(Részlet az Ami nem öl meg… – Sipos Zoltán Nyitra igaz története című riportregényből.)
Nem sokkal azután, hogy a hetedik osztályt elkezdtem – 1986-ban – a szüleim elhatározták, hogy költözzünk a fővárosba. Ennek több oka volt. Már érezni lehetett a Kohászat hanyatlását, kézenfekvő volt, hogy pár éven belül csődbe fullad. Így anyám és apám munkahelye is veszélybe került, hiszen mindketten kohászati alkalmazottak voltak. Ekkor már három gyermeket neveltek, ugyanis 1981-ben húgom született.
Édesanyám az tervezte, hogy Budapest külterületén vásárolnak egy vályogházat a hozzá tartozó telekkel, amely elegendő nagyságú ahhoz, hogy alkalmas legyen építkezésre. Másik elhatározása – vagyis inkább reménye – is közrejátszott a költözés melletti döntésében. Azt szerette volna, ha mindhárom gyermeke egyetemen tanul tovább, és Ózdon ez nem volt lehetséges. Azt már most elárulhatom, hogy Budapesten hiába volt ilyen lehetőség, sem én, sem a testvéreim nem éltek vele.
A bátyám már autószerelőnek tanult – ő hamarabb a fővárosba került a suli miatt. Én folytattam az általános iskolát, ami kicsivel szigorúbb volt, mint az ózdi, de az igazi nehézségeket nem ez okozta. Küzdenem kellett azért, hogy „vidéki kölyökként” beilleszkedjek a drága sportcipős, eminens gyerekek közé. A megjelenésem alapján is különböztem tőlük: SZTK-keretes szemüveg és oldalra fésült haj, pálcikatesttel párosulva. Az osztályban az a lány, aki a legjobban tetszett, folyton csúfolt vékonyka végtagjaim miatt.
Rövid időn belül sikerült elismerést kiváltanom a nagyképű gyerekekből, hála a testnevelés óráknak. Amíg a látszólag erősebb fizikumú, jól fejlett srácok alig – rosszabb esetben egyáltalán nem – bírtak felmászni a tornaterem kötelén, én csupán a két kezemet használva, pillanatok alatt a kötél tetejére értem. Egy Tarzan veszett el bennem, és ezúttal ez nem járt együtt balesettel. A fekvőtámaszokban is mindig én voltam a legjobb, a távolugrásban és a hasizom-erősítő gyakorlatokban szintén.
Az általános sulit közepes eredménnyel végeztem, és közben belefogtunk a XVI. kerületi ház építésébe.
– Apa! Én akarom a betonkeverőt használni.
– Rendben van, Zoli. Ezentúl te eteted a gépet.
A gép zabált is rendesen, mint éhes óriás, tátotta a száját. Imádtam ezt csinálni, megtetszett a fizikai munka, és felnőttnek éreztem magam, hogy édesapám mellett kiveszem ebből a feladatból a részem. A házunk egyre jobban gyarapodott. Rengeteg földmunka is akadt, mivel a garázs süllyesztve volt. Két éven belül beköltözhettünk a 160 m2-es, háromszintes családi házunkba. Ekkor lett életemben először külön szobám, a tetőtérben.
Bár a családi házunk örömteli változást hozott az életünkbe, történt egy szörnyű tragédia 1989 májusában. Édesapám nem sokáig örülhetett a háznak, félárva lettem.
– Srácok gyertek! Apátok megivott valamit! – kiáltott édesanyám kétségbeesetten, miközben én a szobámban olvastam Stephen King egyik nagyszerű regényét, a Cujot.
– Mi történt?! – rohantam le a lépcsőn ijedten. Mire leértem a földszintre, apu már a bejárati kapu felé tartott. Utána szaladtunk, anyukám a nyolcéves húgom kezét fogva, én megelőzve őket. Pár méterre tőlem, apám a szomszéd kapuja előtti kocsibeállón összeesett. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi történik.
