58. Harmadik levél a kételkedő Antonio Morának
Jőjj Tahitibe, Mora,
itt megállt minden óra.
A hold arca is rád vár,
ki tudja már mióta?
Kinek nem tetszik, elszáll,
léggé vál, virradóra.
Jöjj Tahitibe, Mora,
itt megállt minden óra.
Időtlen idők óta,
Szeléne is itt sétál.
Véle már boldog voltál,
a távoli seholba.
Jöjj Tahitibe, Mora!
Inverz
Jöjj Tahitibe, Mora,
a távoli seholba,
véle már boldog voltál,
Szeléné is itt sétál,
időtlen idők óta.
Itt megállt minden óra.
Jöjj Tahitibe Móra.
Léggé vál virradóra,
kinek nem tetszik, elszáll.
Ki tudja már mióta,
a hold arca is rád vár?
Itt megáll minden óra.
Jöjj Tahitibe, Móra.
59. A tibeti barlang
Hogy hogyan maradtunk magunkra a tibeti fennsíkon,
tavalyelőtt, az évszak igazán nem fontos,
amúgy sincs összehasonlítási alapunk,
nem érdekes,
magányra vágytunk, kalandra,
vagy még egyszerűbben
ki szerettük volna próbálni magunk?…
Mindenesetre ónszürke volt az ég
és az arcunkba lógtak
a lomha ősállatokra emlékeztető felhők
s noha egyetlen fát, egyetlen bokrot sem láttunk,
nagy sárga, kénsárga, és kisebb vörös, karmazsinvörös
leveleket lebegtetett a fel-feltámadó szél
és mi megpróbáltuk kiolvasni
a föld repedéseinek hieroglifáit.
Valami rejtélyes üzenetre vágytunk,
ami értelmet adhatott volna kilátástalan életünknek.
Hasra feküdtünk egymás mellett
és fülünket a rögökre szorítva
igyekeztük kifürkészni a föld hangjait,
de Tibet nem felelt,
nem hallottunk semmit,
csak valami bizarr, tétova zúgást,
ami egy idő után balsejtelemmel töltött el.
Akkor figyeltünk fel a mennydörgés
egymást sokszorozó robajára.
Olyan volt, mint a dobpergés,
mintha óriások verték volna a dobokat,
valahol távol, láthatatlanul, de mégis jelenlevőn.
S villámok fehér csíkjai keresztezték az eget.
Amire megtaláltuk a barlangot, már zuhogott.
Azonnal levetkőztünk, kiterítettük száradni
ronggyá ázott ruháinkat
és állva szeretkeztünk a félhomályban,
önfeledten, egymásba veszve,
aztán meztelenül, egymást átölelve indultunk el,
zseblámpával a kezünkben,
a barlang titkokat rejtő, ásító mélye felé,
nem is számolva a veszéllyel,
ami ismeretlen helyen mindig meglepheti az embert.
6o. Harmadik (hívó) levél a dönteni oly
nehezen bíró Bernardo Soaresnek
Azt mondják, csupa tettetés
Amit írok. Nem és nem.
Csak nem használok szívet, és
Versben el sose vérzem.
Képzelek, és nem érzem.
Levélben annyit hívtalak,
de hát a próza - játék,
most versben csábítlak ide,
ahol sohsincs köd és üde
lányok várnak. Ajándék
Tahiti, hidd el és gyere,
Gauguin szigete rád vár!
Tedd pénzzé ingóságaid.
És teljesítsd be vágyaid.
Az ember ingó nádszál.
Rád vár Tahiti édene,
a titok-hold ma arctalan,
szívünk felé a félelem
lopakszik sunyin, nesztelen,
tizenkilenc alakban.
Idézhetnék kétségeid
könyvéből is, miért ne?
Érvre év hull, okra bók,
amely bennünk gomolyog,
Isten beilleszthetne
a rendbe, mely tökéletes,
nem lelheted fel mását,
moraja minket is betölt,
akit ölnek s ő sohse ölt
s keresi égi mását,
tán Tahitiben fölleli,
Guguin aktjai várnak.
Befejezheted könyvedet,
pártfogolnak az Istenek,
felépítjük a házat.
