A csoda
A pópa lánya hamvazószerdán azt álmodta, hogy húsvétra feltámadnak a madarak. Egész pontosan azok a galambok, amelyek a tél eleji fagyban dermedtek meg különféle pózokban a víztorony előtt – tollászkodva, fél lábon vagy épp kitárt szárnyakkal –, és azóta is ugyanúgy álltak, csak időnként betemette őket a hó, de enyhüléskor változatlan testhelyzetben kerültek elő.
Álmának nem tulajdonított különösebb jelentőséget, de kora reggel, keserű teáját bágyadtan kortyolgatva mégiscsak elszólta magát a bejárónőjük előtt, aki aztán töviről-hegyire kifaggatta. Azt, hogy mekkora kalamajka, sőt, valóságos közegészségügyi botrány lesz a dologból, ekkor még egyikük sem sejtette.
Úgy esett, hogy a bejárónőjüknek, aki egy tisztes, mindhárom gyermekét becsülettel nevelő középkorú özvegyasszony, van egy hatalmas hibája. Éspedig az, hogy egyetlen hírt sem képes félóránál tovább magában tartani. Az asszonyra olyan mély benyomást tettek a jelenésszerű álom aprólékosan elbeszélt, eleven képei, hogy kezeit összecsapva, hol szörnyülködve, hol pedig határtalan lelkesedéssel mesélte minden szembejövő ismerősének. Egy hét se telt bele, s már az egész lakótelepet bejárta a hír, és egy félelemmel vegyes reményteljes várakozás lett úrrá az embereken. Akadtak ugyan kétkedők, de valami őket is megérinthette abból a felsőbb hatalommal szemben érzett alázatból, ami a többséget jellemezte ekkortájban, mert nézeteiket nem hirdették fennhangon, minden alkalmat megragadva a „babonás népség” kifricskázására – mint ahogy azt általában tették –, hanem csak otthon, szűk családi körben fejtették ki véleményüket, akkor is igen óvatosan fogalmazva.
A téli fagyok idején a pózoló madártetemek senkit sem zavartak, néhány ijedősebb öreg hölgyet leszámítva. Azonban a tavasz közeledtével és a mínuszok elmúltával oszlásnak indultak a bizarr látványelemek. A rothadás belülről kezdődött, a madarak külsején, fényes tollazatán még semmi változás nem volt észlelhető, csupán a körülöttük terjengő, kezdetben enyhe, majd lassacskán erősödő, romló húséra emlékeztető szag jelezte az elkerülhetetlent. A tarthatatlanná váló helyzet már a hatóságok figyelmét is felkeltette.
Egy langyos hétfő reggel volt, kásás latyakban tocsogtam a buszmegálló felé, mikor a víztorony előtt kisebb csődületet és egy naracssárgán villámcsoló szemeteskocsit pillantottam meg, így arrafelé vettem az irányt. A hátsó sorhoz érve nyújtogatni kezdtem a nyakam, mire a mellettem álló öreg elmondta, a szemetesek el akarták szállítani a tetemeket, de szerencsére volt néhány szemfüles negyedbeli, akik még időben közbeléptek. Azóta folyik a huzavona, kijött a rendőrség, megérkeztek a közegészségügyi intézet emberei, és egyre duzzad a tömeg.
– Hát mégsem hagyhatjuk, hogy a szeméttelepen támadjanak fel ezek a szegény madarak – mondta a cigarettáját lóbálva. – Már maga a polgármester úr is itt van – tette hozzá hetykén.
Kicsit előrébb tolakodtam, s tényleg, ott állt a polgármester a szemeteskocsi mellett, csípőre tett kézzel és gondterhelt, redős homlokkal hallgatta, amit a mellette álló köpcös, kopasz férfi magyarázott. Néha aggódó pillantást vetett a tömegre, aztán ismét a fejét csóváló kopaszra figyelt.
A távolban nemsokára feltűnt a pópa alakja, néhány elöljáró kíséretében közeledett hosszú, sietős léptekkel, erősen himbálózó mellkereszttel. Előbb a polgármesterhez lépett oda, aztán a tömeg felé fordult.
