(részlet)
TŰZ
A kukoricás mellett tántorgó dűlőút városi aszfaltútban folytatódott; a szántóföld azonnal lakótelepbe ment át. Vicces látvány volt a kukoricaföldtől néhány méterre átmenet nélkül meredező panelfal, a semmiből kinövő város. Krisztián Nyíregyháza centruma felé tartott, arra mutatott a jel. Fáradtság nélkül haladt, szinte a levegőben úszva, mint egy lassított szívlövés. „Mint a vámpírfilmek emberfölötti, halhatatlan vérszopói, akik repülni is tudnak. De ha kimennek a napra, szénné égnek.” A lakótelepi lakások ablaka sötét volt. A lakók jól kitévézték magukat, és most az igazak álmát aludták. Egy-két kisebb, lámpafényes ablakot azért felfedezett Krisztián, de nyilván ott is aludtak, csak azért hagyták égve a villanyt a konyhában, hogy a svábbogarak ne mászkáljanak túl magabiztosan. „Nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak... Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon.” Krisztián ment előre a semmibe, s közben fennhangon szavalt a panelfalak éjszakájában. Érezte, hogy a költőnek igaza volt: az élet olyan, mint az éjszakai váróterem a székelykocsárdi pályaudvaron. Nincs csatlakozás. Már csak egyetlen rítusa maradt az emberek találkozásának, a meghitt, sokatmondó, létfontos együttlétnek, és Krisztián ennek az üldözött rítusnak lett papjává, az áldozatot neki kell bemutatnia a vér oltárán, hogy egyszer talán bemutathassa a legnagyobb áldozatot, amire ember csak képes. Ezen épp meghatódott, amikor egy lámpaoszlopon celluxszal felragasztott hirdetést vett észre.
HOROSZKÓPKÉSZÍTÉS HIVATÁSOS ASZTROLÓGUSNÁL.
MEGMONDOM A JÖVŐT.
A CSILLAGOK MINDENT TUDNAK.
A cetli alja be volt vagdosva, a papírrojtokon pedig ez állt: 06-20-366-6330 Bánrévy Nándor, Rigó utca 8. Krisztián letépett egy fület és eltette. Fogalma sem volt, miért gyűrte zsebre a fecnit, de már rég túl volt azon, hogy érteni próbálja saját tetteit. Alig ment azonban néhány utcát, egy sarokház falára csavarozott utcanév-táblát pillantott meg.
RIGÓ UTCA
Amikor a ház előtt megállt, Krisztián felnevetett. A nyolcas házszám valahogy elferdült, és végtelen lett belőle. Álmos hang szólt a kaputelefonból.
„Ki a fene az?”
Krisztián az utcalámpák fényudvarából behúzódott a kapualj puha sötétjébe.
„Elnézést... tudni szeretném a jövőt... a horoszkópom... maga hivatásos asztrológus.” A kaputelefon prüszkölni kezdett.
„Maga szórakozik? Éjszaka van. Nem tud várni reggelig? Ezt nem hiszem el!”
Krisztián azon morfondírozott, hogy egy asztrológust érdekelhet-e a pénz. Gondolta, megpróbálja.
„Százezer forintot fizetek, ha megcsinálja most a horoszkópomat. Élet-halál kérdése!”
A prüszkölés elhalt.
„Miért ilyen fontos?”
Krisztián érezte, hogy megnyerte a játszmát.
„Az mindegy. Maga csak csinálja meg, és én már itt sem vagyok, nyugodtan alhat tovább.”
Az asztrológus megnyomta a gombot, a kapu zárja fölberregett.
„Második emelet.”
