"Van ilyen hazája másnak is"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 22. (684.) SZÁM – NOVEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Horváth Előd Benjámin
Isteni és emberi fosszíliák
Papp Attila Zsolt
A kultúrdiplomata élete, bürokrácia és kulturális pezsgés között - beszélgetés Kósa András Lászlóval, a bukaresti Balassi Intézet igazgatójával
Tar Károly
A fiam halála*
Vári Attila
Hintáztató
Hajós János
Bagatellianus legjobb pillanatai
Végh Attila
A vér útja
Borcsa Imola
Próza
SELYEM ZSUZSA
Vályogtégla­hattyúfa
Kali Ágnes
Versek
Petőfi Sándor
Az őrült
Szőcs István
Szabályozni a tenger mélységét? (I)
Günter Kunert
Versek
Franz Hodjak
A levél
Sebestyén Mihály
A Csigahegyi ütközet
Pap Zsolt
Ki az anya?
Karácsonyi Zsolt
A zsarnok, a kutya és a csőcselék
Király Farkas
A lábjegyzetelt metálmítosz
MOLNÁR ZSÓFIA
Eurüdiké beszél
Akinek nincs, annak is legyen
Jakabffy Tamás
Arról, hogy a tetszés is tanulandó
Portik Blénessy Ágota
A portré mint önismereti játék
Decemberi évfordulók
 
Tar Károly
A fiam halála*
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 22. (684.) SZÁM – NOVEMBER 25.

A fiam halálával haltam magam is. Csodálkozva tapasztaltam, hogy, mint máskor, reggel hatkor kelek, gépiesen megteszek mindent, mint azelőtt, este fáradtan dőlök ágyba, napról napra zsibbadtan folytatom taposómalom- életem. Addigi életemben valahogyan elkerült a félelem, a fiam halála után nem fogott rajtam, életemben nem következhetett nagyobb fájdalom. Élő halottnak hittem magam, akinek nem árthat semmi, megkönnyebbülés lehet akármilyen baleset, nem fenyegethet a hatalom, szíjat hasíthatnak a hátamból, rugdoshatnak, testem, lelkem darabokra hasíthatják, minden törvényen kívül állok. Álmatlan kínos éjszakák következtek. Éjfél után holdkórosként jártam a temetőt, órákig ültem a fiam behavazott sírjánál, töprengtem, mit rontottam el, miért nem voltam képes megelőzni a bajt. Nappal, fiam levelezésére építve, regényt írtam Az ismert katona címmel. Sírkövére, kérésemre, egy öreg kőfaragó rovással ezt gránitba véste. A szerkesztőség kíméletből megengedte, hogy otthonülő feladatként a viselkedésjavító rovatunkat lássam el anyagokkal. Ekkor jött az ötlet, hogy Illemszótárt alkossak. Évszázadokra visszatekintve felhasználtam ehhez az erdélyi nagyjaink szövegeit és a polgári illem minden fellelhető kézikönyveit. Segített ebben lányom és a rendszerezésben kitűnő Bendel Józsi is. A Feleki fivérek gyakran látogattak. A designer Károllyal lakásberendezéshez tanácsadó-, Istvánnal pedig másfél esztendőn át fotórovatunk szövegeit írtam.
Fiam regénye két évvel később csak cenzúrázva jelenhetett meg. Feleki Károly a fiam utolsó, stilizált fényképét másolta a borítón látható filmszalagra.
A mottóként választott Illyés Gyula- és Lászlóffy Csaba-idézeteket is törölték:

„Pedig mint kizöldült vetés
még te szorulnál védelemre
nagy manőver ez – a jövőt
idézik fenyegetve
zabszemlelkű zupás
őrmesterek  a békében
te vagy a hadisarc

ne hidd hogy az leszel
ami lehetnél
szaros újonc vagy egy rühes
reményű entellektüel
a képedre van írva
egy kis masírozás
s a sarkadból genny robban
apád anyád mire megérti
belerokkan”
Lászlóffy Csaba: Rekviem T. Zs.-ért

„Higgyétek, hogy a halál legyőzhető, ha én, lám, elestem is.”

