"Ennyi lenne? Hullámzó tengerek?"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 21. (683.) SZÁM – NOVEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A nyári forradalmak
Demeter Zsuzsa
„Aki Rómában vágyik halhatatlan­ságra, az nem maradhat Daciában” - beszélgetés Papp Sándor Zsigmond íróval
Paul Emond
Nagy hideg
Yannis Livadas
Versek
Gaal György
Közelképek a kolozsvári múlt mai emlékeiről
Mózes Attila
ANTIvilág
CSENDER LEVENTE
A globetrottert is utolérte a 80
MARKÓ BÉLA
Víz
Váradi Nagy Pál
Domb
Komán Attila
Versek
D. Raffay Zsuzsa
1932, Sándor
Haklik Tamás
Betonkeverő
Pap Zsolt
A pénz mint nyelv
Jancsó Miklós
A gondolkodó színész és más történetek
Szőcs István
Népnyelv vagy szolganyelv?
Jakab-Benke Nándor
Vonyít a néző
Péter Beáta
Történetek mögötti történetek
Tamás Dénes
Élesben
Pap Ágnes
Képeskönyv emlékekből
Bújócska Balassival
Szekernyés János
Temesváriak Szentendrén
Jakabffy Tamás
Születésnap. Gyöngyösi Levente Kolozsváron
Hírek
 
Tamás Dénes
Élesben
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 21. (683.) SZÁM – NOVEMBER 10.

Potozky László, a fiatal, csíkszeredai születésű prózaíró két sikeres novelláskötete után előállt első regényével. Habár manapság nagy divatja van a regényírásnak − költők, novellisták esnek neki ennek a műfajnak −, ennek a regénynek az esetében úgy éreztem, hogy itt valamit elsietett a szerző. Hogy hiába a jó témaválasztás, a kitűnő regényötlet, a tömör, erős atmoszférával bíró és pontosan megírt novellák után ez a szöveg már nem rendelkezik ezekkel az erényekkel. Természetesen számos értékkel rendelkezik Potozky László regénye, de nem azon a szinten, hogy generációs regényről beszéljünk vele kapcsolatosan, ahogyan ezt megtette már a regényre reagáló néhány eddigi, véleményem szerint elsietett kritika.
A felelős kritikus persze először saját magát kérdőjelezi meg. Ha valóban felelősen próbál írni, mielőtt utat engedne ítéletének, megpróbálja letapogatni, honnan is származik az általa érzékelt távolság, először nem is a kritizált művet, hanem saját magát faggatja.
Én például tudom magamról, hogy a minél sűrűbb nyelvezetű prózát szeretem (egy Mészöly, egy Krasznahorkai előnyben), ami emellett kellőképpen önreflexív is, azaz tudatában van saját megkomponáltságának, ez a megkomponáltság pedig kellőképpen összetett és bonyolult kell legyen ahhoz, hogy lekösse figyelmemet. Ezekről a számomra lényeges erényekről, úgy látszik, tudatosan mondott le Potozky László. Nem véletlen a regénycím: itt minden élesben történik. Nincs sűrű prózanyelv, habár néhány világosan megírt, erőteljes kép egyértelműen árulkodik a szerző ebbe az irányba is kamatoztatható képességéről. Egyszerűen követhető és átlátható cselekményvezetéssel van dolgunk, ahol a történéseket egy meg nem nevezett énelbeszélő tárja elénk. Tulajdonképpen a vele megtörtént események elmesélését követjük, amit csak színez a szövegtestbe közbeékelt néhány dőlt betűs idézet. Egyszóval, egy olyan regényvilággal állunk szemben, amely brutális egyszerűsége, csontig hatoló állításai, jeleneteinek szuggesztivitása révén kell, hogy hasson ránk, tehát nem számítanak azok a szempontok, amelyek mindig oly fontosak voltak nekem. Ezért irányadó kérdésemet máshonnan kell merítenem, magából a regényből, a regény vállalt sajátosságaiból. Elég éles-e az Éles? − röviden és elliptikusan így hangzana kérdésem.
Ha csak a regény alapötletét nézzük, a válasz egyértelműen igen. Ez az ötlet pedig véleményem szerint nem lehetett más, mint megírni egy tévelygő, saját kiüresedett életébe belegabalyodó egyetemista fiú történetét, aki saját frusztrációja, dühe, nihilizmusa elől mindig az önbántalmazásba, pszichológiai szakszóval, az önvagdosásba menekül. Éles ez? Igen, éles. Elég, ha hallgatunk azokra a vészjelzésekre, amely egy semmittevő, kiüresedett nemzedékről szólnak, amelynek tagjai a tanulásnak álcázott éveiket szexszel, italozással, drogokkal, extrém partizásokkal próbálják kitölteni, aminek a végén azonban többnyire csak a megundorodás, a kiégés található. Egyszóval, megvan a szociológiai vonatkozása a regénynek, talán túl kézenfekvően is, amit Potozky maximálisan ki is használ, megidézve, felhasználva ennek az életvilágnak az összes toposzát. Mert igen, van szex, drog és italozás dögivel a regényben, van videojáték, Facebook, slam poetry, ott van a mai egyetemista világ összes kelléke, ahogy van szétcsúszottság, céltalanság is, mindez pedig meg van fejelve a lepukkantság, az elhasználtság, a nyomorgás posztszocreál képeivel. A regényben nincs megjelölve, melyik városban is vagyunk, de az, aki otthonosan mozog Erdélyben, hamar rájön, hogy Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda lepukkant helyszíneiből gyúrhatta egybe a várost a szerző.
A kor hívásának való megfelelés még nem tenné jelentőssé a regényt, az egész ezzel beskatulyázható lenne a szociologizáló irodalom szűkös keretébe. Azonban az már a regény elején világossá válik, hogy Potozky nemcsak leírni és megjeleníteni akarja a kiüresedett generáció szokványos életét, hanem mindezt kifejezően akarja tenni, megfelelve a művészi megformálás követelményének. A megformáláshoz, igazi szerzői érzékkel, egyetlen motívumot választ ki, azt ismétli többször, nagyítja fel, emeli be a regény középpontjába. Ami, G. E. Lessing szerint, a termékeny pillanat a képzőművészeti alkotások esetében, az lehet az önvagdosás a regény világában, egy olyan motívum, amely képes arra, hogy önmagába sűrítse a regény extenzív valóságát. Éles ez? Igen, éles. Mint minden, amit testbevágóan vagyunk kénytelenek megtapasztalni.
Az önbántalmazás a pszichológiai irodalomban egy olyan pótlékmechanizmusként van leírva, amely a fizikai fájdalom okozása révén valamilyen érzelmi fájdalom eltompítását szolgálja, és többnyire valamilyen nagyobb probléma − kudarc, frusztráció, kontrollvesztés − tüneteként szerepel. Ez a papírízű meghatározás azonban kevés ahhoz, hogy megértsük az önvagdosás jelentőségét a regény világában. Potozky különben is fordít egyet az önvagdosás ábrázolásán, nem tárja fel, csak sejteti az önvagdosás okait. Azzal, hogy nem részletezi, nem fejti ki a regény, tulajdonképpen minket, olvasókat kényszerít arra, hogy rákérdezzünk: mi fáj a főszereplőnek? Mitől szenved szórakozás közben? Miért képtelen megélni a valahová tartozás örömét? Az önvagdosás motívuma szolgál arra, hogy ezeket a kérdéseket igazán élesen tehessük fel. Mert a megfoghatatlan ok akár el is folyhatna két ledöntött unicum között. De nem, belevésődik a testbe, vérrel keveredik, levedzik, gennyezik, és ettől lesz különleges súlya, átélhető realitása. Ettől lesz igazán éles a regény.
De akkor mi a baj a regénnyel?
Számomra sem a feldolgozott anyag, sem a feldolgozás módja nem tudta kellőképpen hitelesíteni − régiesen mondva − a regény különben erős üzenetét. Már az alaptörténet sem tudott meggyőzni, túlságosan sablonosnak, eseménytelennek éreztem, amit nem igazán lehet átélni. Nincsenek igazi mélyfúrások, lényegbevágó részletezések benne, túlságosan az elmesélés fordulatai uralják a bemutatást. A történet a főszereplő és egy magát prostituáltnak adó egyetemista lány kapcsolatáról szól, ennek a kapcsolatnak a reménytelenségét, kiüresedését, felszámolódását ábrázolja. Egy Bonnie és Clyde-sztori is beleszövődik ebbe a történetbe, aminek a fordulatai sincsenek kellőképpen kihasználva, hiába hordozza a történet magában egy anti-Bűn és Bűnhődés lehetőségét.
Másrészt úgy éreztem, a regény túlságosan megpróbálja kiszolgálni közönségét, ahogyan adagolja az obszcenitást, ahogyan egészen az apokalipszisig fokozza a kocsmai ivászatokat, házibulikat. Ezekben a jelenetekben az extrémitáson kívül kevés igazán meglepő dolog található, hiányoznak az igazi találékonyságról árulkodó fordulatok, részletek. Magát a nyomort, a sivárságot is ábrázolták sokkal átélhetőbben, a regényben ez túlságosan díszletszerűen működik, hiába van többszörösen felturbózva. Ezt a hiperbolizálási kényszert éreztem több helyen a regényben, elsősorban a szétcsúszott tanárok, romlott rendőrök, szexéhes kuncsaftok ábrázolásában, de mindenki kikarikírozódik a regényben, túlságosan erős kontúrt kap, mintha ezen a kontúron kívül nem is létezne más realitása. Ezt a túlrajzoltságot tekinthetnénk a főhős szemléleti sajátosságának is, csak ennek az az ára, hogy ezzel elveszik a dráma a regényből, mesterkéltté, erőltetetté válik. Ez a mesterkéltség és modorosság azért is érthetetlen, mert közben a novellákból ismerhetjük, milyen leheletfinoman, szubtilisen tudja adagolni a világ tárgyiságában is konkretizálódó drámát a szerző, például a Csendélet a bányatónál című novellájában.
De a főhős személyével kapcsolatosan is voltak hiányérzeteim. Sodródó, de mégis enervált figura ő, aki talán túlságosan ösztönös lényként ábrázolódik a regényben, ahhoz képest, hogy mégis egy pszichológiát hallgató diákról van szó. Azzal, hogy végigkövettük egy évét a regényben, születésnaptól születésnapig, sok mindent megtudtunk a kiüresedett generációról. Talán megcsapott az üresség lehelete is, ami átfúj mindenen a regényben. De a dolgok élessége, igazán húsbavágó természete szerintem nem tudott megmutatkozni. Hiába karcolta rá a főszereplő testére korosztályának értelmetlenségét. Hiszen ha élességet akarunk, akkor az olyan kellene, hogy legyen, mint egy kései Pilinszky-verssor: metsző és tömör, mint ami már levetkezett magáról mindent, ami felesleges. Azzal, hogy generációs regénynek nevezzük a művet, csak arról teszünk tanúbizonyságot, hogy mennyire híján vagyunk az igazi generációs regényeknek.

 

Potozky László: Éles. Magvető Kia­dó, Budapest, 2015.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében