Többnyire az állomáson időzött, ám csakis nyáron, szép és meleg időben, délelőttönként és délutánonként egyaránt, bár esze ágában sem volt elutazni vagy valakire várakozni. S még csavargónak, tüntetőnek vagy őrültnek sem lehetett nevezni, de még holmi tétovázó vagy nosztalgiázó alaknak sem, akinek honvágya ugyan akadt, pénze viszont annál kevesebb egy nagy út megtételéhez: teljesen normális ember volt, aki nemrég vonult nyugállományba. Amikor kis hátizsákjával, melyet minden egyes alkalommal egy kisebb fajta kávétermosszal és két sajtos zsömlével megpakolva az állomásra ért, leheveredett egy padra a dohányzórészlegen, a vágányokat váltogatva attól függően, hol álldogált több utas; a leginkább pedig azt szerette, ha a vonatok sokat késtek vagy egyáltalán meg sem érkeztek. Nagy kávéfogyasztó volt és még nagyobb dohányos, ezért ücsörgött mindig a dohányzórészlegen, a peron legvégén, amit azonban nem büntetésként élt meg, miként a legtöbb dohányos, hanem sokkal inkább kiváltságként: onnan ugyanis sokkal jobb rálátása volt a helyzetre. A legnagyobb nyugalommal kávézgatott, dohányzott, és közben a várakozó embereket figyelte. Sem az állomáson ácsorgó emberek úti célja nem érdekelte őt, sem az, hogy egyszerű kísérők voltak-e avagy olyanok, akik nyaralni, szolgálati útra, látogatóba vagy csak spontánul, a végzetes boldogságérzés rohamában utaznak át a vidéken; mindez teljesen hidegen hagyta, a lényeg csupán csak az volt, hogy mindannyian a peronon álltak és vártak, és minél hosszabb ideig tették ezt, annál jobb volt ez számára. Szabadidőben ugyanis nem szűkölködött, s nem is volt annyira türelmetlen, mint ezek az emberek, akik idegesen rá-rápillantottak órájukra, egyik gyümölcslevet szürcsölgették a másik után, folyton telefonáltak s közben szüntelenül káromkodtak és háborogtak. Lelke mélyén sajnálta ezeket az embereket, akik nem tudják értékelni a várakozás boldogságát, ám azzal is tisztában volt, hogy egykor ő maga is ugyanígy viselkedett.
Télen, hidegben és hóhullásban, amikor lehetetlen volt órák hosszat a peronon ücsörögni, a klinikára járt, a város egyedüli olyan nyilvános épületébe, ahol dohányzórészleg létezett. Ráadásul a fedett belső udvaron, ahol hasított kőtömbök között, nagy virágcserepekben egzotikus növények nőttek; közepén kis szökőkút zubogott és elbűvölő vízijátékot produkált, alulról decens színekkel megvilágítva. A belső udvar üvegfallal volt leválasztva, így mögüle kényelmesen figyelhette a klinikán tartózkodó embereket, akik a számtalan ajtó előtt székeken és padokon ücsörögve mind arra vártak, hogy végre beszólítsák őket. Egyszerűen csak ott ült a padon, melynek mindkét végén egy-egy hamutartó díszelgett, és a legnagyobb nyugalommal kortyolgatta kávéját és cigarettázott. Itt sem érdekelte őt egy fikarcnyit sem, hogy ki a kísérő és ki az érintett személy, aki diagnózisra vagy kezelésre vár, hasonlóképpen az sem, ki milyen betegségben szenved, vagy hogy csupán szűrővizsgálatra tért-e be. Várakozásuk oka teljesen hidegen hagyta őt. Ráadásul nem is érezte jól magát, sokkal inkább snasszul, amiért itt üldögél, épp egy klinikán – ám ez volt az egyedüli nyilvános épület, melynek dohányzórészlege volt, és ahol sok ember is várakozott. Természetesen szívesebben látogatott volna el a bíróságra, a városházára, a rendőrfőkapitányságra vagy a munkaügyi hivatalba, ahol szintén rengeteg ember szokott rostokolni, ott viszont nem léteztek beltéri dohányzósarkok, csak kültériek, és akkor akár az állomásra is mehetett volna, hogy a peronon, egy padon ücsörögve, halálra fagyjon. Ha pedig e nyilvános épületeken kívül dohányozna, úgy épp az emberek várakozását szalasztaná el, az egyedüli dolgot, ami kedvére volt.
Ha ezen elgondolkodott – és ezt mindig nagyon alaposan tette –, rájött, hogy aktív élete sokkal inkább értelmetlen várakozások sorából állt, mintsem kreatív munkából, és amikor nyugdíjba vonult, boldog volt, hogy végre pontot tehetett a hosszú várakozás végére, mely felért egy megváltással – nem valamely kínos tevékenységektől való megváltással, amit sosem érzékelt valódi kényszerként, hanem a várakozás kényszerétől való megváltással. Legalábbis kezdetben ezt gondolta. Igen ám, de hamarosan rájött, hogy ez az értelmetlenség nagyon is hiányzik neki, fájdalmasan hiányzik. S arra is, hogy az életben sok minden értelmetlen, és mindenekelőtt a várakozás az, ami az életet igazán érdekessé teszi, és hogy az élet legérdekesebb dolgaihoz éppúgy hozzátartozik a várakozás, még ha többnyire értelmetlen is. A sok értelmetlen munkával szemben ugyanis, amiket életünk során elvégzünk, az értelmetlen várakozás egyfajta bizsergető bizonytalanság, melyben leledzünk, egyik sem létezik a másik nélkül. Keserű felismerés volt ez, főleg mert túl későn érkezett és végérvényesnek bizonyult. Tudta, hogy akármennyit is vár, ezen a felismerésen semmi nem fog változtatni, ez esetben bármilyen váratlan fordulat kizártnak tekinthető. Tennivalója akadt volna épp elég, ám haszontalannak érezte magát, mert semmi olyasmi nem létezett már, amire várhatott volna. Lenne még valami, morfondírozott magában, amire várakozhatok, az pedig én magam vagyok, és így jutott arra a következtetésre, hogy ő tulajdonképpen már rég nem is létezik. Ami számára, bármennyire is utálta azt, a támaszt és az eligazodás lehetőségét biztosította, most végérvényesen elmúlt. Amit pedig megváltásként érzékelt, semmi egyéb nem volt egy olyanfajta szabadságnál, mely leginkább egy ürességre hasonlított, pontosabban nem ürességre, hanem sokkal inkább egyfajta sivárságra, melyben ugyan létezett még egy s más, ami viszont gúny tárgyává tette a benne élőt. Ebben a tanácstalanságban, mely már hosszú hónapok óta gyötörte, egy igen kedvelt képesújsághoz fordult, melynek különrovatában egy okos ember mindenkinek, aki erre igényt tartott, jó tanáccsal szolgált, és ez az ismert és elismert dr. Mausch valóban mindig mindenben tájékozott volt, függetlenül attól, hogy épp mi nyomta az emberek szívét. Ezt írta neki:
Igen tisztelt Mausch Úr,
világéletemben várnom kellett mindenféle engedélyekre, határozatokra, melyeket folyton elnapoltak, vég nélküli sorokban fecséreltem el az időmet, a különböző kérvényekre, beadványokra vagy tiltakozólevelekre többnyire hiába vártam választ, és alapjában nemcsak a hétköznapi dolgok, a csekélységek emésztették fel totálisan a türelmem, hanem a jelentős, nagy horderejű események is, melyek az évek, sőt évtizedek során felőröltek: a vasfüggöny lehullására, német állampolgárságomra és végül a nyugdíjazásomra való várakozás. Arra a következtetésre jutottam, hogy a várakozás páratlan jelentőséggel bír, és sokkal több időt vesz igénybe, mint bármi más az ember életében; és arra is rájöttem, hogy a legtöbb dolog, persze ha egyáltalán bekövetkezik, mindig nagy késéssel érkezik. Ez az értelmetlenség adott értelmet az életemnek, ami viszont most, hogy immár nyugdíjas vagyok, őrülten hiányzik nekem. Csak most veszem észre, hogy nem a munka töltötte ki az életem, hanem az örök várakozás, teljesen függetlenül attól, hogy mikor mire vártam, és ma már azt is tudom, hogy minden, és itt teljesen mindegy, hogy épp mihez látunk hozzá, kötelező módon a várakozás állapotába vezet. Ha valaha volt is hazám, az pontosan ez a várakozás volt, és most úgy érzem, hogy elveszítettem az egyedüli hazámat, és reménytelenül idegenné váltam, mert már semmi nincs, amire türelmetlenül várhatnék. Az élet teljes sava-borsa odalett, az ember már egyáltalán nem érzékeli az időt, már azt sem érzi, hogy múlik, és ha ez így van, akkor már az idő intenzív, tudatos megtapasztalása sem lehetséges, minden ízetlen, langyos lesz és avasan bűzleni fog. Az akármilyen tennivalók elintézése után maradt idő teljesen értelmetlenné vált számomra, hisz azt már nem tölti ki semmiféle várakozás. Ráadásul várakozni, anélkül, hogy tudnánk, mire várunk, lefáraszt, sokkal inkább, mint a legmegerőltetőbb munka. Egyébként jó erőben, egészségben és igazán jó formában vagyok. Csak éppenséggel maga a vágyakozás, a csalódás, a türelmetlenség, a titok, a düh, a felháborodás, a feszültség hiányzik, amiket a várakozás működésbe szokott hozni. Még ha alapjában véve a fölösleges várakozás értelmetlen is, és nem több puszta időpocsékolásnál, legalább aktív értelmetlenség és aktív időlopás, mely az unalmat elűzi. Személy szerint én most azzal igyekszem menekülni, hogy másokat a végtelenségig figyelek a várakozásukban; ám őszintén szólva ez csak félboldogság, és ha a boldogságnak csak a fele az, ami szórakoztat, attól félek, hogy a másik fele az őrületbe kerget. Ezt minden bizonnyal ön is tudja, mert ugye ön mindent tud, erről szentül meg vagyok győződve, különben nem írtam volna önnek. Vajon tényleg olyan veszélyes az, ha a boldogságnak csak a fele szórakoztat? Nem lesz attól valami bajunk az emeleten? Talán ön, igen tisztelt Mausch úr, aki ugye mindent tud, adhatna nekem egy jó tippet arra vonatkozólag, hogy egy magamfajta mire várhat még, természetesen a végen kívül. Erre várni ugyanis a legszomorúbb várakozás, ami létezhet, hisz még csak nem is értelmetlen. Annyira üres ez a várakozás, hogy még az értelmetlenségét is elveszítette. És még valami. Ha valaki más várakozását türelmesen és a legnagyobb nyugalommal figyelni szeretnénk, még csak rendesen dohányozni sem szabad, ugyanis a dohányzás mindenütt, ahol sok ideig várakozni szoktak, és ahol az embernek a legnagyobb szüksége lenne rá, oktalan módon tiltott dolog. És, őszintén szólva, egyszerűen csak másokat figyelni, várakozásuk közben, jobb ugyan a semminél, de azért én magam is vágyom valamire, amire várakozhatok, hogy a boldogság másik oldala is szórakoztathasson, és végül ne a diliházban landoljak.
Szívélyes üdvözletemet és jókívánságaimat küldve várom a válaszát.
SZENKOVICS ENIKŐ fordítása
Franz Hodjak 1944-ben született Nagyszebenben. Elismert német lírikus, regényíró, elbeszélő, esszéista. Románból fordít. Jelenleg szabadfoglalkozású íróként Usingenben él. Munkáiból magyar nyelven eddig megjelent: Franz Hodjak versei (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983), Joho kutya (mesék, Ion Creangă Kiadó, Bukarest, 1985), Papírsárkány (versek, Kriterion Kiadó, Kolozsvár, 1987), A folyosón (elbeszélések, Pont Kiadó, Budapest, 1999), Legenda a kútról (versek, novellák, mondoráma, Kriterion Kiadó, Kolozsvár, 2004), Határkövek (Kriterion Kiadó, Kolozsvár, 2010).
