen furcsa, Sándort sem zavarta, hogy osztálytársai különböző főző- és tárolóedények igencsak csiszolatlanul hangzó neveit hajigálják feléje minden reggel iskolába menet. A füleket részben takarandó, fejére tette a vasutas sapkára hajazó kis fekete berettjét, és ment. Ott a hóban is azt viselte igencsak büszkén, Goe-úrfisan féltérdre ereszkedve a fénykép kedvéért. Valljuk meg, a hasonlat azért nem teljesen helytálló, mert bár Sándor némileg előkelőbb neveltetésben részesült társainál, mindig szép ruhában járt, mellénykében, kihajtott galléros finom posztókabátkában, mégsem volt öntelt vagy neadjisten szemtelen. Az egyszerű parasztemberhez képest definiált másság csupán a családban, a négy fal között érvényesült, ott is íratlan és kimondatlan szabályok formájában. Tessék, meg lehet nézni a nővérét is. Rövidre vágott hullámos-bubis frizurát hord, olyat, amilyet errefelé csak a lapokban látni. (Ott látta ő is először, mert Viktor báttya rendszeresen járatott mindenféle fővárosi újságot meg képeslapot. A Vasárnapi Újsággal kezdte még 1900-ban, azt is a pappal közösen, mert egyedül fizetni igencsak drága mulatság lett volna. S csak papír az is.) Első látásra tán nem is a csoport előtt térdelő suhancfiókát vennénk észre egyébként, hanem Icut, ezt az igencsak haragos tekintetű leányt, aki a nagy télben még a kabátot is levetette, hogy a mellét átlósan átszelő fehér csipkegallérféleség érvényesülni tudjon. A csuda vinné el, hát hogyne akarta volna, hogy látsszon, mikor ő maga varrta a szürke ruhához kucifántnak, annyira nem bírta elviselni az egyszerű darabokat. Addig bújta azokat a női oldalakat s addig ügyeskedett, míg az egerek által megszállt varrógépet is megtanulta kezelni, s ha nem ide születik, tán szalont is nyithatott volna valahol. De valami okból ide kellett neki megszületni, ahol az asszonyok a mindenesboltból vették meg maguknak azt a ruhaanyagot, ami éppen a polcon hevert, és még a legrátartibb fehérnépnek is elég volt Vásárhelyig bemenni a finomabb kelmékért. Haragudott is Icu rájuk, s velük együtt minden bizonnyal az egész világra is, s nagy haraguvásában az volt a szándéka, hogy ha már jobb belátásra s szebb öltözködésre nem bírhatja őket, hát ő maga mutat példát. Így aztán sok furcsaságot láthatott rajta a falu népe, főként ezeket a lehetetlenül ejtett derekú harangruhákat, melyek alatt szinte bimbamoztak vékony lábai, ahogy esténként mutatóba végiggaloppolt a falun. Ott az állomáson is valami ilyenszerű maskara lehetett rajta, de nem látszik rendesen egyrészt a gyermektől, másrészt meg az anyjától, aki valami beletörődésszerű nyugalommal állja, hogy leánya hanyagul átölelje, és nagycsatos retiküljét vállára hajítsa. S tűrte szegény Kicsimama, hogyne tűrte volna, pedig akkor még nem sejthette, hogy ez sem fog férjhezmenni soha, s a fehér macskás nagynénjével együtt pipázó vénkisasszony lesz egy olyan házban, ahol a portörlőt s a seprűt nem forgatja senki. Ő csak annyit tudhatott akkor, ott az állomáson, hogy Icunak kicsit bajos a természete, de talpraesett, lám, azt a berettet is ő ügyeskedte össze Sándornak, amit olyan hetykén visel. Az egyébként azért kellett olyan nagyon, mert megkívánta a gyermek attól a nagytermetű román vasutastól, aki nemrégiben kezdett udvarolni az anyjuknak. Ej, ha tudta volna akkor Kicsimama, hogy ehhez az emberhez ő hozzá fog menni, s úgy bő tíz esztendő múlva Brassóból ír majd a fiának nyílt levelezőlapokat erősen gyenge románsággal, ha már a helyzet úgy kívánja meg... És Sándor egyikre sem fog válaszolni. Románul sem nagyon tud, az írás is fárasztja. Egyébként is akkoriban fog ő (nevéhez ugyancsak nem méltóan) lova hátán hazaporoszkálni a frontról, heteken keresztül s a szabad ég alatt töltve éjszakáit, ez a kényszerű helyzet pedig egyáltalán nem mondható alkalmasnak a levélírásra, nem igaz? Erre engedélyt valószínűleg a kutya se adott neki, de mit csináljon, ha az egész értelmetlen háborúskodásra erősen ráunt, s a koszt is egyre gyengébb volt... Kicsimama tehát nem fog haragudni sem a fülekért, sem a meg nem írt levelekért, de még azért sem, mert Sándor végül kialussza magából a vasutas-lázat, és ahelyett, hogy ő is leköltözne Brassóba valami rendes iskola padjait koptatni, inkább mészárosnak megy. Kicsimama nem fog haragudni, de még csak szomorú sem lesz, legalábbis nem hosszú ideig, pedig a nagytestű román egyszercsak meghal valami robbanásban, és neki vissza kell költözni Brassóból haza a pipafüstös társasághoz. Akkor ez a drága fiú már nős lesz, elvesz valami elvált asszonykát egy gyermekkel (ezért sem fog haragudni, szép is lenne), és a szomszéd faluban lakik majd, de attól még minden este átbiciklizik hozzá, hogy egyre fáradtabb és betegebb anyját láthassa. És a bicikli kormányán minden alkalommal ott himbálózik a kis szatyor, benne ilyen-olyan nyalánkságokkal, amiket az öregasszonyok általában szívesen beszopogatnak.
Nagy Sándor letérdelt. A hó tetején dacosan megtelepedett kemény jégkristályok nagyot roppantak a mozdulat alatt. A pillanat megismétlődése okán azonnal keresnénk az öregember testtartásában a vonatállomáson pózoló büszke suhanc eleganciáját, de nyoma sincs annak. Előrebukó fejében tán már gondolat sem volt, elméjét örökre elhallgattatta a fogcsikorgatóan hideg éjszaka. Kezei önkéntelenül tapogattak még pár másodpercig a lisztes-fagyos egyvelegben, aztán beletörődtek abba, hogy a kulcsot megtalálni úgysem fogják. A jeges kéreg végül engedett, és kegyesen befogadta Nagy Sándor megfáradt, pálinkagőzös testét is.
D. Raffay Zsuzsa: 1985-ben született Marosvásárhelyen, jelenleg Kolozsváron él. Író, film- és televízió-rendező. 2015-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjas.
