"Ennyi lenne? Hullámzó tengerek?"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 21. (683.) SZÁM – NOVEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A nyári forradalmak
Demeter Zsuzsa
„Aki Rómában vágyik halhatatlan­ságra, az nem maradhat Daciában” - beszélgetés Papp Sándor Zsigmond íróval
Paul Emond
Nagy hideg
Yannis Livadas
Versek
Gaal György
Közelképek a kolozsvári múlt mai emlékeiről
Mózes Attila
ANTIvilág
CSENDER LEVENTE
A globetrottert is utolérte a 80
MARKÓ BÉLA
Víz
Váradi Nagy Pál
Domb
Komán Attila
Versek
D. Raffay Zsuzsa
1932, Sándor
Haklik Tamás
Betonkeverő
Pap Zsolt
A pénz mint nyelv
Jancsó Miklós
A gondolkodó színész és más történetek
Szőcs István
Népnyelv vagy szolganyelv?
Jakab-Benke Nándor
Vonyít a néző
Péter Beáta
Történetek mögötti történetek
Tamás Dénes
Élesben
Pap Ágnes
Képeskönyv emlékekből
Bújócska Balassival
Szekernyés János
Temesváriak Szentendrén
Jakabffy Tamás
Születésnap. Gyöngyösi Levente Kolozsváron
Hírek
 
Péter Beáta
Történetek mögötti történetek
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 21. (683.) SZÁM – NOVEMBER 10.

Székely Csaba A Homokszörny című darabjából készült előadás a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban. A darab öt nő és öt férfi történeteit villantja fel, az ősbemutatót szeptember 15-én tartották, jelen írás a szeptember 29-i, a Nemzetiségi Színházi Kollokvium keretében műsorra tűzött előadásról készült.
A fiatal rendező, Nagy Botond merészen nyúlt a szöveghez, az előadást erős képi világ és gazdag jelentéstartalom jellemzi. A látszólag különálló történetek, a szereplők életeiből kiragadott események sora, a fragmentált jelenetsorok akár önmagukban is „fogyaszthatóak” lehetnének, köszönhetően a jelenetek megkomponáltságának, a színészi játéknak. Az előadás első része lüktető, harsány. Férfi és nő közötti történéseket, kapcsolatok alakulását – a kapcsolatok egy-egy adott fázisában látjuk a két félt.
Látszólag nincs közük egymáshoz a szereplőknek, a szereplőpároknak, mégis sejthető, hogy több van itt pusztán véletlen találkozásoknál.
Az előadás második része aztán „leleplezi” az első rész „véletlenjeit”. Sorra letisztítja az első részben látott történeteket. A szerző, rendező gondosan elvarrja a szálakat. Minden mindennel összefügg. A történetek mögötti történeteket mutatja meg, de nem belemagyarázóan, szájbarágósan.
A második részben mintegy visszaugrunk az időben, így bontakoznak ki az első részben látott és felmerült miértek.
A nagyszínpadon berendezett stúdiótér két oldalán foglalnak helyet a nézők, helyfoglaláskor nincs mit tenni, át kell gázolni a játéktéren, ahol a színpad két részén egymással szemben egy férfi és egy nő áll. Fehér kezeslábasban, védőruhában jön-megy a színen a többi szereplő, van, ki buborékot fúj, hóangyalkát formáz, a laboratóriumi, már-már steril környezet idézőjelbe teszi az ártatlan gyerekkort idéző képet.
A tér egyik felében élő növények, fák, bokrok, egyfajta dzsungel, egy belül megvilágított vécékagyló, melyet egyetlen alkalommal használnak rendeltetésének megfelelően, mögötte vécépapírtekercsekből kialakított fal, kerti törpék. A tér másik felében felhúzható raktárajtó, a padlón vízeresmintás linóleum.
Látványosan lép e térbe egy pingvinmaszkos figura, névjegykártyát osztogat, berendezi a teret. Elsőként egy éttermet. Egyfajta játékmester ő, összeköti a jeleneteket, továbbgördíti az eseményeket.
Egy eljegyzési évfordulót megünneplő pár érkezik az étterembe. Tamás Boglár szerethetően naiv és nagyzoló „nője” és Bartha László-Zsolt, a lobbanékony és a kapcsolatba már most beleunt férj reakciói vígjátéki helyzeteket teremtenek. Már itt érezhető az, ami aztán az egész előadás jelentéstartalmára jellemző lesz: fontos a látszat fenntartása, az, amit a külvilágnak felmutatunk, nem feltétlenül egyezik a bent lezajlottakkal.
Újabb pár érkezik az étterembe, mint kiderül, ők is eljegyzési évfordulót ünnepelni jöttek. A történet is bonyolódik, a szálak kezdenek összekuszálódni. Férfiak és nők vannak, a kapcsolatok nem „vegytiszták”. A szereplők időnként dalra fakadnak, gyakran kapják el az épp közelben levő mikrofont.
Az előadás visz, sodor magával, nincs idő gondolkodni, újabb és újabb elemekkel hat a nézőre.
A két ember közötti függőséget, a se veled, se nélküled harcát szépen mutatja meg Dávid Péter és D. Gulácsi Zsuzsanna játéka. A Chiquititát dúdolgató, a színen ebédjét kis serpenyőben megmelegítő, kemény, viselkedésében már-már férfias bírónő (Bartha Boróka) pálfordulása a válóperes tárgyaláson ismételten arra mutat rá, hogy az álarcok mögött érző emberek vannak. Később ő meséli el a Homokszörny történetét is – egy tigrismintás rugdalózóval eljátszva. A rettegett szörny maga a szerelem, amely bárhol, bármilyen formában lecsaphat, az ember azonban elvakultságában, félelmében nem ismeri fel, mi magunk vagyunk, akik megcsonkítjuk azt.
Emlékezetes Máté Annamária monológja – miközben egy újabb szeretőjét öli meg – a női kiszolgáltatottságról, a férfiak gonoszságáról, a be nem teljesült (újabb) szerelemről. Az előadás mindvégig játszik ezzel e kettősséggel: miközben kacagunk, ott van mögötte egyfajta torokszorító szomorúság.
A néha történésekkel és jelentésekkel túlzsúfolt jeleneteket – vicceket építenek be („letörtétek a tükrünköt”), reklámok (például a jegesmedve a kólával) –, melyeket a vizuális elemek (fények, füst) még jobban felturbóznak, lírai képek ellensúlyozzák. Például egy átlátszó fóliát maga után húzó kék ruhás nő, amint kézzel befest egy meztelen, krisztusi pózban álló férfit. A következő jelenet aztán ennél kegyetlenebbül hat: a volt tanítvány érzelmi zsarolással eléri, hogy a valamikori tanárnője elváljon a férjétől. Sorra csatol vissza a második rész ily módon az első rész történeteihez. Megmagyarázza, miért fajultak el az előadás első felében látottak, megmutatja a mozgatórugókat. Kesernyés, bús a második rész. Befejeződhetne akármikor, már értem, mit szeretne a rendező. De végigviszi, kegyetlenül az arcunkba vágja. Meg tud lepni újra és újra, úgy történetiségében, mint ezek színpadi megvalósításában. Az előadás végén zuhogó esőben vonulnak ki a szereplők.
Noha látszólag a párok közötti történetek kívülállója, a pingvinnek is kirajzolódik a saját története. A félelmetes figura, a zord főnök maszkja érzelmes lényt takar, akinek vállalkozását tönkretette az ANAF (ilyen karszalaggal érkezik a színre egy jegesmedve-jelmezes alak), akinek (akárcsak a többi szereplőnek) szerelme nem teljesült be vagy csak ideig-óráig. „Én nem élhetek egy pingvinnel” – hangzik el. Ennyi is elég lenne, de a rendező továbbmegy. Az előadás végén, amikor már minden történetről, viszonyról lekapta a leplet, a pingvin is leveszi a maszkját. Ember ő is, akárcsak a többiek.
A legvégén perceken keresztül hallgatjuk, ahogy még lecsöppen egy-egy vízcsepp. A csend, ez a cinkosság, már-már meghittség, az együtt élünk most át valamit érzése, ami kialakul a nézőtéren néző és néző között, ritka pillanat.

 

Figura Stúdió Színház. Székely Csaba: A Homokszörny. Rendező: Nagy Botond. Szereplők: Bartha Boróka, Bartha László-Zsolt m.v., Boros Mária, Dávid Péter m.v., Faragó Zénó, D. Gulácsi Zsuzsanna m.v., Kolozsi Borsos Gábor, Máthé Annamária, Moşu Norbert-László, Tamás Boglár, Vajda Gyöngyvér, Fodor Györgyi. Díszlet-, jelmeztervező: Kupás Anna, light design: Erőss László, zenei szerkesztő: Nagy Botond, a rendező munkatársa: Tamás István.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében