Hajdanán március közepe táján (többek között a gyengéknek biztonságot nyújtó) Ízisz istennő ünnepét ülték a rómaiak (is), de jó ideje már, hogy március idusán nem az egyiptomi istenanya merül fel a habokból (Apuleius Az aranyszamár című művében ennek igen szép leírását találjuk), és inkább az jut eszünkbe: ilyenkor kell, szokás zsarnokot ölni, vagy, ha nincs kezünk ügyében: keresni és – találni. Ha nem találunk mást, legyen a neve: Iulius Caesar.
Silviu Purcărete legújabb kolozsvári rendezése erről is szól, hogy bárkit zsarnoknak lehet tekinteni, még egy békeidőben kutyáját békésen simogató sikeres hadvezért is.
Az első jelenetek után azonban nem a zsarnokság jut eszembe, hanem Vlad Mugur megjegyzése arról, hogy szíve szerint a Hamletben (a rendezői életművet lezáró kolozsvári rendezésben) Horatio helyett inkább egy kutyát szerepeltetett volna. Bár mégsem tette meg, azóta is eszembe jut e mondat, hiszen az egyik legismertebb Shakespeare-drámát értelmezi általa, különösen Horatio alakját.
Ezért tartom meghatározónak a Purcărete-rendezésben a kutya szerepeltetését, mert úgy sejtem, valamiféle nagyon is sokatmondó hiányra figyelmeztet, a hiányra, ami az egész színházról, az éppen látott előadásról, a rendező színházi látásmódjáról is elmond valami fontosat.
A kutya mint szereplő megjelenése ugyanis a színházi lét és színháziasság kettősségére, a természetességre, realizmusra, és az elemeltségre, a stilizált beszédmódra egyaránt figyelmeztet, és arra, hogy Purcărete mostani rendezése igencsak eltér attól a színpadi látványra fokozottan építő színházi beszédmódtól, ami példának okáért a Gargantua és Pantagruel sajátja volt.
Tompa Gábor kolozsvári rendezéseit nézve is tapasztalhattunk egy adott pillanatban hasonló, általam radikálisnak érzett váltást, elég ha csak arra gondolok, hogy példának okáért A kopasz énekesnő vagy a Troillus és Cressida látványvilágához képest mennyire más, csupán egyetlen, radikális képi motívmra, gesztusra épít Tompa, amikor a torreádorjelmezt behozza A mizantrópba, vagy arra, ahogy a Károlyban egy röpke pillanatra felvillantja a vérvörös színekben tündöklő pokoli túlvilágot.
A Iulius Caesar egy ilyen (a korábbiakhoz viszonyítva) leegyszerűsített képi világot hoz elénk, miközben a világ teátrális voltáról sem feledkezik meg. Mert a közönség, a nézőtér is hangsúlyos része az előadásnak, a karzaton, a színpad előtt, az első sor előtti sávban is játszanak a színészek – jelezve, hogy az igazi dráma a nézőtéren, „a nép körében” zajlik, mintegy tükreként annak a nézőseregnek, népnek, amely valahol a színpad hátsó terében, a leeresztett vasfüggöny mögött helyezkedik el – láthatatlanul.
Ez a láthatatlan közönség azonban nagyon is jelenvaló része az előadásnak, mert azt tulajdonképpen a láthatatlan nézőtéren (a vasfüggöny mögött) lezajlott események indítják el, ahonnan Caesar (Bogdán Zsolt) viharverten, vérző orral érkezik. Ez a pillanat már előre vetíthetné a címszereplő végzetét, de nem tudjuk, hogy mindennek mekkora súlya van – hiszen mi a látható nézőtéren, a kulisszák mögött vagyunk. Végül, később, ahogy ezt már megszokhattuk a jelenlegi politikai élettől is, minden a kulisszák mögött dől el.
Szemünk láttára, tehát a kulisszák mögött kezdődik el az előadás, a nyitójelenetben mintha csak „egy színházi előadásra készülve” jelennek meg a szereplők, és e kulisszákmögöttiség a továbbiakban is visszatérő motívummá alakul. Caesar egy színházi öltözőasztal előtt ül, mereven nézi annak tükrét akkor is, amikor kutyája már hosszú ideje nyüszít, veszélyt sejtve. Az összeesküvés már zajlik a tükröt néző „zsarnok” háta mögött, látjuk mi is a készülődést, de a veszély még nem tűnik elkerülhetetlennek. Csak akkor döbbenünk rá, hogy itt az eseményeket már nem lehet visszafordítani, amikor Caesar egy döglött kutya „élethű” tetemével jelenik meg a színpadon.
A „következő” pillanatban már el is jutunk a zsarnokölés nagyjelenetéhez – nem látjuk Caesar arcát, háttal fordul felénk, miközben a láthatatlan nézőtér felé tekint. A zsarnokölés momentuma azonban nem kap elég súlyt az előadásban, és ennek semmiképp sem a jelenet képi megkomponáltsága az oka. Szép, látványos jelenettel van dolgunk (akárcsak később, Brutus megölésekor), amit nehéz elhinni, az az, hogy mindez tényleg megtörténhet. Mert nem érezni az azt megelőző jelenetekből, hogy itt tényleg vérre megy a játék – pontosabban: egészen a zsarnokölés jelenetéig úgy tűnik, hogy mindez csak játék.
Nem látunk nagy, erős cselszövőket, inkább a cselszövő típus B-kategóriás változatát. Nem keletkeznek igazán drámai mélységgel bíró, tragédiába illő helyzetek. Már nem olyan időket élünk, amikor profi államférfiak végeznek egymással. Purcărete a csőcselék cselszövését mutatja nekünk, de e döntésnek következményei vannak a szerepek színészi megformálásában is.
A rendező nem engedi, hogy színészi „nagyjelenetek” bontakozzanak ki a játéktérben, a nagy temetési beszédek esőbe, csőcselékbe fúlnak, idézőjelek közé zuhannak.
Mert az előadás az ideiglenességnek, a folyamatosan változó látszatnak (ha úgy tetszik: Ízisz fátylának) a nem-realitását mutatja meg nekünk.
A káosz által uralt világban nincsenek már értékek, amelyekhez viszonyulni lehetne, nincs jó és rossz, csak zsarnok 1, zsarnok 2 (de ez is kisbetűvel). A színpadi történések nem a Nagy Történet Jelentős Momentumát mutatják fel, hanem a középpont és értékhorizont nélküli kis világtörténet egyik szeletét, azt látjuk, ami tegnap, ma és holnap is megtörténik. Az ugyanaz posványos, ponyvaregénybe illő világát.
A színész, ebben a Purcărete által rendezett előadásban, a rendezői koncepció szerint: elsősorban vergődő test, másikat gyilkoló állat, aki képtelen igazi mondatokra, igazi, mély cselekvésekre – csak tömegként van mélysége, jelentése, gyilkolni, élni csak tömegként képes – a nem-hősők szerepét nem-színészek játsszák el a nem-tragédiában. És Purcărete végig figyel arra, hogy fenntartsa e nem-tragédia értelmezési feszültségét.
Az előadás, amely már nem a „drámai megtörténés”, hanem a színházi előadás mint esszé hagyományára épül, a drámai feszültséget nem a színpadra, de a nézői értelmezés elmebéli színpadára helyezi – a feszültségnek itt kell létrejönni.
A fenti konvenciónak és koncepciónak azonban nem minden színész tesz maradéktalanul eleget. Bogdán Zsolt némasága, ahogy a tükröt nézi, Viola Gábor egy másfajta Brutust idéző gesztusai, Bács Miklós tekintetének Marcus Antoniushoz méltó villanása jelzi, hogy az előadás egy nem-esszé típusú előadás irányába is bátran elmozdulhatott volna.
A láthatatlan nézősereg, a vasfüggöny mögött uralkodó káosz és csőcselék világa okán azonban ez a valóság tárul elénk, Ízisz és misztériumok nélkül. Egy olyan (kutya)világot látunk, amely inkább a ponyva világa, de nélkülözi Guy Ritchie filmjének, a Ravasz, az agy és a két füstölgő puskacsőnek oly üdítőleg ható humorát. Purcărete a csőcselék világának valóságát kegyetlenül és leplezetlenül mutatja meg, ha ezt a szót: valóság – még egyáltalán le lehet írni idézőjelek nélkül.
Kolozsvári Állami Magyar Színház. William Shakespeare: Iulius Caesar. Rendező: Silviu Purcărete. Szereplők: Bogdán Zsolt, Bács Miklós, Viola Gábor, Balla Szabolcs, Kató Emőke, Györgyjakab Enikő, Albert Csilla, Bodolai Balázs, Dimény Áron, Váta Loránd, Kántor Melinda, Farkas Loránd, Fogarasi Alpár, Keresztes Sándor, Laczkó Vass Róbert, Szűcs Ervin, Platz János. Dramaturg: Visky András, díszlet- és jelemeztervező: Dragoş Buhagiar, zeneszerző: Vasile Şirli, rendezőasszisztens: Albu István, a dramaturg munkatársa: Biró Réka, videó: Cristian Pascariu, korrepetitor: Horváth Zoltán, ügyelő: Böjthe Pál, Györffy Zsolt.