            Illyés Gyula
A tehergépkocsi a négy hátsó kerekével felhajtott a vasúti sínre, hogy közelebb kerüljön a tehervagon feketén tátongó szájához. Az apa felismerte a helyszínt: a vasúti csomópont állomásán. Járt fönn az irányítótoronyban, ahol villanyfényes vonalkák és mindenféle számok és betűk mutatják az állomásra érkező vonatok helyét. A barátja szólt a vonatirányítónak, hogy az állomásépület magasságába engedje a második vagont, és amíg a kirakodás tart, ne engedjen szerelvényt az első vágányra. Aztán visszatértek a váróterembe. Az apa nem érezte a váróterem hányásszagát. Fázott. Mozdulatlanul ült a fapadon. Mellette egy nyugdíjazás előtt álló őrnagy a felesége halálát mesélte. Az apa nem értette, miért éppen neki mondja el a szomorú történetet. Az asszony rákos volt, minden elképzelhetőt megpróbáltak, rengeteg orvosságot beletömtek, mégsem segíthettek rajta. „Valakinek csak el kell hogy mondja” – gondolta az apa, és nem a férfit, hanem az ismeretlen asszonyt sajnálta. Mielőtt az őrnagy részletekbe bocsátkozhatott volna, az apa felállt, elballagott az üveges ajtóig, és kinézett az éjszakába. Látta, hogy akár egy tartályhajó, lassan és megborzongtatóan egy szennyes tehervagon úszik be az állomás előtti térre. Idős vasutas nyitja az ajtaját. Lámpája ide-oda imbolyog a sötétségben. Fiúk jönnek, és óriási ládát emelnek le a vagonból.
– Csak lassan! – figyelmezteti őket a gépkocsivezető. – Csak lassan!
Az apa látta, hogy ezek a fiával egyidős fiúk erőtlenek, nyápicok. A láda valóban nagy volt, és nem nekik való. Indult segítségükre, de a barátja visszatartotta. Elébe tartott karral megállította. A láda ólomból volt. Körvonalai elmosódtak a sötétben. Barátja karja ólomnehéz. A láda a vagonnál is nagyobb.
Valaki kinyitotta a kocsi ajtaját, és besegítette az ülésre. Az apa csodálkozva vette észre, hogy nem ő vezet. Egy idegen kocsijában ült. Az idegen nagyon hasonlított az özvegy őrnagyra. Az időjárásról beszélt.
– Fekete karácsonyunk lesz… Fél évszázada nem volt ilyen enyhe telünk…
Az apa nem válaszolt. Befordultak a vasrácsos temetőkapun. Azt gondolta, jobb, ha az ember álmában sem beszél zöldségeket.

Fürösztgess álom, vasderes lovak
szügye párállik télben.
utolsó vágtakor
fekszünk kiterítve, test mellett test
egymást kézen fogva, s lám
sehol a pap, sehol a siratóasszonyok
jajongó hada
csak vasderes lovak vágtáznak
félreállni már nem lehet:
előttük vágtázunk vagy eltaposnak

Az apa némelykor verset álmodott. Úgy álltak egymás mellé a sorok, mint magasodó téglafal a kőműves keze alatt. Lüktetett, hömpölygött benne a vers. Olykor csak miután felébredt, és próbálta emlékezetében felidézni a sorokat, döbbent rá, hogy fáradt agya olvasmányélményeiből vetített ki sorokat, valamiért fontos részleteket.

Lassan, méltóságteljesen kitárult a kapu. Tudta, hogy felfelé kapaszkodó lépcsők következnek, és az előcsarnokból kétfelé, folyosókra vezet az út. A kapu fölé írt latin feliratról, az ajtó vastag üvegéről ráismert az iskola bejáratára. De a nyitott kapu mögött nem a felfelé vivő lépcsőket, hanem a fia sötétkék ruhás képét látta. A tablójukon az ismert Ady-versrészlet:

Mi vagyunk: Jövő és Igazság,
Engesztelés és nagy ítélet,
És mi vagyunk, csak mi vagyunk
Jó Sors, ha kell, s ha nem kell: Végzet.

