I.
Úgy hírlik, megint készül egy helyesírási reform; ha nem is nagy, legalább egy kicsi. A nyelvészetben, ha nincs teremtő erő, van elszántság, hogy valami nyomot hagyjon a nyelven, ami tulajdonképpen nem is az övé!
Egyszer egy nyelvésszel vitatkoztam: a nyelvészet feladata először az, hogy leírja a nyelvet, de másodszor, hogy hozzájáruljon a propagációjához... Erre kivörösödve felugrott: Hogyhogy? Az nem a nyelvtudomány feladata, hanem a nyelven megszólalóké! Az irodalomé, a tudományé... Ha írnak olyasmit, amit az idegeneknek is érdemes elolvasni, tudomásul venni, akkor terjedni fog a nyelv, mert megnő az értéke a világ szemében. De ez nem a nyelvészet feladata. Mi csak az eszközt adjuk hozzá! Hogyan? Úgy, hogy kisimítjuk, igen-igen, feloldjuk benne a görcsöket. Használhatóbbá tesszük, például a helyesírást; a nyelvtant.
Úgy érzi ön, hogy minél szabályozottabb lesz a helyesírás, annál jobb lesz az irodalom? – Úgy, hogy annál jobb lehet, vagy lehetne! Ám ez már nem a nyelvészen múlik.
Ez biztos! Azonban van még egy rossz lehetőség is: a szabályozás akadályozza a nyelv, illetve a nyelven megszólalók sikerességét. Az életben és az irodalomban egyaránt. És nemcsak az irodalomét, például: hanem a befogadókét is. Az utóbbi másfélszáz évben a sok kicsi reszelgetés, csiszolgatás mellett volt két nagyszabású helyesírási reform. Az elsőnek következtében a mai olvasó nem azt a helyesírást használja, amit a nagyok használtak. Mondjuk, csak Csokonaitól kezdve, Vörösmarty, Petőfi, Arany. Az olvasó úgy érzi, noha nem is tudatosul ez még benne, hogy az – egy másik világ! Nem az övé! De tulajdonképpen senkié. Az csak az irodalomé, de mögüle hiányzik az élet. Amelyik általában nem szabályozottan szólal meg, legfennebb csak a pedánsoknak. Mint Ön. De tulajdonképpen nincs a nyelvészetnek a világ számára semmi mondanivalója?
Önöket közpénzen tartják el, de mit adnak ezért cserébe? Hiszen csak egymásnak írnak. Mások számára műveik olvashatatlanok, érdektelenek!
... Ez nem igaz! És éppen a mi fáradozásunk következtében a magyar helyesírás a legtökéletesebbek közé tartozik. Az eszmény ugyanis az, hogy egy betű: mindig ugyanazt az egy hangot jelölje. És minden hang csak azzal az egy jellel legyen kifejezhető. A mi munkánk eredményeként nagyon megközelítettük ezt az állapotot, ha még nem is teljes mértékben. És...
II.
És érdemes lenne, ha szemügyre vennék ebben a vonatkozásban a világbíró nyelveket! Az önök mércéje szerint, de egyáltalán is, nincs pocsékabb, tudománytalanabb helyesírás az angolnál, vagyis az angolszásznál! Leírják például az i betűt, de sokszor úgy ejtik ki, hogy áj! És ezzel szemben leírják azt, hogy ea, és i-nek olvassák; az a náluk néha á, de igen sokszor e, és így tovább, a végtelenségig! Vagyis a szó írott és a kiejtett alakját külön-külön kell megtanulni; olyan, mint feleséggel utazni: dupla költség, fél élvezet; és lám, mégis magtanulják; és milyen sokan!
... Hogy az angolszász nyelv több tekintetben kivételes, a sok egymásra rétegződés miatt? Legalól valami ismeretlen, a pikt, aztán a kelta brit, aztán a latin, majd a tulajdonképpeni angolszász, aztán a dán, francia; őszintén szólva ez valami öntörvényű izé, nem általánosítható.
... Igen? Hát ott van a francia: tessék; az e betű nekik hol é, hol ö, hol nagyon sokszor ki sem ejtik. A tulajdonképpeni e hangot ai-nak írják, vagy külön jellel: è, ákszangráv, mint ahogy néha az é-re is tesznek hegyes ékezetet.
A mi szótáraink néma gúnnyal kezelik a mi nyelvünket, hogy mennyi a jövevény, vagy a „kölcsön” szó, és a franciáknál, tessék, van egy ókelta réteg, a gall, erre rájön egy kemény latin borítás, végül a germán frank, ami ugyan nem vastag, de meghatározó. Még a „fransz” nyelvet is tőlük nyerték. És elárulom Önnek, van egy barátom, aki szerint a franciák ősei valaha összefutottak egy magyar csoporttal, amely ő-ző nyelvjárást használt, de törökös hangsúllyal, mint a régi lozsárdiak Hunyad megyében: felkapták a szó végét: ugye, szörNYŰŰ!!!
III.