A bátyám épp beszélgetett az utcán, és látva a történteket beszaladt egy kamionsofőr szomszédunkhoz, onnan értesítette a mentőszolgálatot a vonalas telefonról. Én kint maradtam apám vonagló teste mellett, a szája erősen habzott. Rettenetes látvány volt és nem tudtam logikusan gondolkodni. Megfordult a fejemben, hogy nagy a probléma, de nem gondoltam, hogy ez a nap faterom utolsó napja.
– Hol vannak már a mentősök? – hisztérikus állapotban türelmetlenkedett édesanyám.
– Basszák meg magukat a mentősök! Nem kellene megvárnunk, amíg kiérnek! Sanyival – így hívták a kamionsofőrként dolgozó szomszédot – bevisszük az SZTK-ba!
10 km-re volt az SZTK rendelő. A következő emlékképem az, hogy egy kis Polski Fiat hátsó ülésén édesapám mozdulatlan testét a karjaimban tartom, és nagy sebességgel száguldunk a rendelő felé. Sanyi folyamatosan dudált minden kereszteződésnél és minden kanyarnál. Érdekes módon nem eredtek el a könnyeim, talán az izgalom miatt nem érzékeltem a helyzet drámaiságát. Az élt bennem, hogy minél hamarabb segítséget kapunk. Sajnos mire célhoz értünk, már nem lehetett rajta segíteni, holtan ernyedt el a karjaimban. Így vesztettem el édesapámat, tizenöt éves koromban.
A boncolás során kiderült, hogy folyékony nikotint ivott meg, amit akkoriban permetező szerként használtak. Évekkel később pont azért tiltották be az anyagot, mert többen lettek öngyilkosok vele és annyira gyorsan ölt, hogy aki ivott belőle, az menthetetlen volt. Ezt tudomásul véve nem hibáztatom az orvosokat, sem a mentősöket, nem volt mit tenni. Apámra viszont kissé haraggal emlékszem vissza, hiszen cserbenhagyott minket. Biztos vagyok abban, hogy jobb helyzete lett volna a családunknak, ha nem hagyja magára édesanyámat három gyerekkel. A mai napig sajnálom, hogy a rövid idő alatt nem ismertem meg annyira emberi oldaláról, mint ezt felnőttként megtehettem volna. Csupán gyermekkori emlékeim vannak róla. Tudom, hogy milyen apa volt, de hogy milyen ember, nem igazán. Úgy gondolom, más dolog felnőttként – komolyabb témákról is – beszélgetni egy apával, mint gyermekként társalogni.
Öngyilkosságának oka a munkahelyi problémáira vezethető vissza és az ezzel járó környezetváltozásra. Fölösleges volt a fővárosba költöznünk, nem jutottunk előrébb. Menekülésünk célja nem forrta ki magát. Az igaz, hogy fel tudtunk építeni egy családi házat, de mivel vidéken maradtak a barátaink, a fővárosi élet nem tett jobbat a lelkünknek. Apám nem tudta feldolgozni a barátai elvesztését, és azt, hogy a munkahelyi kapcsolatai felszínesek, az emberek nem őszinték vele és csak egy karbantartó munkás. Az ózdi gyárban szálöntőként foglalkoztatták, csoportvezető beosztásban. Ott sok barátja volt a brigádban, és édesanyám is ugyanabban a részlegben dolgozott, bérszámfejtőként.
A lakhelyünkhöz közeli temetőben lett édesapám eltemetve. A ravatalozóban – amikor megláttam a koporsóban fekvő holttestét – tudatosult igazán bennem, hogy elveszítettem. Ahogy megpillantottam, rám tört a sírás, sírógörcsöt kaptam és a sírhelyig két nagybátyámnak kellett támogatva elkísérniük.
Haklik Tamás: 1980-ban született Ózdon, jelenleg is ott él, szociálpedagógus, hajléktalanellátásban dolgozik.