Smaragd-dzsungel őrületét
telítni szenvedéllyel.
Eljönnek a többiek is,
lehet eljő Pessoa is,
hátunk mögött a tenger.
Együtt lehetünk végre mind,
polinéz kommunába,
szomorú heteronimák,
túléljük-e az éjszakát,
elérünk-e a mába?
61. A végtelen járatok
(A tibeti barlang folytatása)
Alig tettünk néhány lépést, a barlang
homokos földjébe bokáig süppedve,
hirtelen, átmenet nélkül aludtak ki a zseblámpák,
először az enyém,
majd néhány pillanat múlva a Lidiáé is,
noha világosan emlékeztem rá,
hogy reggel cseréltem ki az elemeket,
és minden emberi számítás szerint
ennyi idő alatt még nem merülhettek volna ki.
De ezen sem értünk rá sokat tépelődni,
mert valami különös, bizarr, zümmögő hangot hallottunk,
mintha szél hárfázott volna
a magasfeszültségű vezetékek drótjaival,
s hirtelen világosan éreztem meg az idegen jelenlétét,
tudtam, nem vagyunk egyedül,
van itt még valaki és ránk les a sötétben,
de erről egyelőre nem beszéltem
az amúgyis didergő Lidiának,
csupán annyit mondtam,
ideje lenne eltűznünk innen,
noha a zajokból ítélve künt
valóságos itéletidő tombolt s úgy esett,
mintha kilyukadtak volna az ég csatornái.
Tétován forogtunk magunk körül,
a bejárat derengése igazított el,
visszabotorkáltunk csomagjainkhoz,
megkeresni a gyertyákat, de sehogyan sem találtuk.
Akkor már sejtettem,
nemcsak Urubambu völgyének istenei unatkoznak,
hanem a fennséges tibeti istenek is!
De lehet, az unalom nem is a legpontosabb kifejezés,
lehet, kegyetlenül játszadoznak velünk.
Bevallom, kilátásaink nem sok örömmel töltöttek el,
ráadásul mezítelenül cidriztünk,
mert még nedvesek voltak a ruháink
s az őrjöngő szél vörös és kénsárga leveleket
pörgetett be a bejárati nyíláson
és egy szív alakú karmazsin levél
Lidia két merészen kidomborodó
melle közé tapadt, mint egy fétis.
Feléje nyúltam, hogy elvegyem
s ekkor váratlanul egy sikoltó hangot hallottunk
és a villámok ezüstösen villódzó fényében
megláttuk a hatalmas termetű hegyi embert,
akiről legendák is szólanak,
noha elevenen még senki nem láthatta őt.
Jól sejtettem, nem voltunk egyedül.
Mereven bámult ránk, de nem lépett felénk,
megdermedtem, mozdulni se bírtam a rémülettől,
Lidia viszont nem veszítette el a fejét,
gyufát gyújtott s a lángtól a megrémülő óriás
hanyatt-homlok kezdett menekülni,
a barlang valószínű végtelen belső járatai felé.
Mivel nem találtuk a gyertyáinkat,
noha világosan emlékszem, hogy
a hátizsák bal zsebébe csomagoltam őket
s a zseblámpáink is
változatlanul működésképtelenek voltak,
nem követhettük,
pedig a barlang végtelen járataiban,
ma már belátom, számtalan titoknak és rejtélynek
juthattunk volna nyomára,
különösen értékes
felfedezésekkel gazdagítva a tudományt.
De mi, s az előzmények ismeretében
talán nem is csodálkozhattok ezen,
villámgyorsan öltöztünk fel,
már nem számított az sem, hogy vizesek a ruháink
és gondolkodás nélkül rohantunk ki az esőbe.
Csak minél távolabb ettől az elátkozott barlangtól,
csak minnél távolabb!
Soha nem lehetünk tulajdonképpen elég messzire tőle.
A hegyi ember arca azóta is előttem vibrál,
kérdései, amelyeket nem bírt feltenni,
és a szemében elnyeléssel fenyegető
örvénylő bíborvörös körök,
amelyek semmi jót nem igértek.