– Testvéreim – kezdte kenetteljes hangon –, a húsvét Krisztus Urunk feltámadásának ünnepe, alkalom a hitben való megújulásra és megerősödésre. Ebben lehet segítségünkre a böjt, ami nemcsak testiekben, de lelkiekben is meg kell, hogy nyilvánuljon. Ilyenkor különösen fontos – nyomta meg ezeket a szavakat –, hogy Istenre és az Ő útmutatásaira figyeljünk, és ne essünk a bálványimádás hibájába, ami ördögtől való bűn.
Az összeverődött tömeg figyelmesen hallgatta, már-már úgy tűnt, meggyőzte őket az intő beszéd, de amint a polgármester át akarta venni a szót, felharsanó kiabálás némította el.
Az általános tanácstalanságban végül egy középiskolai biológiatanár fejéből pattant ki a mentő ötlet, hogy tegyék formalinba a madarakat, így a helyükön maradhatnak, de a járványveszély is el lesz hárítva. Némi pusmogás, tanakodás után a közegészségügyisek is rábólintottak, és máris hozzáláttak a megvalósításhoz.
A város edényüzleteiből felvásárolták az őszről megmaradt nagyobb méretű befőttesüvegeket, és nem tudni, honnan szereztek ennyi formalint pár óra alatt, de délutánra már konzervált madárszobrok álltak a víztorony előtt.
A felénk lakó híres szobrászművész az utóbbi hónapokban feltörekvő fényképésszé avanzsált, mert szerinte olyan ígéretes volt ez a galambtéma, hogy úgy gondolta, ha szoborpark nem is, de világra szóló fotókiállítás még lehet a dologból. Készített képeket kora reggel, napközben, estefele, hóhullásban, napsütésben. A madarak formalinba kerülése pedig megtöbbszörözte lelkesedését és munkabírását, hisz a befőttesüvegeken pajkosan tükröződő hajnalpír és a visszaverődő éjszakai fények teljesen új dimenziókat nyitottak számára. Egy alkalommal például egy közeli díszalmafára látták felmászni, hogy a tavaszi virágba borulást kihasználva onnan készítsen fényképeket.
Húsvét közeledtével az addigi reményteljes várakozás valami megfoghatatlanul lebegő feszültségbe kezdett átfordulni, talán a pópa szavainak okán is, hiszen a víztorony előtt tartott beszédét megszívlelve, az emberek egyre ritkábban mertek arról a bizonyos álomról és az általa előrevetített eseményről beszélni, az elfojtott szavak mögött azonban tovább burjánzottak a gondolatok.
Nagyszombaton este az egész házat belengő, tömény töltöttbárányszag elől „A régi időkhöz” címzett kocsmába menekültem, ami még mindig a törzshelyünk volt. Gyalog indultam útnak, kellemes volt az este, távoli eső illatát hozta a szél, és a hold fénye elmosódott egy vékony felhőfoszlány mögött. A kocsmába érve most is ott találtam „semmirekellő cimboráimat.” Így nevezte őket anyám, ha neki nem tetsző időpontban léptem le otthonról, ahogy ma is.
A nagydarab, lomha pincérnő még mindig ott dolgozott, és még mindig nem sikerült felvennie az ehhez a munkához szükséges ritmust. Ezt természetesen ma sem hagytuk szó nélkül.
– Nem értem, miért nem rúgja már ki Laci – háborodott fel már a legelején Szeder, aki jól ismerte a tulajt.
– Biztos azt várja, hogy előbb vigye ki az első napi rendeléseket – vetette oda hanyagul Tankó, baráti körünk új tagja, egy agyontetovált, álmodozó tekintetű, középkorú rocker.
Néhány kör után, jócskán megszédülve, Kopac úgy érezte, ideje, hogy megossza velünk dilemmáját, éspedig azt, hogy mi lesz a befőttesüvegekben feltámadó madarakkal.
– Ott fognak vergődni a szerencsétlenek, vagy az is lehet, hogy belefulladnak a formalinba. Ennyiért igazán kár lenne feltámadni – mondta komoly aggodalmat színlelve.
Féktelen hahotázás volt a válasz, ő pedig folytatta.
– Gondoltam valamire.
– Mire ugyanbiza? – kérdeztük, kíváncsian várva, hogy milyen őrültséggel áll elő.
– Le kellene csavarni az üvegek fedelét, hogy tudjanak elrepülni, ha úgy adódik...
Általános tetszést aratott az ötlet, csak Szeder ingatta a fejét rosszallóan.
