A kedves barátom Miki
Úgy néz ki mintha benézne
Mindnyájan jól nézünk mi ki
Nagy Bábelek szolganépe!
(Prolizos Spirogeros)
Az ember akkor még csak mosolyog, amikor az autópályáról egy mellékútra térve, a falu nevét közlő tábla után mindjárt egy másik következik: CENTRUM... És már oda is értünk: Községháza mint Adminisztrációs irodaépület, a vegyeskereskedés: Konzum Komplexum, a kocsma: Nájtbár, és a szerény kis templom jó, hogy nem Residencia Coelestis Parochiális...
Nem szeretem a lájkolást, nem gondolom, csak a presszóban mondom, hogy Áj lájk kafi vit macs sugör, hadd higgyék rólam, engem sem a gólya költött. De undorodom, ha a könyvesboltban, a Mondial Library-ban költő ismerősömet lájkolják legújabb kötete okán, az előzőkről még laudációt tartottak, bemutatták, ünnepelték, dicshimnuszt nyekeregtek róla, üdvözölték, ajnározták, figyelmünkbe ajánlották; és most, tessék, lájkolnak, mint a kutya a pléhtányérból! Hát ezt gyorsan le kell öblíteni egy kis whiskeyvel, vízkével, azaz vizecskével, vagy vedeljünk rá vodkát?
Tisztázzuk a legeslegelején, nem a szó idegensége bánt; örömmel fogadunk minden idegen szót, ha az újdonságot hoz, gazdagítja szókincsünket; nem mondom a fasírozottra, hogy „labdapecsenye”, a turmixra sem, hogy „darkanc”, azaz darálva keverönc, ahhoz azonban ragaszkodom, hogy a vakbelem vették ki, nem az „appendixemet”! Az ilyen felesleges idegen kifejezések erőlködő, hangoskodó belihegése nem a szóban forgó tárgyat akarja pontosan meghatározni, hanem a megszólaló önmagát akarja tálalni, hogy né, izé, én is, én is tudom, hogy a nagyok, az igaziak, a külföldiek hogyan szokták mondani, jelezni, hogy ők nem valami személyzetfélék, vagy, ha azok is, jóban vannak a gazdival! Vagy, hogy nem először statisztálnak! Hadd szúrjuk közbe: noha a színház az anyanyelv művelését tűzte ki egyik fő céljául, és tett is sokat fénykorában érte, ennek ellenére egyik melegágya lett a lompos jövevényszavaknak. Például premier, replíz, bonviván, primadonna, szubrett, revű, varieté, stúdió, maszk, smink stb., hogy ne is említsük az öltözők, díszletezők, jelmezkészítők számtalan bennfentes szakkifejezését, melyeket a „laikus” külsősök előtt szüntelen eldaráltak. E szókincs nagyrészét azonban kiszítta már a nap, megkoptak, elvesztették töltésüket. Ám az „új világ” e téren is hozott frissítést, s hogy el ne felejtsük, az előző kor azért remek gyöngyszemeket is izzadt, vagy kicsiszolt magából, például a maradandóvá érett ripacs meg ripők szavakat, és több mást is; ha nem is igazgyöngyök, de borostyánkövek, melyeknek nem rontja értékét, hogy egy kis rovar vagy gizgaz beledermedt, sőt: emeli!
(Külön téma lenne, hogy sikeres előadások egyes kitételei banális szállóigékké fokozódtak le, pl. „meghalt, mert szeretett”, „helyes a bőgés, oroszlán” stb. Viszont ezek is tarkítják a társalgási nyelvet bizonyos alacsonyabb művelődési szinteken.)
Az újabb korszakban a színház háttérbe szorul a mozi, majd a televízió mögött, mint a nyelvalakítás eszköze, bár a színház, minden hatóerő-szűkítés ellenére, időnként nemcsak új erőre kap, de új kifejezéseket is széles körben elterjeszt... Az elsők közé sorolható a „show”, amelynek széles körű az értelme, bármilyen előadásfélét jelenthet a revüszerű látványosságtól az egyéni előadóestig. Érdekes, hogy a magyar nyelvben az installáció, hepening, performansz s az alternatív színjátszás műszavai nem váltak olyan közhasználatúvá, mint sok más nyelvben; de az egyik legújabbat, főleg a nyomtatott sajtó segítségével, beerőszakolták az álszakmai szókincsbe, ez az a bizonyos újdivatú workshop, ami egész egyszerűen csak műhelyt jelentene, ha nem angolszászul volna, w betűvel és sh-val – leginkább stúdióértelemben használatos, ahol a rendező, menetközben is, saját személyében látható, nemcsak ötletei tükrében, és nemcsak az előadás végén, nemcsak magyaráz, de olykor néhány gesztust előjátszik, korrigál, ha nem álszerény, feldobja magát, tetszeleg... És megfigyelhető, hogy a „szaksajtó” és a színházhoz valamilyen módon külsősként is kapcsolódó nőszemélyek Workshop hallatán egy kicsit megriszálják magukat, akárcsak más divatba jött szakkifejezések elhangzásakor.