Se sötétkék bársonypalást, se csillagos-napos-holdas süveg. Csíkos frottírköpeny, műanyag papucs, vastag keretes szemüveg. Bánrévy hatvan körüli fazon volt, az a típus, akiről azt is hihetnénk, hogy egy hivatalban húzta az igát egész életében. És ha nem tud aludni, elővesz egy régi kimutatást, és újra végigszámolja, rendben van-e. Ez a képzet egészen addig tartotta fogva Krisztiánt, amíg a csillagok rabja asztalhoz nem ültette páciensét, és az ütött-kopott laptopot felnyitva rá nem emelte szürke tekintetét. Akkor aztán a fürge kis ember megszűnt hivatalnok lenni. Átható szemei voltak, olyan szürkék, amilyen akkor áll elő, ha egy pálcikára szúrt papírkorongra felfestjük a szivárvány színeit, és a pálcikát gyorsan megpördítjük. Bánrévy szemeiben ott pörgött az egész csillagrendszer, és ő a kozmikus pörgést – ezt Krisztián határozottan érezte – képes átlátni, megszelídíteni, és egyetlen pupillasugárban a páciens lelkébe küldeni. Pedig még semmi nem történt, csak ültek szótlanul, egymással szemben a kis asztalnál, és méregették egymást. „Nagy arcismerő lehet.” Az ég zseblámpafénye úgy kotorászott Krisztián bensőjében, mint a terhelő kartotékok után kutató Derrick.
„Szóval horoszkópot szeretne. És miért?”
Krisztián nem tudta, mi a helyes válasz, de kezdte úgy érezni, hogy tényleg nem lenne hülyeség, ha ez az ürge megcsinálná a horoszkópját.
„Mert nem ismerem magam eléggé.”
Az ürge megértően bólogatott.
„Hát igen, sokan vannak így manapság. Na, kezdjük is el. Mikor született?”
Hatalmas hó volt, amikor Krisztián született. Ha elképzelte, mindig a Simon Menyhért születése jutott eszébe. A filmben szinte úsznak a hóban a Bükk őzei, szarvasai, vaddisznói. A kis hegyi faluban vajúdó asszonynak csakis a párttitkár és a lelkes élmunkás csapat jelentheti a segítséget. Nélkülük még szülni se lehet. Igazi propagandafilm, Krisztián mégis szerette, mert az a nagy fehérség gyönyörű, és mert mindig saját születését juttatta eszébe.
„Hatvankettő, február negyedike, délután fél kettő.”
Az asztrológusnak fennakadt a szeme, mint akit fejbe vágtak.
„Talán mondtam valami rosszat?”
Amaz nem felelt. Lassan összeszedte magát, és pötyögtetni kezdte laptopját. Amíg a csillagász dolgozott, Krisztián szemügyre vette a szobát. Könyvek mindenütt. „Mutasd a könyveid, és megmondom, ki vagy. Nem buta ember.” Asztrológia, pszichológia, filozófia, meg mutatóba egy kis szépirodalom. Persze az is Borges, Pessoa, Musil. „Elméleti ember. Semmi szépelgés, semmi könnyedség. Csak a bolygók nyugodt, egyenletes röpte. A kiszámítható világ.” Krisztiánnak régi élete jutott eszébe. Egyetlen ívben látta most zuhanását – amit nyilván ez a kis ember is nyomban kiderít a csillagok alapján. Eredetileg filozófus szeretett volna lenni, de az irodalom is érdekelte. Filozófiát olvasott, és közben „metafizikus” verseket, novellákat írt. Hitt benne, hogy képes bejárni azt a mezőt, ami a gondolat és az érzés között terül el. Aztán az életét kezdte elönteni valami későn felismert, ellenállhatatlan lustaság. Már egyre kevésbé akarta megváltani a világot, összes rokona néhány év alatt meghalt. Amikor aztán épp aktuális főbérlője az egyre inkább elmaradozó befizetések miatt kirakta az utcára, és életébe bebólintott a hajléktalansors árnya, megemberelte magát, és elkezdett fordítani gyorsan és sok pénzért eladható könyveket. „Filozófusból leninista vámpír, szép kis történet.”
Amikor idáig ért a szomorkodásban, Bánrévy felsikoltott, olyan hangon, ahogy a tévévetélkedők nyertesei szoktak örülni a főnyereménynek.
„Uram, magát a mélység erői fűtik! Soha életemben nem láttam még ilyen horoszkópot! A hagyomány hét bolygója a Vízöntőben, és mind a nyolcas házban! Mind kvadrátban a Neptunnal, ami az illúzióit letarolja. Magának közvetlen kapcsolata van a halállal, hiszen az ascendens ura, a Hold a halál házában áll; ugyanakkor – és itt Bánrévy oktatóan felemelte görbe mutatóujját – nagyon magasrendű ember. Az ascendens ura ugyanis együtt áll a kilences ház urával.”