– Jó idézet – mondta az apa a fiának.
– Valamelyik tanárunk választotta – mondta a fiú, és látszott rajta, hogy unja, nem szereti a nagy szavakat. Minden távolinak tűnt: Jövő, Igazság, Engesztelés, Ítélet, Jó Sors és Végzet. Az apának kedve lett volna ebbe a sokismeretlenes egyenletbe behelyettesíteni egyet s mást. A jövő fogalmát csakis gyermekeinek boldogulásával értette meg, az igazságot a maga igazságaival. Engesztelés és ítélet hidegen hagyták, a sorsot formálhatónak, a végzetet elkerülhetetlennek tudta. Megmutatta a fiának azt a halálfejes fedőlappal készült könyvet, amelynek mottóját Simone de Beauvoir Szelíd halál című művéből választotta az író: „Világos lett, hogy a halál sehol, semmilyen életkorban sem valamilyen természetesség. Hogy mindnyájan halálra vagyunk ítélve, azt tudjuk, de ennek az osztályrészünknek elcsépelt általános érvénye és minden egyéni halál magányos tapasztalata közt nyomasztó ellentét van.” A fiú elolvasta a mottót, és utána elolvasta a könyvet.
– Jó könyv – mondta az apjának. – Egy apa haláláról szól. Szomorú könyv. De azért jó könyv. A fiú nem látszott szomorúnak. Komoly volt.
Az apa örült, hogy az ajánlott könyv elgondolkoztatta a fiát, és úgy érezte, sikerült még egy lépéssel közelebb kerülniük egymáshoz.
Becsukta a súlyos iskolaajtót, és rátapasztotta a kezét. Az ajtó kifelé nyílott, minduntalan kitárult. A kicsengetési kártyán látható ajtó volt. Készült összesen 8200 példányban. Ebből kétszáz jutott a fiának. Tizennyolc éves korban ennyi barát és ismerős: kerek számban kifejezett népszerűség. Mi sincs ennél távolabb, mint a halál gondolata.

Álmainkat nem válogathatjuk. Meg­lep­nek minket, fölemelnek és letepernek.

Valaki leemelte a koporsó fedelét. A koporsóban a fia feküdt, és lélegzetvétel nélkül aludt.
Az apa barátja, mozgékony, szemüveges ember, forgalomirányító a vasútnál. Állt a koporsó mellett, és a megdöbbenéstől nem tudott szóhoz jutni.
„Ilyen lehet a vasutas, amikor téved. Amikor megtörtént már a vasúti szerencsétlenség.”
– János! – rezzent fel a forgalmista, mint aki gondolatokban olvas. – János! Fel kell öltöztetni a fiút. – Szürke munkaköpenyes öregember mozdult, valahonnan a kápolna mélyéből jött, megállt az apa előtt, és mozdulatlan arccal, nagy lélegzetet véve, kijelentette:
– A nők jelenlétében nem tudom felöltöztetni…
– Menjetek ki – mondta az apa a nőknek, és sírva bontogatni kezdte a szíjat, amivel a fia kezét összekötötték valamiféle ismeretlen szertartás szerint.
Az anya átadta a szürkeköpenyes embernek a fiú galambszürke ruháját, kedvenc nyakkendőjét és mindent, amit a ballagáskor hordott.
– A nyakkendőjét én szeretném megkötni – mondta fojtott hangon B.
– Nyakkendőjét majd ez a lány fogja megkötni! – mondta az apa, miután végre sikerült kibontania az erősen összehúzott szíjat. Aztán szótlanul fia lapáttenyerét nézte.
A fiú húga dühösen belerúgott a fekete, ormótlan bakancsokba.
– Ha nem mennek ki a nők, hozzá sem fogok az öltöztetéshez! – mondta szigorúan az ember.
Az apa kikísérte a nőket. Átölelte őket és vitte, vitte magával. Sötétség és sajgó fájdalom áramlott a temető sírrengetege felől. A temető rácsos kapuján belül álltak összeborulva. Fölöttük csillagos volt a decemberi ég. Különös év, különös de­cember, különös látomás.

Az apa fölnézett a csillagokra, és arra gondolt, ha nem emeli ki a koporsóból a fia sebes bal lábát, melynek láttán szörnyülködve-nyögve elborzadtak a körülötte állók, akkor most és talán mindörökre elhiszik neki, hogy egy nagyon szép, egészséges fiatalembert láttak mélyen aludni.

– Láttad, milyen kék az ajka? – Láttam.
– A szívbajosoknak ilyen…
– A mi fiunk nem szívbajos. Viszont minden bizonnyal alaposan átfázott a jéghideg vízben.
– Fürdött.
– Átúszta a tavat. Oda-vissza lehet vagy másfél kilométer.
– Meggondolatlanok ezek a gyermekek.
– Egyedül úszta át. Próbára tette az erejét. Estére otthon lesz, beledugjuk a jó meleg vízbe…
– Szeret fürödni… Vajon mikorra érkezik? – Estére otthon lesz. Nem hagyhatta a többieket. Gyalogolnak vagy tíz kilométert, és elkapják az esti buszt…
– Jó, hogy ideadta a csomagjait.
Kanyargós úton jártak. Visszafelé jöttek a hegyekből. Az út bal oldalán, lenn a mélyben kéken csillogott a gyűjtőtó vize. Körülötte fenyvesek, patinás sziklák és üde zöld tisztások.
„Képeslap.” Az apa egy nyár végi vasárnap délutáni autós kirándulás emlékein kérődzött. Nem szerette a céltalan utakat, a csupán távolságért véghezvitt benzinfogyasztást.
Az anya a hátsó ülésen ült régi, gyerekkori barátnőjével. Az apa mellett a férj. Négyük barátsága házasságuk előtti. Kirándulásuknak kettős célja volt. Kocsikázni a barátok kedvéért, és közben meglátogatni a tóparton a barátaival sátorozó fiút.
Kanyar előtt álltak meg az út szélén, kiszálltak, és leereszkedtek a tópartra, ahol kilométer hosszan sátrak sorakoztak. A tó vizén motorcsónakok száguldottak föl s alá, vízi síelőket húztak maguk után. A táborozók kiültek a meredek partra felhúzott sátrak közelébe. Nézték a motorcsónakok futását, vidultak a kezdő vízisízők ügyetlenségein, amikor minden igyekezetük ellenére megmártóztak a pisztrángos lében. A naplemente szépnek ígérkezett, és az apa látta, hogy a tavat bámuló jómódú városi emberek áhítattal várják, hogy a nap aranykorongja a szemközti hegy mögé bukjék, és jóleső fáradtságukat, napközben felforrósodott testüket enyhítse a közibük lopakodó este.
A fiút sehol sem találták.
Felkapaszkodtak az útra, beültek a kocsiba, és tovább hajtottak felfelé a hegyi úton. A következő tábornál sem találták a fiút, hiába kérdezősködtek utána.
Visszafordultak. A csónakosok táboránál az apa lekiáltott az útról. Hosszan, elnyújtott hangon szólította fiát. A tó túlsó oldalán sötét foltként fenyves állott. Mintha minden kiáltása után nőtt volna a csend.
Aztán mintegy kétszáz méternyire, jobbra, az út és a tó közötti bokorsor alól szőke, szemüveges srác indult fölfelé.  Csak egyszer intett. Kopott farmernadrágot és villámzáras pufajkát viselt.
– Ő az! – mondta tompán az anya.
– Ő az! – szólt kislányos örömmel az anya barátnője.
Elébe mentek. Aztán a fiú visszakísérte őket a kocsihoz, és átvette a műanyagzacskóba csomagolt süteményeket.
Kék volt az ajka, de nevetett.
– Estére otthon leszek.
– Az jó! – mondta az apa, és arra gondolt, hogy általában minden vasárnap este van meleg vizük a tömbházban.

Kissé szédült. Azt hitte, nyitott szemmel járkál, fátylak között kering. Valaki baráti hangon azt magyarázta, amit nem tudott megérteni.
– Zárt város – zárt temető! Hogy nem érted?!
– A régi köveket rendre kidöntik…
– Így is zsúfolt már ez a kert…
– Apám azt mondta, hogy legalább négyszáz éve élünk ebben a városban.
– Ez most nem számít!
– Most mit kell tennem?
– Majd mi elintézzük. Szólunk a barátunknak, ő az igazgatójának, és így tovább. Írd meg a kérvényt!
– Mit kérjek?
– Sírhelyet.
– Nekem nem kell a sírhely!
– Muszáj!
Az apa egy irodában állt. Jött az igazgató. Az apa barátja odanyújtotta a kérvényt. Az igazgató aláírta. Az apa megköszönte, és kifordult az ajtón.
Kocsiba ült. A zárt temető vasrácsos kapui maguktól kinyíltak a kocsi előtt. Felrobogtak a dombtetőre. A gondnok magyarázott.
– Ez itt egy száraz hely…
Az apa körülnézett, és továbbment.
– Itt források vannak. Nedves hely…
Az apa körülnézett. Úgy tűnt, a fák között látja a várost. Anyanyelvén írott sírfeliratokat látott. Ismerős, tiszteletet parancsoló neveket. Intett.
A sírásók sietős munkába kezdtek.

A szobában enyhe orvosságszag terjengett. A fiút estére befektették a húga szobájába. Már mind átestek a járványos influenzán, csak ő tartotta még magát. Lucskos ősz volt. Az edző kétnaponként felhajtotta a vízilabdázókat a város közepéig húzódó hegyre. Az erdő mellett kellett leereszkedniük, aztán átvágtak a folyó fölötti hídon, és kikötöttek a fedett uszodában.
– Nem fog rajta a betegség – mondta az apa.
Néhány nap múlva furcsán fénylettek a fiú szemei.
– Lázas – állapította meg az anya, és ágyba parancsolta. Lázcsillapítót adtak neki, de estére mégis negyven fölé emelkedett a hőmérséklete. Újabb adag gyógyszert kapott, éjfél után pedig az anyja hideg vizes borogatást tett a fiú bokájára és karjára. Addig cserélte a borogatást, míg vissza nem húzódott a láz.
A fiú tágra nyitott szemmel, szótlanul nézte a körülötte sürgölődő szülőket.
Másnap felkelt, és időnként titokzatosan mosolygott serkenő bajuszkája alatt. Az apa olykor azon tűnődött, miféle álmot láthatott a fia azon a lázas éjszakán.

Az idős tanító házából egyenesen a temetőbe lépett. Kicsi, kalotaszegi temető volt, tele korhadó kopjafákkal.
– Szépek ezek a kopjafák – mondta az apa.
– Szomorúságosak – szólt a barátja.
– De azért valamiért nagyon szépek – erősítette az apa, és kijelentette, hogy csináltat egyet, hazaviszi, és beállítja valamelyik szobasarokba.
– Nálunk faragják – sietett segítségére az idős tanító. Elvezette őket a beteg asztaloshoz.
– Diófából kellene.
– Azt lehet – mondta a mester, és közelebbről megvizsgálta a kopjafa rajzát, amelyet az apa barátja készített a temetőben látott sírfák mintájára.
Két hét alatt elkészült vele.
Az apa hümmögött. A mester földbe állítható kopjafát készített.
– Állnia kellene ennek a szobám sarkában – nézett a faragóra.
– Azt is lehet – mondta a mester. Szeme megakadt egy görcsös szilvafa kiszáradt törzsén. Két végét laposra vágta, felső részébe négyszögű mélyedést faragott, és beleállította a kopjafát. Aztán csendesen megjegyezte:
– Szobába valót még egyet sem csináltam.
A kopjafa nehéz volt. Szilvafából készült aljáról időnként lefeszítettek egy-egy kéregdarabot. A látogatók így is szépnek vagy legalábbis érdekesnek tartották.

A ravatal a kápolna melletti téren áll. Szól az ünnepélyes gyászzene. A nagytemplomban delet harangoznak. Felszállt a köd, fényes-hidegen ragyog a nap.
Az apa nyögve forgolódik. Előbb a kopjafát állítja a halott fejéhez. Aztán a fenyőfát, amelyet barátja küldött a Hargitáról.
„Most mit csináljak? Mihez kezdjek?”
Egymagában áll a betonlapokkal fedett téren. A lapok között fű nőtt.
„Nagyhét közepén, Viktória napján?”
Jönnek a rokonok, barátok, ismerősök, ismeretlenek. Elébük siet, aztán földbegyökerezett lábbal áll. Hozzálépnek, megölelik, megcsókolják. Pedig tudják, hogy nem szeret csókolózni.
Valószínűtlen minden. Gyűlnek a koszorúk, nő a temetéseken szokásos illat.
„Sohasem szerettem a temetéseket! Hogy kerülök én ide? Hányszor megígértem, hogy a saját temetésemre sem megyek el.”
Az anya szótlan és halottsárga.
Kisírt szemű lányok állják körül a koporsót.
„Mikor vették le a koporsó fedelét?”
A díszőrség mozdulatlanul áll. Patak­zik a könny a fővárosi fiú arcán.
„Ballagáson vagyok. Ott annyira ünnepélyes a csend.”
Az iskola igazgatója beszél.
„Ballagáskor szépen beszélnek az iskolaigazgatók.”
Az igazgató a fiúról beszél.
„Nagy megtiszteltetés: a fiamról külön szól az iskolaigazgató. Vajon mivel érdemelte ki?”
Szép búcsúbeszédet mondott az igazgató.
„Különben csöndes, halk szavú ember. Az ilyenek mind jó nevelők. Miért tett most mégis kivételt?”
Egy okos lány beszél, az első tanuló. Sírás fojtogatja.
„Ez mégsem a ballagás. Mikor ott beszélt, mi hatódtunk meg. Ő pontosan és szépen mondta a búcsúszót.”
Beszél a család barátja is. Máskor szabadon beszél, most szöveget olvas.
A fiú kinyújtózva fekszik a koporsóban. Mozdulatlan. Szeme félig nyitva.
– Le kell fogni a szemét… – suttogja egy tanárnő.
A fiú hangtalanul tűri ezt is. Fekszik mozdulatlanul. Körülötte legjobb, legkedvesebb ismerősei.

Homokos parton ütötték fel a két sátrat. Az apa, a fiú és a lány tíz perc alatt elkészültek háromszemélyes sátrukkal. Nem először sikerült a teendőket összehangoltan és szabályszerűen, rövid idő alatt elvégezniük. Külföldi útjukon volt alkalmuk begyakorolni a gyors sátorverést. Itt a homokon pedig minden egyszerűbb. A sátorkötelek sorra kifeszülnek.
Barátaiknak nehezebb a dolguk. Köl­csön­sátruk nem engedelmeskedik, nem találnak a merevítő cövekek. Az apa és a fiú segítségükre sietnek. Végre áll a sátor. Készül a közös vacsora. Mindannyian éhesek. Hosszú utat tettek meg a Duna-deltáig. Négy felnőtt és öt gyerek forgolódik a nagyobbik sátor előtt, ott terül a közös asztal.
A fiú is segíteni akar: konyhakéssel bontja a konzervet. A konzervnyitókat elnyelte a föld. Senki sem látja, mit csinál a fiú. A kés megcsúszik, és hüvelykujja tövénél a tenyerébe szalad.
A két család minden tagja összefut, nézik a sebet. A négy centiméteres vágás nyomán kettényílik a hús: látszik a csont.
Felkötik a fiú karját, kocsiba ültetik. Az apa beviszi a közeli faluba. A nővér összevarrja. A fiú szótlanul tűri. A fájdalomtól félig lehunyja a szemét.
Másnap indulnak haza. Hosszú az útjuk. Otthon a sebész kijavítja az elsősegély tökéletlenségeit. A seb összeforrt.
Az apa nézi a fia kezét.
„Erőskezű ember lesz belőle. Minden­hova kell az erőskezű ember.”

Olvassa búcsúbeszédét a család barátja. Az apa látja, hogy mindegyre felemeli tekintetét a fél oldalakra gépelt szövegről.
„Ez az őszinte, tiszta lelkű és kék szemű gyermek dolgos családban nevelkedett, ahol megtanulta szeretni a becsületet, az igazságot és az életörömöt nyújtó munkát. Szerette és tisztelte szüleit és húgát, akinek bátyja, barátja és bizalmasa volt. Szerette és tisztelte rokonait. Tiszta szívvel szerette a lányt, akitől szerelmet kapott.
Szerette iskoláját, tanárait, barátait és osztálytársait, akikkel együtt élte át serdülőkora legszebb pillanatait.
Szerette csapattársait és edzőjét, akikkel együtt szervezetét, akaratát és szellemét edzette.
Boldog volt, mert még nem ismerte a megvetés és a gyűlölet érzését.
Érettségizik, és merész terveket sző. A műegyetemre készül. Verejtékezve készül erre a próbára. És sikerül bejutnia. Győzött! Első és utolsó nagy győzelme ez az életben. Felhőtlen az égbolt, ragyogóan süt a nap. Diáktársaival együtt indul, hogy teljesítse kötelességét. Szorgalmas és komoly. Néhány hónap alatt érettsége kiteljesedik.
És ekkor egy kezdetben banális lábseb elindítja a tragédiát. Betegsége elhatalmasodik visszafordíthatatlanul. Távol szüleitől, távol a szülői háztól. Nem panaszkodik, bízik magában és a körülötte lévőkben. A tragédia felé vezető utat a jóindulat kemény köveivel rakták ki. Az ég felette végleg beborul.”

(Folytatása következő számunkban)

*Részlet a szerző emlékirataiból: SUMMA III. kötetének második, Ezer­kilo­méterekkel-2 című könyvéből




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében