A csigahegyi ütközet pontos körülményeinek felderítése hosszasan váratott magára. Ennek számos oka volt, amelyekre a tárgyalás során vagy kitérünk, vagy elhallgatjuk, ez nagy mértékben függ attól is, milyen tények kerülnek felszínre és milyen összefüggéseknek kell elsikkadia óhatatlanul. A Bizottság óvatos vélekedéséhez (utasításához?) símulva.
Azt mindenesetre tudni lehetett, hogy az ütközet a téli hónapok valamelyikén jött létre, talán inkább ment végbe, vált történelmünk vélt vagy valós részévé, erre utalnak a csata helyszínén feltárt korcsolyajegyek és télikabátmaradványok, valamint az a tény, hogy törökök vezére III. Szulejmán fogszabályzót hordott magánál. Márpedig a törökök ritkán háborúznak zimankó idején, és ilyenkor kötelezően fogszabályzót viseltek. A bizonytalanság onnan ered, hogy a hajlítgatott rozsdamentes acéldrótból készült egyszerű szerkezet minden esetben a télikabátmaradványok zsebéből került elő, de semmmiféle említésre érdemes írott forrás vagy parancs nem kísérte azt. Tanácstalanul álltak a régészet elismert szakemberei a jelenség felett. Le voltak sújtva, nyugtalanul forgolódtak tábori ágyaikban, melyeket közvetlenül a kutatóárkok elmélyülései mellett állítottak fel, abban reménykedtek, hogy valami nagyszerű kollektív álom, ötlet kimoccanthatja őket az eseményelenségből, a remény sugarát nékülőző homályban botorkálásból. És ha így lenne, a nagy ötlet, a felismerés átcikkan a táboron, mint csatatéren a döglégy, akkor akár a zseblámpák vakító kékesfehér sugárkévéiben is céltudatosan folytathatnák a rétegek vallatását. Minden régész övében éjjel-nappal ott lóbálózott a honvédségi tábori ásó és tábori lapát, a kisegítőknek a békehelyőrségi segédlapát és segédige. Für alle fälle.
A csigahegyi ütközetet – és talán ezzel kellett volna kezdenünk – Tóth Pityu nyerte meg III. Szulejmán ellenében. A csata végén nem volt, aki kihirdesse a végeredményt, rengeteg erre felkészületlen közlegény hevert lélegzetvisszafojtva a fűben, a földeken és lövészárkokban, de ami a legbosszantóbb volt, nem volt aki hitelesítse Tóth Pityu másodfokozatú tóásómester győzelmét III. Szulejmán felett.
A győző és legyőzött egymást méregette. Csak álltak a csatatér két sarkában (nem tudjuk pontosan, nos, ezt sem tudjuk, hány sarka is volt a csigadombnak!) és azt kérdezték maguktól, egymástól, hol késlekedik a hitelesítő bizottság. Hiszen minden jelentős világtörténelmi csata befejeztével, amikor az özvegyek összeszedik férjeiket, anyák a csatákba elszökött gyermekeiket, guberálók a személyi igazolványokat, maradék rágógumit, a fegyvercsempészek a harci felszerelést, köztisztaságiak a rengeteg szart, jelvénygyűjtők a csillogó szajrét, nos addigra kiérkezik a Bizottság, amelyet a legyőzöttek és a győztesek által delegált tagokból állítanak össze az összecsapás előestéjén, elnöke mindig egy semleges svájci sajtmester vagy nepáli fogtündér és hitelesít. Hitelt ad a történteknek olcsó nyolc százalékos kamat mellett, felveszi a tényállást és a szemtanúk félrevezető kijelentéseit, pontatlan csataképeit, leméri a két arcvonal közötti minimális és maximális távolságot, az ellenségeskedés fokát és valódiságát. Ajánlásokat fogalmaz meg a történetírás és a levéltárak számára, néhány fényképfelvétel is készül. Ám ezeket a felvételeket fellebbezés esetén a bíróság nem veszi figyelembe a genfi konvenció előírásaihoz igazodva.
Másfél napig azaz 36 órát vártak a felek, vagyis Tóth Pityu másodfokozatú tóásómester és III. Szulejmán. Ültek az okafogyottá vált nyergeiken. A megmaradt lövegeket tisztogatták. Volt szidol elég mindkét csapat ellátmányában. Szunyókáltak. Hol Pityu adott tüzet a török szultánnak, hol a szultán kínálta meg egy jókaréj törökmézzel Pityunkat, egyáltalán nem unatkoztak, bár az idő csak vánszorgott a csatatér fölött, a hitelesség nyomai pedig az időnél is gyorsabban romlottak. Másfél nap után félő volt, hogy mindent elnyel a feledés.
Pityunak fogyott el először a cérnája. Elszakadt. Nem volt kedve összebogozni, pedig éppen szakadt munkavédelmi ruháját foltozgatta, és folyton rászólt a törökök császárára, ne mászkáljon, mert még beleeshet egy kiásott tómederbe s aztán az isten sem húzza ki onnat. Akarom mondani Allah, javította ki magát, ezzel is jelezni kívánta, hogy nem haragszik a törökre, mi több tudja, miféle isten játszott, babrált ki tegnapi kegyeltjével.
Azt mondta, menjünk be a faluba, keressük meg azt a fránya hitelesítő bizottságot.
Nos ez volt az a pont, ahol a régészek teljesen összezavarodtak. Letették a lapátot, a segédek a segédásót, a lógosók a kártyát a felfordított ízesládára, üresen elnéztek, kibámultak az időkeretek közül valamerre, senki nem tudta volna megmondani, mikor jön el a megváltó pillanat.
Meg azt is mondták: a kutya sem érti a helyzetet.
A csatateret összejárták, az állások és számok elmozdultak, az árkok beomlottak, nem lehetett pontosan elkülöníteni, mit ásott Pityu a csata előtt és mit a török utászok, amikor elfoglalták holt biztosnak tűnő állásaikat. Azt sem lehetett pontosan szétszálazni, mely láb- ill. gumicsizmanyomok származnak a tóásótól és melyek segédrégészek kínai lábbelijétől. A talprecézet megtévesztően azonos volt a kínai hamisítványok tökéletesedése folytán. Pityu sercintéseiből, a török izzadmányokból képtelenség volt elegendő DNS mintát kinyerni.
Nem volt messze a falu, de annál gyalázatosabb volt az út. Mint az egész közép- és koraújkor folyamán. Mikulszky tábornok, a különleges alakulatok parancsnoka meg is jegyezte, életében nem járt alpáribb, siralmasabb műúton. Pontosan így mondta: „alpáribb műút”. Ez is lett utóbb a neve, amikor a Falu – a történelem folyamán várossá hájasodott – körbenőtte a műutat, azon tartották a motoros és állati vontatású járművek vásárát, a versenyszféra innen jegyezte legszebb győzelmeit és leggyalázatosabb vereségeit. Bezzeg, korunkban már rendszeresen működött a hitelesítőállomás, nem mint a középkor végén, amikor Tóth Pityu vívta élethalálharcát a török megszállókkal, jelesül III. Szulejmánnal.
Indulás előtt Pityu, illetve minden törökök fényes arcú padisahja rábízta csatateret az elesett harcosok még itt lebegő szellemére, miközben nyüzsögtek az özvegyek és árvák, szülők, nevelők és nevelőtisztek, testvérvárosi gyászküldöttségek és tehetségkutatók. Mindenki ismerősök után kutatott. Szóltak mindenkinek, ne engedjék, hogy ismeretlenek befedjék az egészet gyöptéglákkal, nem szabad megengedni, hogy benője a feledés falánk repkényhálózata.
Útközben itt-ott megálltak vizet inni. De valamennyi útszéli kút meg volt mérgezve, ezt még Tóásó Pityu rendelte el a törökök martalócok kiszomjaztatására, most bezzeg bánatosan vallotta be, hogy a faluban elrejtett hatalmas viztartályban van még valami, talán egy-két korsónyi tiszta hideg forrásvíz.
A régészek is bementek a városba. Beültek egy ír korcsmába, akkor íresítették éppen az összes kiskorcsmát a vendéglátóiparosok, mind Irish Pubnak nyilvánította magát, mintha ettől azonnal a vendég Európa boldogabbik felén érezné magát, zöld műbőrrel húzták be a pamlagokat, háromszögű vastagfalu poharakat szereztek be és mindenbe jeget tettek, ha kellett, ha nem. Korcsolyajegyet váltottak, mint egykor a törökök. Jégkorszak van, barátaim, szólt a vezető régész, Csillám-Palla Ákos, miközben poharát emelte... Mire is? Kérdezték egymástól megbabonázva a segédrégészek, akik még hittek abban, hogy segédletükkel sikerül megfejteni a csigahegyi csata rejtélyét. Soha nem jártak ír korcsmában, soha nem ittak még igazi árpalevet, amit hagyományos 12. századi tölgyfa hordókban tárolnak. Soha nem gondoltak arra, hogy a földbetúró tudósok is korcsmáznak. Nem illett bele a közizlés által elfogadott klisébe. Végül a köszöntő elmaradt, inkább Péntek Rézi vonaglásait, dombornyomású remekeléseit bámulták a fémrúd körül. Majdnem Írország. A független, és bólintottak hozzá.