Krisztián érezte, hogy ez az ember nem viccel, de fogalma sem volt, mit jelentenek a kvadrátok és ascendensek. Hirtelen keresztrejtvénynek érezte magát, amit ez az akkurátus ember most egy nagy, szürke ceruzával szépen kitölt.
„Na és az mit jelent?”
„Hogy mit jelent? Hát azt jelenti, hogy az ég alja és az ég közepe között feszülő tengely gyökerén álló Plútó olyan, mint egy nagyon mély kút. Ez közvetíti magának a mélység erőit. Persze mindannyian a mélység erőit lélegezzük, hiszen a Plútó, az alvilági isten bolygója a föld méhében rejtőző ásványokban van jelen. A kőolajban, földgázban. A városi szmoggal az alvilágot tüdőzzük le. Maga viszont elindult, hogy kiigya ezt a kutat. Mert magát a sötétség érdekli. Maga lát a sötétben, sőt, látja a sötétet. Pillanatok alatt kiismer bárkit. Én is észrevettem, hogy jól megnézett magának, amikor belépett az ajtón.”
Krisztiánnak tetszett ez a beszéd. Úgy ült a hokedlin, mint trónján a sötétség fejedelme. Amit az asztrológus szemében látott, az most igazolást nyert. Végre itt egy ember, aki ismeri őt, aki érzi rezdüléseit, tudja minden gondolatát. Krisztiánnak kedve támadt, hogy tesztelje Bánrévy tudását.
„Azt találja ki, mi hozott engem ide, milyen jel?”
De ahogy kimondta, megijedt, hogy a kis ember, aki átlát rajta, megnevezi a vörös égi szalagot.
„Hogy mi? Hát a Mars. A dicsőséges hadúr, a gyilkolás istene. Mars a nyolcas házban. Ez a tengelye a maga horoszkópjának. És ez a maga tragédiája. Mert maga látó ember, de minden, amit lát, valahogy rosszra fordul végül. Csak a rosszat, a sötétet érzi mindenben. Megeszi a bánat. Látja ezt a Hold-Neptun kvadrátot? Nagy veszélyeket rejt, női horoszkópban halálos betegséget jelez, általában rákot. A nők ugyanis a testükben érzik a bánatot. Maga viszont férfi, aki ha akarna, úrrá lehetne a csillagain. De nem így fog történni.”
Krisztián felugrott a székről, és idegesen járkált föl-alá a szobában. A férfi azonban folytatta.
„Erős és konok embert farag a nyolcas házas Mars, fényszögben a Szaturnusszal. Gyilkosokat. Nem lennék a maga ellensége! Maga konokul öl, jól gondolom? Egyszerre Don Quijote és Drakula. Lehet, hogy legtitkosabb vágya valakinek meginni a vérét, vagy megenni az agyát. A szűkölő áldozat, ahogy az életéért könyörög, micsoda mámor!”
Bánrévy teljesen beleélte magát páciense lelkébe. Transzba esett, már nem volt ura szavainak. Már oda se figyelt Krisztiánra, aki úgy rohangált a szobában, mint egy állatkerti fekete párduc.
„Mindenkit elpusztít maga körül, és végül már semmi nem marad, csak az öngyilkosság. Az lesz a csúcspont, mindennek a kezdete, vége. A boldogság menekül magától, és végül semmit sem nyer, nem menti meg a Jupiter-Vénusz együttállás sem. Még azt is el tudom képzelni... ”
Hogy mit tudna még elképzelni, az soha nem derül ki, mert ekkor már Bánrévy fejéből sugárban ömlött a vér. Szeme kimeredt, hangja sipító hörgéssé görbült. Rikácsolása a falakat karmolászta. A kis kerek koponyából egy jégcsákány állt ki, a csákány nyele pedig Krisztián karjában folytatódott. Erősen tartotta a csákányt, mert nem akarta, hogy a vonagló test kitépje magát a halál szorításából, és még több vér öntse el a kopott perzsaszőnyeget. Horgász volt, aki halat fáraszt. Fel kel venni a kontaktust a hallal, ne lazuljon a zsinór, de ne is szakadjon el – így tartják a horgászok. Krisztián elég jól felvette a kontaktust Bánrévyvel, aki nem is küzdött sokáig. Olyan pózban zuhant a padlóra, mint az anyja méhében fekvő embrió.