Ám ami a legszörnyűbb, a legpokolibb: ezzel a pocsék, tudománytalan, nevetséges helyesírással az utóbbi négyszázötvenvalahány évben egész tűrhető dolgokat írtak össze! Igazán érdemes volna a mi nyelvészeinknek is belekukkantani ezekbe a szövegekbe! Meg lennének lepődve! Hogy pl. Shakespeare-től Huxley-ig, Mark Twainig, mennyi olvasható, sőt, mondhatjuk, elég érdekes szöveget tudtak összekapirgálni! És azok a nevetséges franciák is! Bezárólag a Mauriac és Camus márkanéven forgalmazott termékekig!
És hogy én máris politizálok? Hát igen. Ott van Luther Márton, nemcsak ostorozta a pápaságot, de le is fordította németre a Bibliát. És hogyan? Roppant tudományosan, azaz minél merevebb nyelvtani és helyesírási szabályok szerint! A már akkor kivirágzott német bürokrácia nyelvére, a kancelláris, vagyis irodai nyelvre: a szörnyű der-die-das bebetonozásával! Ami miatt mai napig nincs e világon egységes német köznyelv! Képzelje csak el: az Amerikai Egyesült Államok parlamentjében volt valaha egy szavazás: mi legyen az ország hivatalos nyelve? És borzongató még rágondolni is: az angol nyelv egyetlen szavazattal győzött! És megbúsult, német történelem-nyelvészet szakértők több-kevesebb nyíltsággal panaszkodtak volt azon, hogyha a német lett volna az Egyesült Államok hivatalos nyelve, mára már megvalósult volna a japán-magyar közös ha..., pardon, izé, a japán-német közös határ! Jól néznénk ki! És nem én találtam ki, hogy egyes féltitkos német történelem-búvárok kesergése szerint mindez az átkozott derdiedas miatt alakult így, az gátolta a német nyelv terjedését, hogy az a döntő szakaszban nem lehetett olyan robbanásszerű, mint az angol.
Szerintem azonban a sors rendelkezett így, vagyis ez azt jelenti, hogy van Isten! Ugyanis ez a kegyes életű Luther Márton, még mielőtt a tentásüveget az ördöghöz vágta volna, írt egy magyarellenes röpiratot – éppen a szörnyű mohácsivészes időkben, hogy a magyarokat nem szabad a török ellen támogatni. Mégpedig azért nem, mert a törökök vallásosabbak, mint a magyarok! Persze én azért még összes lutheránus ismerősömre ma is nagy szeretettel gondolok, és a legnagyobb tisztelettel a fasori evangélikus gimnáziumra! Ám azért, úgy látom, hogy sokáig eltitkolt történelmi áramlatok a mai napiglan búvópatakokként továbbműködtek!
Mit mond erre a nyelvészet? Hogy ez már a legrútabb politizálás? Az ám!
IV.
A nyelvészet politizálásának az a módszere, hogy miről nem vesz tudomást. A saját értékeihez lehet a legkegyetlenebb: mindig az Erdélyi Helynév Szótörténeti Tárat szoktam példának felhozni. Suciu Coriolan műve mellé értékben semmi sem állítható, ami a második világháború után magyar vonatkozások tekintetében megjelent. Tulajdonképpen az egyetlen mű, amelyből a terület népességének története hitelesen kirajzolódik, noha a vízrajzi nevek történetét módszeresen nem is tartalmazza: amikor az első kötet megjelent, négy óra múlva kivonták forgalomból! S nagyon szerencsésnek mondhatta magát bárki, ha a másodikhoz hozzájutott. Az akkori kormányzatot persze meg lehetett érteni, hiszen némi átlapozás után is lesöpörte az asztalról a hivatalos erdélyi néptörténetet! Ám aztán eltelt két évtized és jött a rendszerváltozás; és következett azóta egy negyedszázad, és a bús feledékenység sűrű fellegei borítják, Magyarországon is!
Mindjárt a rendszerváltozás után odakint próbáltam népszerűsíteni, szerkesztőségekben, itt-ott; gyöngéd, tapintatos fejcsóválással fogadtak: jó-jó, megértünk, de azért nem kell annyira gazsulálni a románoknak; barátság ide vagy oda! Itt Kolozsváron egy ízben, értekezlet megkezdése előtt a félig üres teremben Jenicsek professzor úr mellé kerültem, aki nálunk a helynévtörténet szláv vonatkozásainak legtekintélyesebb szakértője volt. Bevezetés és köszönés nélkül megkérdeztem: hogyhogy senki sem foglalkozik Suciu Helynévtörténetével?... Vannak súlyos hibái, amelyek zavaróak! Szláv vonatkozásban? – kérdeztem. Erre ő: Ezt hogy érti? Úgy, hogy szláv eredetű nevet viselő helységekről feltárta, hogy azelőtt magyar nevük volt. Például a Hunyad megyei Marosdobrát évszázadokig Jófő néven említik az okmányok. Aztán az 1700-as évek elején felbukkan a Dobra és az ezerhétszázharmincas évektől már kizárólag Dobra. Félreértve lefordították a nevét, és... és prof. Jenicsek szó nélkül felkelt helyéről, és vagy öt székkel arrébb ült le!
(Folytatása következő lapszámunkban)