– Az emberek sok hülyeséget beszélnek, és ti ezt nem veszitek komolyan, de vannak dolgok, amiket jobb nem bolygatni – nézett ránk olyan szúrós, sokatmondó tekintettel, hogy még egy alzheimeresnek is eszébe jutott volna, mire céloz.
Próbálkozott még, de nem sikerült jobb belátásra bírnia a társaságot, ezért aztán kissé dülöngélve, hangoskodva elindultunk a víztorony irányába. Ahogy közeledtünk, kicsit halkabbra fogtuk, hogy ne ébresszük fel az egész szomszédságot akciónkkal. Egymás ügyetlenkedésén és ötletünk nagyszerűségén sokat kuncogva, serényen dolgoztunk, a fedeleket oda dobtuk, ahová értük. Miután végeztünk, még nevetgéltünk egy darabig, gyönyörködtünk munkánk eredményében, majd hazafelé vettük az irányt.
Másnap reggel az istentiszteletről sétáltunk hazafelé a családdal, mikor a víztorony előtt jókora tömeget pillantottunk meg. Az egyik szomszédunk észrevett, és karjait lóbálva, már távolról kiabálta felénk:
– Megtörtént! Tényleg megtörtént a csoda! Nézzék csak meg, lekerültek a befőttesüvegekről a fedelek, hogy a madarak lelke eltávozhasson.
Anyám lelkesen futott oda csodát látni, apám viszont félrevont.
– Hánykor is jöttél haza, fiam? – kérdezte szigorúan.
Lesütöttem a szemem, de mikor a reakcióját várva felpillantottam, cinkos mosollyal találkoztam. Jó keményen megveregette a vállam, aztán anyámat és a nővéreimet meg se várva, nevetgélve hazaballagtunk.
Önállóság
Vettem a Brooklynból egy üveg köményest, hogy megünnepeljem, végre hazaköltöztem, lelécelve abból a lakásból, ahol a szipusok kiették a ruhásszekrényemből a savanyúuborkát. Az önállósodásra tett első kísérletem röpke két hónap alatt csődölt be. Elmesélem, hogyan.
Nem sokkal húsvét után úgy döntöttem, ideje elköltöznöm otthonról, és kibéreltem egy aprócska, füstös szobát egy központhoz közeli, enyhén lepukkant, háromszobás lakásban, ahol rajtam kívül négy hegyen túli lakott. Néhányan, köztük családom több tagja is, óva intettek ettől a társaságtól, merthogy „ezek egytől-egyig gerinctelenek”, én azonban a tolerancia és multikulturalizmus nevében alaptalannak minősítettem minden vádaskodást, előítéletektől elvakított, kicsinyes, szűklátókörű ostobáknak tituláltam a vádaskodókat, mondván, hogy egy ember jelleme nem annak a függvénye, hogy egy hegynek éppen melyik oldalára pottyantotta le a gólya, és boldog lelkesedéstől fűtötten vágtam bele a nagy kalandba.
Elragadtatás ide vagy oda, azt azért tisztán láttam, hogy nem luxuskörülmények várnak rám az új helyen: a fürdőszoba sarkában azúrkék penészfolt terebélyesedett, a kád és a kagylók zománca már régen lekopott, cserzett felületükre okkersárga hullámokat rajzolt a lemarhatatlan vízkő, a fityegő konnektorok pedig már-már életveszélyessé tettek minden hajszárítást vagy telefonfeltöltést. Sebaj, minden kezdet nehéz, koptattam tovább bizakodva az amúgy is igencsak elhasznált közhelyt.
A szobám sem volt éppen nagynak nevezhető, de az összes létfontosságú bútor megvolt benne. Az egyetlen elfogadhatatlannak tűnő körülmény a mindent átitató, áporodott füstszag volt, amit kemény kocsmai edzettségem ellenére sem tudtam elviselni otthon. Ezért, és hogy komolyságom és elkötelezettségem bizonyítsam a szüleim előtt, még festésre is vállalkoztam, önköltségen. S ha már egy hétvégére szobafestővé lényegültem át, hát az eredmény se legyen mindennapi, gondoltam, és az egyik falra színes festéket spricceltem, pacákat és szeszélyesen hömpölygő vonalakat kanyarintottam, kézlenyomatomat is beillesztve az absztrakt kompozícióba.