Nem emlékezett, hogyan került kezébe a csákány. Leroskadt a földre a holttest mellé, és zokogott a boldogságtól. Sós lé csurgott az áldozat szürke szemeibe. A természet rítusát egy szirénázó rendőrautó vágta ketté. Krisztián odaugrott az ablakhoz. Az utcai lámpákat már leoltották, de az éjszaka tömbje még mindig átláthatatlan volt. A szirénahang távolodón elhalt, és Krisztián hozzáfogott, hogy megünnepelje az újabb véráldozatot. Összeszedte a polcokról az asztrológiai tárgyú könyveket. Ötvennégyet talált. Nagy kört rakott ki belőlük a holttest körül. Szerencsére jó nagy volt a szoba. Ritkaság ez egy panelházban, ahol üzleti megfontolásból általában méterenként felhúznak egy falat, hogy öntudatlanul is annak a szociológiai kísérletnek hódoljanak, melyet úgy nevezhetnénk: az individualista családmodell kialakítása. Bánrévynek nem volt szüksége semmiféle családmodellre, mert a szoba tanúsága szerint egész életében egyedül élt. Sehol egy családi fénykép, vagy bármilyen közös emléknek látszó tárgy. Könyvek és könyvek.
A kör alakú vérmedence gyönyörűen szabályos lett, de egy elem még hiányzott, a mágikus kör záróköve. A könyvespolchoz lépett, és hosszas keresgélés után kiválasztotta a megfelelő darabot. Nietzsche Zarathustrája volt. Az új, kékfedelű kiadás, amelyhez rengeteg jegyzet is készült. Krisztiánnak is megvolt otthon ez a könyv. Polca legfelső sorában, középen kapott helyet, és ő néha úgy érezte, ez a könyv nem is könyv, hanem élőlény, Isten szeme, ami figyeli őt, megítéli a dolgait, fázik, ha a szobában hideg van, és egyáltalán: együtt él vele. Krisztián kezébe vette az élő könyvet. Forró volt. Az egyetlen hőforrás a megdermedt szobában. A padlón a holttest, amely – ezt Krisztián tudta valamelyik krimisorozatból – óránként egy fokot hűl, fölötte a rém, akinek pillantása bárkit jéggé dermeszt, a könyvekben a néma világűr csillagjelei, odakint pedig a hűvös testű denevéreket röptető éjjel. A testet – amelynek fejéből a világot kiszippantotta a jégcsákány, és amely már nem volt Bánrévynek nevezhető, hiszen nevét ugyanebben a rítusban örökre elvesztette – a betűkör közepében szépen, ravatalosan elrendezte. Nietzschét a kör csúcsára helyezte.
Lassan, elgondolkodva ment végig a több méter átmérőjű körön, és felnyitotta a tizenegyedik, huszonkettedik, harmincharmadik, negyvennegyedik, ötvenötödik könyvet. Ha valaki megkérdezte volna, miért teszi, nem tudott volna felelni. Mozdulatait és gondolatait már a nagy úrnak adta. Ő maga csak annyit tudott, hogy ebben a lemondásban érlelődött meg a szabadság igazi, ősi értelme. A nagy úr a bársonyszakadékból eléjött, és sejtelmes meghatódottsággal elfogadta a felajánlást. Krisztián pedig megértette, hogy az ő küldötte volt az ördögi üdvözlet, a redőnytokban megfulladt denevér. A halál fejedelme így őrizgette az albérlet mit sem sejtő lakóját magának, hogy amikor eljön az ideje, beoltsa lelkét a küldetés vákuuminjekciójával.
Az erkélyajtó bevágódott. A hirtelen feltámadt huzat kiszippantotta a megsárgult nejlonfüggönyt a szobából. Kísérteties zászlóként lobogott az éjszakában. Krisztián becsukta az ajtót. „Hogy a Csi ki ne menjen.” Azzal kiment a konyhába, hogy megkeresse a szükséges kellékeket. Hiába is próbálnánk kitalálni, honnan tudta hősünk, hogy mire van szüksége a sátáni rituáléhoz. A föld gyökérmélyéből párolgott föl minden, amit gondolt; ösztönös rögtönzés volt minden, amit tett. Gondolkodó vadállat éhsége, amit érzett. Fél üveg Napraforgó étolaj, doboz gyufa, mosogatószivacs, zománcos fazék, elektromos fűrészkés, denaturált szesz, turmixgép. Munkához látott.
A kiömlött vér nagy tócsában mosolygott a parkettán. Nekiállt, hogy a szivaccsal összegyűjtse a fazékba. Fél liternél több nem jött össze. Belépett a mágikus körbe, és a fazékból keskeny vércsíkokat öntött ki, összekötve a nyitott könyveket. Amikor a pentagramma kész volt, az elektromos fűrészkésnek keresett egy konnektort. A szerszám fölberregett a kezében, ahogy a test mellé térdelt. Nem zavarta, hogy most is csak minták jutnak eszébe: A pokolból című film Johnny Deppel, A new york-i hasfelmetsző, vagy Anthony Hopkins a Hannibalból. Már nem hitt Descartes-ban, a szokások és példák követése nem nyomasztotta, hiszen minden a végzet rendelésére történik. A sors aranyhíd a gondolat és a szabadság között, hiszen tudás kell ahhoz, hogy felismerjük a sors rendelését, melynek követése a végtelen szabadság mozdulata. „Ha pedig nem hiszünk a végzetben, az is a végzet rendelése. Minden vámpír konzervatív.” (Az a felettébb teoretikus kérdés, hogy leninizmus és konzervativizmus hogyan férhet össze a nyírségi vámpírban, most mellékesnek tűnt.)
Nem volt könnyű a koponyatetőtől megszabadulni. Krisztiánban izzadó, mély tisztelet ébredt a boncmesterek iránt. A csákány nem roncsolta szét az agyat. Az ott remegett makulátlan szűziességében. Krisztián benyúlt az asztrológusfejbe, és előre odakészített acélkésével kimacerálta az agygömböcöt. „Szegény Yorick.” Kivitte a konyhába, darabokra szelve a turmixgépbe rakta. Szürke, kocsonyás lé kavargott lomhán a tartályban. Keresett egy pezsgőspoharat, töltött magának, és visszament a szobába. Bánrévyt leöntötte az étolajjal, majd a denaturált szesszel. Odalépett Nietzschéhez, és a könyvet papos, kántáló hangon olvasni kezdte.
És sem elég szépek, sem elég jó származásúak nem vagytok nekem. Makulátlan, sima tükrök kellenek az én tanításaimhoz; a ti felületetek viszont eltorzítja még a saját képemet is. Hidak vagytok csupán: hogy általjussanak rajtatok a fölmagaslóbbak! Grádicsok vagytok: ne fogadjátok hát haraggal, aki rajtatok hág fel saját magasába!
Miután kiengesztelte áldozatát, kiitta a poharat. Eltöltekezett az ünneppel. Meggyújtott egy gyufát, és a testre dobta. Bánrévy berobbant. Lángolt a szellem a hatalmas pentagramma centrumában, és Krisztián üvölteni kezdett. A Sátán énekét ordította, sosem hallott hangok törtek fel gyötört szívéből, dalában Dionüszosz őrjöngött, és ő a lángoló szobában táncolt. Csak akkor tért magához, amikor már a lakótelepi fák hűvösében állt. Két szemében két dühöngő, égő ablak. A kisemmizett hajléktalan haragja, a lélekvezető kalauznő vére, a látó ember agya ott keringett már a vámpír szervezetében. Test, lélek, szellem. Mégis hiányzott még valami a tettek láncolatából. De hogy mi, azt hiába próbálta kiolvasni saját szívéből. A rém lehunyta szemét, és mély hiányérzettől űzve felszívódott a tavaszéjszaka árnyaiban.
