"Ennyi lenne? Hullámzó tengerek?"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 21. (683.) SZÁM – NOVEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A nyári forradalmak
Demeter Zsuzsa
„Aki Rómában vágyik halhatatlan­ságra, az nem maradhat Daciában” - beszélgetés Papp Sándor Zsigmond íróval
Paul Emond
Nagy hideg
Yannis Livadas
Versek
Gaal György
Közelképek a kolozsvári múlt mai emlékeiről
Mózes Attila
ANTIvilág
CSENDER LEVENTE
A globetrottert is utolérte a 80
MARKÓ BÉLA
Víz
Váradi Nagy Pál
Domb
Komán Attila
Versek
D. Raffay Zsuzsa
1932, Sándor
Haklik Tamás
Betonkeverő
Pap Zsolt
A pénz mint nyelv
Jancsó Miklós
A gondolkodó színész és más történetek
Szőcs István
Népnyelv vagy szolganyelv?
Jakab-Benke Nándor
Vonyít a néző
Péter Beáta
Történetek mögötti történetek
Tamás Dénes
Élesben
Pap Ágnes
Képeskönyv emlékekből
Bújócska Balassival
Szekernyés János
Temesváriak Szentendrén
Jakabffy Tamás
Születésnap. Gyöngyösi Levente Kolozsváron
Hírek
 
Pap Zsolt
A pénz mint nyelv
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 21. (683.) SZÁM – NOVEMBER 10.