A végeredmény káprázatos lett, épp az ágyamon fekve gyönyörködtem benne, mikor Viktor, egyik újdonsült lakótársam dugta be a fejét barátságosan mosolyogva.
– Király lett a falad – mondta őszinte csodálattal – De beszívva még érdekesebb lenne.
Mihelyt rájöttem, hogy ez nemcsak egy kósza, komolytalan megjegyzés, hanem konkrét felhívás, egyből felpattantam, és örömest csatlakoztam hozzájuk. Mint kiderült, náluk a délutáni spangli a napi rutin része, és a sajátommá is vált egy időre.
Május első hétvégéjén rendeztem a házavatót, türelmetlenül várva, hogy eldicsekedhessek új életem nagyszerűségével. Hanyag nagyvonalúsággal intéztem a szervezést, vettem pár üveg sört meg vodkát, de nem túl sokat, tudva, hogy a barátaim sem érkeznek üres kézzel, a lámpámra pedig feltekertem egy piros pólót, ezzel biztosítva a szoba sejtelmes megvilágítását. Mi más kell még a jó hangulathoz?
Számításaim helyesnek bizonyultak, jól szórakozott a saturészeg társaság, s büszkén nyugtáztam, hogy milyen döccenőmentesre sikeredett a két baráti kör elegyítése. Ment a lököttködés meg a vihorászás, a csajok fűzögetése, mikor hirtelen fülsüketítő csörömpölés szakította meg a társalgást. Viktor indult a kelleténél nagyobb lendülettel a fürdőbe, és megtántorodva, az ajtómnak esett, aminek a kétharmadát kitevő üveglapja ripityára tört. Rövid elképedés után nekiláttunk a szilánkok feltakarításának, s azután még a hirtelen elillant bulihangulatot is sikerült felélesztenünk.
Reggel másnapos, sajgó fejjel vitattuk meg a teendőket. Viktor kifogástalanul viselkedett, sokadszorra is bocsánatot kért, és vállalta az üveg kifizetését. Csak volt egy bökkenő: épp nem volt pénze, ezért pár nap haladékot kért. Esetleg rakassam én be, ajánlotta fel, ő pedig a hét folyamán megadja a tartozást. Mivel a költségvetésem elég szűkös volt, kérni pedig nem akartam anyáméktól, inkább amellett a változat mellett döntöttem, hogy néhány napig elviselem az üvegmentes ajtót. A néhány nap végül folyamatos bocsánat- meg haladékkérésekkel fűszerezett két hétre duzzadt.
Ez idő alatt az intimitás teljes hiányát még csak-csak elviseltem, azt azonban már mély szomorúsággal vettem tudomásul, hogy a házat uraló áporodott füstszag akadálytalanul hódította vissza frissen meszelt szobámat, jócskán megnyirbálva addigi lelkesedésemet. Mindezt megtetézve, a következő hetekben kétfrontos „háború” kezdődött egyre szárnyaszegettebb önállósodási kísérletem ellen.
Először is, a lélektani hadviselés megtestesítőjeként megjelent a tömbházunk környékén egy idegbeteg veréb. Egy reggel arra ébredtem, hogy hógolyókkal dobálják az ablakom. Az alvás és ébrenlét azon pillanatnyi, köztes állapotában, mikor még álmodunk, de ezt már tudatosítjuk, megállapítottam, hogy ez csupán álom, elvégre május van, hónak pedig nyoma sincs. Ismét elszenderedtem volna, de az ablaküveghez sorozatosan ütődő hógolyók zaja csak nem szűnt meg. Feltápászkodtam, hogy kiderítsem, mi történik. A sötétítőt elhúzva, tündöklő, tavaszi napsütés fogadott, a párkányomon pedig egy apró, piszkosszürke veréb kucorgott. Mereven nézett befelé, aztán hirtelen nagy lendülettel felröppent, egyenesen az üvegnek csapva tollas, pufók testét, tompa ütést hallatva. Megszédülve esett vissza a párkányra, majd kis szünet után, erejét összeszedve ismét nekiszökött az ablaknak. Megrökönyödve, tehetetlenül bámultam a kis ügyefogyottra.
Koffein nélkül nem lehet megbírkózni egy ilyen helyzettel, különben is, biztosan észhez tér, mire megiszom a kávém – feltételeztem naivul, s elindultam a konyhába. Tévedtem. Másfél hónapon át minden reggel a tompa ütések kísérteties hangjára ébredtem, és napközben is több ciklusban ismétlődött az elmebajos mutatvány. Mondanom sem kell, hogy ez elvette a kedvem a délutáni füvezésektől, így egyre kitaszítottabbnak éreztem magam. Ebben az időszakban ráadásul szellőztetni is alig mertem, attól tartva, hogy a nyitott ablakon át a madár esetleg berepül.
A bizarr esetet véleményezés végett részletesen felvázoltam egy állatorvos ismerősömnek, aki – habár ilyesmiről még se nem hallott, se nem olvasott – úgy vélte, az üveglapon tükröződő, tömbház előtti dúslombú gyümölcsfa lehet a veréb rögeszméjének tárgya, de sajnos, nem jön rá a trükkre, ami megnyithatná előtte a paradicsom kapuját. Szederék persze ennél sokkal „kézenfekvőbb” magyarázattal álltak elő: egy régi lakó reinkarnációja szeretné ismét birtokba venni szobáját. Két lábbal állok én a földön, ilyesmiknek nem dőlök be, de ez a jelenség mégis annyira megviselt, hogy még olyan őrült ötletek is eszembe jutottak, hogy mozsárban összezúzott nyugtatót adjak a verébnek. Ezt hallva, a többiek azt tanácsolták, hogy talán inkább én szedjek nyugtatót, mert kezdek bekattanni. Ez a csúfondárosnak szánt megjegyzés kijózanítólag hatott rám, és elköltözésem óta először fordult meg a fejemben, hogy talán ideje visszavonulót fújni.
A lelki terror mellett ebben az időszakban egy másik fronton is elkezdődött a hadviselés, beállt ugyanis az élelmiszerválság. A kifejezés nem azt a magától értetődő szituációt takarja, hogy nem volt ételem. Volt, csak időnként eltűnt. Rájöttem, hogy a hűtő meg a kamra nem a legbiztonságosabb helyek ételtárolásra, lakótársaim ugyanis, főleg beszívva, megrohamozták ezeket, és tekintet nélkül a tulajdonviszonyokra, felfaltak mindent, amit találtak, és kijózanodva sem ragadtaták magukat bocsánatkérésre vagy az elfogyasztott ételek visszavásárlására. Nyílt konfrontáció helyett meghátráltam, a lehetőségekhez mérten kivonultam a konyhából, és attól fogva az otthonról hozott zakuszka, lekvárok és savanyúságok számára a ruhásszekrényemben találtam menedéket, a pólóim rejtekében.
A végső csapásra egy délután került sor, mikor hazaérve, tárva-nyitva találtam nemcsak a szobám, hanem a szekrényem ajtaját is, egy ruhakupac tetején pedig ott éktelenkedett egy kiürített befőttesüveg, csak a torma és a fakó mustármagok úszkáltak az ecetes lében. Feltörő dühömet nem is próbáltam fékezni, őrjöngve rontottam be a lakótársaimhoz, és eszeveszett ordibálásba fogtam. Az erős fűszagot és a lelassulva vigyorgó, vihogó arcokat csak ezután észleltem, és tehetetlenségem, meg nevetségességem teljes tudatában, megsemmisülve álltam előttük.
Feladtam. Azonnal pakolni kezdtem, és bejelentettem családomnak a számukra legalább örömteli hírt, hogy hazaköltözöm. Másnap, a már kiürített, élettelen szobámban tébláboltam, utolsó pillantást vetve rövid ittlétem egyetlen maradandó bizonyítékára, az absztrakt falfestményemre, és már léptem volna ki, mikor meghallottam az ismerős, tompa ütést: megérkezett a veréb. Ekkor ötlött eszembe a leleményes bosszú: beengedem a szobába, szabaduljanak meg aztán tőle a lakótársak, ahogy tudnak. Kíváncsian tártam szélesre az ablakot. A veréb rám nézett, oldalra billentette fejét, csivitelni kezdett, mintha kuncogna, aztán faképnél hagyva engem, könnyedén röppent át a szemközti gyümölcsfára, és eltűnt a sötétzöld lombszövevényben.
Elnevettem magam, kicsit fájdalmasan ugyan és nem kevés öngúnnyal. Aztán elindultam, én, a tolerancia és multikulturalizmus szószólója, hogy ismét otthonról hirdessem tanaimat, legalábbis egy darabig...