Talpig szomjasan értek be a faluba. Ott málháztak le, ahol majd századunkban az ír korcsma fogja fogadni a nyomkeresőket és rejtvényfejtőket, akiket Péntek Rézi idomai végül is teljesen elbambítottak.
A középkorban a faluban voltak ugyan könnyen táncrakapható menyecskék, de Péntek Rézi modernkori meztelensége a kiátkozást vonta volna maga után. A kiátkozást is a hitelesítő bizottág hajtotta végre. Volt ebben némi gyakorlata, ugyanis nem egyszer koronás fők is igénybe vették szolgálataikat, felkérték, hitelesítsék a kiátkozás, lefejezés, akasztás, nyilvános kivégzés, kiutasítás tárgyát vagy személyét. A bizottság székhelyén azonban zárt ajtókra leltek. Még a 45 milliméteres vasrács is fel volt csavarozva valamennyi nyilászáróra. Záróra.
Az asztal alól szólt fel a legértelmesebb segédigész. Már jól hajnal felé járhatott, a várossá hájasodott falu legszorgalmasabb lakói ugyanis elindultak a reggeli műszak villanyfényes csarnokai felé, az utcaseprők már művészi rendbe halmozták a legaktuálisabb por- és szemétrétegeket a járdaszélek közelében, a nap, miként már VL. M. orosz futurista költő is jelezte egykor, „táskájába tette” éjszakai „ügyeit” és aznapi uzsonnáját, kis szalámis-vajas kenyéret, hozzá zöldpaprikát két réteg szalvettába göngyölve. (Ha valaki a hiteles részletekre lenne kíváncsi.).
– Mester, fordult földi helyzetéből Csillám-Palla Ákos lábaihoz a tanítvány. Egész éjszaka azon gondolkoztam...
– Na ne mondja, meglepő, maga szokott gondolkozni? – kérdezte fölényesen CséPéÁ.
– ...azt szeretném mondani, egész éjszaka az járt a fejembe, miért nem viseltek a törökök fogvédőt. Miért a télikabátok zsebéből került elő az összes szabályzó? Hátha nem is volt csata...
Csillám-Pala a homlokára csapott. Az ütés zajától megzavart, a zárt bizottsági épületet körbejáró Pityu váratlanul III. Szulejmánhoz fordult:
– Te Szuli, ne haragudj, mit is keresünk mi itt? Mit gondolsz, tényeg nem volt semmilyen harc Csigahegynél?
Nem, az nem lehet, rázta a fejét III. Szulejmán. A turbánja kibomlott, látni engedte a hódításokban megőszült fürtjeit. Gondolj bele, Pityu. Akkor se te, sem én soha nem találkoztunk volna. És ami ennél sokkal szomorúbb, soha nem kerülünk be a csigahegyi gyerekek III-os olvasókönyvébe. Te nem lehetsz hős, nekem pedig senki nem fogja kifesteni a képemet piros ceruzával, nem rajzolnak nekem szamárfület és mérföldes bajuszt...
Lóra kerekedtek. Lóhalálában vágtattak vissza a Der Schlacht bei Csigahegy (Schneckenberg) című X. fejezethez. Mint utóbb kiderült, közönséges hamisítvány volt, mint a kínai tornacipők. De a csata hült helyén csupán néhány sietve csomagoló régészt láttak. Még a segédlapátokat is összeszedték. Minden nő eltűnt, mint II. Lajos özvegye a mohácsi csatatérről. Szelek fútták szerte a fosztogatók és fegyverkupecek hadát, felteltek, begyepesedtek az árkok és lőállások. A mező egyik sarkában, ott ahol Tóth Pityu vezéri sátra áll(hat)ott, egy szorgalmas és vidám földműves zongorán az azonos című gyakorlatot játszotta nem minden tehetség nélkül, felsége és fiai pedig az ekét készítték elő az őszi mélyszántáshoz.