Egy szakkifejezés természetesen akkor divatos, ha idegen nyelvű, akár csak az orvosi nyelvben, ahol igyekeznek kiszorítani az annakidején remekül, sőt zseniálisan megalkotott magyar nyelvű szakszókincset; a sürgősségi osztály ma csak emergency, és az egész már kezdene a pidginizációhoz hasonlítani – a gyarmatosítók nyelvéből a „bennszülöttek” számára kialakított szegényes szókincsű, megcsonkított nyelvtanú helyi változatokhoz, ha nem működne közre a revival, az „újraélesztés” furcsa és nevetséges gyakorlata. Jó néhány éve elkezdődött már, a hajdani közélet által használt latin szavak forgalmazásával. Legelőször talán a voks, voksolás tűnt fel, szavazat és szavazás, aztán jött az alma mater (édesanya), a „mi drága, régi, jó iskolánk” értelmében; és természetesen a theatrum a színház helyett.
E felújítások azonban többnyire nem spontánok, hanem sugalmazásra és „előjátszásra” keletkeznek. A legláthatóbb példa erre a patika. A német apotheké-ből magyarosított szó a gyógyszertár kiszorítására van becélozva. A televízió és nyomában a sajtó szinte görcsösen hajtogatja, ahányszor csak alkalma van rá, a patikát és a patikust. És e jelenség nemcsak annyit tartalmaz, hogy egy jól bevált, sikeres magyar szóalkotást igyekeznek kimosni a használatból, hanem egy idegen eredetű, de hiteles honi színezettel bevont romantikus bájú szót üldöznek el. Ehhez persze hozzájárult a tudákos, nagyképű szóhasználatot csúfoló mondóka is: „Pláne Kati, hová méssz? – Sőt, direkt a patikába!” Aztán a gyógyszerészek is kialakítottak egy jellegzetes szakmai modort: a pult fölé magasodva, kihúzott derékkal, kissé félrefordulva, a kezükben egy cipőhúzóhoz hasonlító valami és üvegcse; szigorú, merev arccal, szemük sarkából figyelve fogadják a belépő vásárlót...
A szegény diák vagy kereskedősegéd a szomszéd cipősboltból halkan belépve megvárja, amíg a vevők megritkulnak, és csak a gyakornoklány vagy az alacsonyabb szakmai rangú eladónő előtt áll valaki, a gyógyszerész elé surran, és halkan, szégyenlősen kérdi: „Tessék mondani, prezervatív van?” Erre a gyógyszerész mennydörögve rászól a kiszolgálónőre: „Vera, adjon hat kotont a fiatalembernek!” Nem csoda, ha állandóan ki voltak téve ugratásoknak, melyek közül a legdurvább: Miért nem lehet okos patikust és döglött szamarat látni? Mert a szamár, amikor végét érzi közeledni, elbújdosik egy sűrű erdő mélyére, és olyankor az erdő másik szélén előjön egy szemüveges Patikus!... Ám ehhez a krúdygyulás világhoz mi érzéke lehet a kincstári katedranyelvészetnek?
Ez utóbbi, hogy létjogosultságát igazolja, leginkább két jelenséggel szokott nyelvvédő minőségben kötődni. Az egyik a németből fordított jól néz ki társalgási formula ostorozása, a másik pedig az ilyen szerkezetek üldözése, mint például: el van utazva.
Hát, ami igaz, az igaz: ennek a poli-kinézésnek vannak ronda formulái is. Viszont, módjával alkalmazva, a gúny, sőt öngúny és a meglepetés kifejezésére a nyelvszokás már régesrégen bevette és nagyon változatosan használja. És indokoltan is! Mert például miket ajánlgatnak a helyettesítésére? Ahelyett, hogy „úgy néz ki a dolog”, azt kellene mondanunk: a dolog olybá tűnik, vagy a kérdés úgy fest, csakhogy ezeket az ember mesterkélt fordulatoknak, modorosságoknak érzi, mint ahogy majdnem azok is! A természetességnek akkor is megvan a maga stiláris értéke, ha nem is tökéletesen hibátlan...
Ami a van-ozást illeti, természetesen ocsmányság az ilyesmi, hogy „le van menve az állomásra, ki van szaladva a piacra”; a helyes: lement vagy lent van, kiszaladt, vagy a piacon van, satöbbi. Ilyesmiért joggal érdemes megfeddni bárkit.
Ám mégis van az úgy, hogy az a van – helyén van. Például a költeményben, amely arról szól, hogy a varrogató Sári néninek pápaszemmel van nyergelve orra, ugyancsak rémesen hangzana, hogy „pápaszemmel nyergelték meg orrát”... Avagy hogyan fejezzem ki azt másképp, hogy: le vagy ejtve!? Meg azt, hogy le vagy sajnálva? Van úgy, hogy elkerülhető lenne, de a kijelentés szándékosan tartalmaz általánosítást, mert a sejtelmes mindig hatásosabb: „Hallgassátok meg, miképpen van megírva!”
Egyszóval érteni kell a tündérszép meséket! De a mindennapok szójárásait is! Mert igaz ugyan, hogy szegény ember vízzel főz, de néha még úgy is nagyon jóízűen! S ez nem úgy értendő, ahogy Gy. Szabó mondogatta: „Szegény ember vizel s főz!”