Szilasi László legutóbbi könyve A har­madik híd voltaképpen arról a rendkívül agresszív, uniformizáló jelrendszerről, nyelvről szól, amely révén a körülöttünk lévő jelen eseményeit és a bennük mozgó embereket hajlamosak vagyunk megszelidíteni, belsővé, hozzáférhetővé, uralhatóvá tenni a tudatunk számára. Csakhogy nem a beszélt nyelvről van szó, sokkal inkább arról a társadalmilag megkonstruált, főképpen tárgyi, materiális, non-verbális környezetről, rendszerről, amit gyakran a individualitás, szubjektivitás, emberiesség kifejeződéseként értelmezünk. Ennek a külső jegyekre építő megértésnek a kritikáját nyújtja egy csoport hajléktalan ember történetének elbeszélése révén.
A könyv egy érettségitalálkozó álságos, közhelyekből építkező, üres helyzetével indít, amikor is a résztvevők már csupán formálisan és ideiglenesen alkotnak egy közösséget és csak felszínesen érdeklődnek egymás iránt. Az itt alkalmazott beszédmód tisztán a társadalmi boldogulás, anyagi siker sémáinak felsorakoztatásából tevődik össze, ezt felerősítendő a szöveg folyamatosan figyeltet a szereplők ruházatára, autójára, vágyaira. A regény gyakorlatilag a találkozón elhangzó, monológba hajló párbeszéd Noszta és Deni között. Előbbi külföldről, Kanadából érkezik haza, ehhez mérten támasztanak elvárásokat vele szemben, ő lenne a befutott, önmaga megvalósítása fele öles léptekkel haladó, sikeres ismerős alaptípusa. Ezt és minden ilyen jellegű sztereotípiát elkezd leépíteni a szöveg.
Noszta saját hajléktalanságáról és egyik közös barátjukról mesél el egy kereknek látszó történetet. A megéltekkel kapcsolatosan már eleve nehéz kerek történet létrehozása, mert az általa megtapasztalt hajléktalanság egy egészen különös egzisztenciális helyzetet teremt, amely jórészt természetéből fakadóan kiíródik a társadalmi „rendből”. Ami még fontosabb, hogy ebben a létállapotban a kiíródottság, elidegenedettség okán teljesen más történések válnak jelentős életeseményekké, mint egy biztos anyagi hátterű személy esetében, ugyanis a történéseket az alapvető létszükségletek kielégítése szervezi és tagolja.
A narráció olyan abszurdba hajló, körkörös helyzetről tudósít, ahol a pénztelenségből következik a munkanélküliség. A kialakulás oka igen egyszerű, a könyvben megrajzolt társadalmi valóság a pénzt és a pénz létét feltételező anyagi javakat egyfajta nyelvként tételezi, amely a kapcsolatteremtés, a megértés, megismerés mintázatait magába foglalja. Éppen ezért a megfelelő anyagi háttér hiánya valójában egy olyan nyelv hiányát jelenti, amely prezentálhatóvá, társadalmilag megragadhatóvá tenné az egyént, beemelné azt a közösségbe. („Vizuális értelemben egy szűk hét alatt munkaképtelenné váltam”) Ennek a közös nyelvnek a hiánya idegenné teszi a hajléktalant, megfosztja a közösséghez tartozás lehetőségétől, valamint szükségszerűen megfosztja az emberi méltóság jegyeitől, „nyelvi megjeleníthetőségétől”, így csakhamar ignorálható, megbélyegezhető, kategorizálható élőlényekké degradálódnak a társadalom szemében.
Az így kialakult léthelyzet egy alternatív kultúrát hoz létre, amelyet idegensége ellenére a társadalom saját mintái révén próbál meg értelmezni, ha megpróbál egyáltalán. Holott a Koszta által megtapasztaltak szerint ez a fajta egzisztencia kívül esik azokon a szabályszerűségeken, valamifajta elállatiasodott létezésként mutatódik be, ahol minden tevékenység a létfenntartás körül forog.
Ebbe a kilátástalan, bezárult és végső soron abszurd szituációba való belekerülést a Szilasi-regény egy organikus folyamatként mutatja meg, ahogyan valaki hajléktalanná válik, folyamatosan lecsúszik és megfosztódik a felemelkedés minden lehetőségétől, ugyanis nemcsak arcától fosztódik meg, de környezete már emberként sem tételezi, megszűnnek azok a csatornák, ahol információkhoz juthatna, és élete a puszta létezésre, levésre korlátozódik. Ebben a helyzetben pedig eredménytelen, fölösleges és igazságtalan azokra a szociálisan konvencionalizált jelekre támaszkodni, amelyeket a pénz mint nyelvként határozhatunk meg. A szöveg erre a szakadékra is kínál valamifajta lehetőséget, legalább a megértés lehetőségét. Egy radikálisan új, tiszta, nyitott odafordulásra van szükség, amely ezt a gazdaságilag prezentálhatatlan masszát indivíduumokként kezdi el kezelni.
Azt, hogy a szöveg mennyire fontosnak és különlegesnek tekinti ezt a személyes odafordulást, kockázatvállalást, közös nyelv (legyen az testi, bármilyen) teremtését, amely nem valamilyen anyagi feltételek mentén jön létre, a hajléktalan személyes történetének felmutatása mellett például egy gazdag tanácsos esete is jelzi, aki a szerelmet éppen olyan intim érzelmi és testi kapcsolatként definiálja, amiért nem kell fizetnie.
Ezeknek a helyzeteknek a kontrasztba állításával a regény egy jóval általánosabb, de rendkívül fontos gyakorlat kudarcára hívja fel a figyelmet: azt érzékelteti, hogy a pénz mint nyelv óhatatlanul reflektálatlan kategóriákat állít fel, és egyáltalán a nyelvként való működése a sztereotipizálásra épül. Mindez pedig fontos magyarázatokkal szolgálhat A harmadik hídban körvonalazott okozatként feltűnő valóság okainak megértéséhez.
A szöveg többszörösen reflektál a feltárt események valóság voltára, hiszen egymással szemben működtet két elbeszélőt, akiknek más történeteik vannak ugyanazokról a történésekről. Ezáltal a szerzőnek sikerül kiküszöbölnie a monologikusság, ideologikusság csapdáját, azt, hogy a sértett (Noszta) nézőpontja eluralkodjon a mondottak felett. Egyrészt Noszta a társadalmi mechanizmusokat rendkívül tiszta fejjel gondolja végig saját perspektívájából, másrészt a másik elbeszélő, a barát is egy bizonyos értelemben társadalmilag privilegizált helyzetből reflektál ugyanazokra jelenségekre hasonló módon. Noszta inkább a saját közösségének értelmezésében tér el a másik elbeszélőtől, ő ugyanis részben a történtekről való pontatlan ismereteiből fakadóan a belső szerveződésükben lát valamifajta célelvűséget, nem tud ellenállni a heroizálás és a pátosz csapdájának. A szerző a másik elbeszélő használatával a heroizmus lehetőségét, szükségességét és értelmét építi le, ami megint csak rámutat arra a kegyetlen, alsóbbrendű, elviselhetetlen, fenntarthatatlan helyzetre, amelyet nem lehetséges ilyen értékek hozzárendelésével megszelídíteni, megszépíteni, és amelyben ténylegesen nem is mutatkozik lehetőség a heroizmusra.
Alapvető dilemma, hogy egy kiszolgáltatott közösség művészi tema­ti­zálása mikor tud hiteles, értékes lenni, hiszen valamilyen módon eltárgyiasító és nem közvetlenül a probléma orvoslását célozza (értsd: nem lakik jól tőle egy hajléktalan annak ellenére, hogy róla szól.). Nyilván erre számos olyan válasz létezik, amely alátámasztja az ilyen jellegű alkotások létjogosultságát. Ezt a kérdést mégis minden esetben az alkotónak vagy az alkotásnak önmagával szemben kell feltennie, létjogosultságát saját attitűdjével, megalkotottságával igazolnia.
A harmadik hídban ez is maradéktalanul megtörténik, ugyanis egyrészt a szövegbe beiktatódik egy szabadságharcosként feltűnő köztéri punk képzőművész, aki a hajléktalanok létállapotát is tematizálja, de képtelen a tényleges kapcsolatteremtésre, ez a viszonyulásforma eleve hiteltelenként vagy legalábbis problematikusként tűnik fel, másrészt pedig a fent jelzett összetett, elemző, problematizálás egy olyan végtelenül precíz, realisztikus, ábrázolásból olvasható ki, amely talán számokban mérhetően is képes hozzájárulni egy marginalizált közösség rehabilitációjához, a velük szemben forgalomban lévő attitűdök revideálásához és egy általános társadalmi viselkedésrendszer megkérdőjelezéséhez.

 

Szilasi László: A harmadik híd. Magvető, Budapest, 2014.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében