A gének sohasem módosulhatnak – tanították valaha, amikor még nem létezett a sokat vitatott és nem sok közörömet kiváltott génsebészet. Azonban tapasztalni lehetett, hogy az öröklött, ösztönös, tehát „változtathatatlan” viselkedésmódok változnak, illetve – bővülnek az állatvilágban is. Wilsonék is említenek olyan példákat, hogy több nemzedéken át állatkertben nevelkedett emufélék vagy hasonlók, amikor kígyó kerül eléjük, a rémülettől megdermednek. Nem akarok ennek a hogyan s mikéntjével vitatkozni, nem értek hozzá, de hasonló jelenséget tapasztaltam saját magamon is.
Egy ízben este az utcán fiatalemberek egy csoportja számomra teljesen ismeretlen nyelven vigadozott, aminek hallatán előbb gyomorszájon vágó, hirtelen páni rémület fogott el, majd valami teljesen vak düh.
Kiderült, törökök voltak. Természetesen, sokat hallottam elődeink szenvedéseiről a török háborúkban, de ez az értesültség nem terjedt ki például a török nyelv hangtanára, hangzására, ekképpen a sok ifjúsági regény nem közvetíthette riadalomkeltő hatását... (Később ugyanígy jártam egy panoptikumfélében, egy janicsár aga bábujának megpillantásakor.) Nyilvánvaló, hogy valamely ősömre szörnyű körülmények között „gyakorolt hatást” a török nyelv és öltözék, hogy az „mélyen belevésődött” idegeibe, de annyira mélyen, hogy három-négy évszázad múlva megéreztem én is?
Ha a gének nem változnak? Ha nincsenek kimutatható kultúrgének, amelyek ezt a tapasztalatot továbbadják? Akkor nyilván léteznie kell valami hamadikfajta öröklési módnak, s ezt nevezhetem álgénnek, pótgénnek, vagy ha tudóskodni akarok kvázigénnek. Különben mivel magyarázhatnók például a Jung-féle archetípusokat, a velünk született ősképzeteket bizonyos mesebelieknek tartott lényekről? S talán ilyesmihez lehet köze annak a hiedelemnek is, hogy ha a viselős nők megcsodálnak valamit, annak nyoma lesz a születendő gyermeken. (Az olvasó eszébe juthat a József és testvéreiből, hogy Jákob miképpen verte át Lábánt, aki azt ígérte neki, hogy a tarkán születendő bárányok az övéi lesznek. Az anyajuhok vályújába gyűrűsen meghántolt fűzfavesszőket rakott, s aztán a juhok mind tarka bárányokat ellettek. Íme, „az ősi tudás”. Aminthogy a régi görögök szokásáról, hogy a köztereken idealizált szépségű férfi- és nőalakok szobrait helyezték el, több helyen is olvastam, azért, mert azt vélték, hogy a várandós nők azokat megcsodálván, hasonlóan szép utódoknak fognak életet adni.
(Istenem! elnézve a manapság divatozni kezdő köztéri szobrok egy bizonyos típusát, feltör belőlünk a sóhaj: mennyi tuskó fog születni!)
Az őstudásnak és a néphagyománynak a pszichoszomatikus összefüggésekről meglehetősen régi elképzelései lehettek. Nemcsak arra gondolok például, hogy a koponyatorzítással a jellemet igyekeztek alakítani, mert úgy tudták vagy vélték tudni, hogy a megnyúlt koponyájú személyekből kemény, kegyetlen harcosok lesznek, és a koponyalékelés – trepanáció – által agyafúrt, okos tudósokat, bölcseket hoznak létre... Ott van azonban a jávorfából furulyácska motívum. Hogy a gonosz mostoha vagy király által üldözött legkisebb királykisasszony vagy szegény pásztorfiú hiába gyilkoltatik, apríttatik fel akárhányszor a „megtestesülései” során, egy juharfaforgácsból, egy halpikkelyből, egy madárpihéből mindig újjászületik! Akárhogy is vesszük, ez bizony a klónozás és az őssejt eszméjét tartalmazza!
A táplálkozási-ételkészítési sajátosságok mint génmódósító(?) = műgénképző = álgénteremtő lehetőségek valószínűleg ismertek voltak már a történelemelőtti korokban is: hiszen minden ősvallás és kultusz étkezési tilalmakkal és előírásokkal kezdődik. (Sokat írtak például arról, hogy a túlzott húsfogyasztás – akárcsak a bőséges kávéfogyasztás – növeli a vér húgysavtartalmát, ennek pedig sajátos kulturális-ideológiai kihatása van: a magas húgysavszint kritizálóvá, akadékoskodóvá vagy éppen kötekedő kedvűvé teszi az embert.
Márpedig a kritikus beállítottság s pláné a berzenkedés semmiféle hatalmi intézmény vagy hatalmi ideológia szempontjából sem támogatandó tulajdonság, különösen nem annyira, hogy népjellemmé fejlődhessen.
E téren is bőven keringnek a közvélekedésekben ellentmondó nézetek. Például az emberi arcnak két főtípusa van: ortognat és prognat. Előbbinél a homlokdudor, az orrtő, a foghegy, az állcsúcs nagyjából egy függőleges, képzelt egyeneshez simulva épül egymás fölé. A prognat arcnál az arckoponya előreugrik, a fogak meglehetősen nagyok: szélső esetekben lóképűnek vagy majompofájúnak nevezik ezt a típust. Közkeletű vélekedés szerint, amely olykor tudományos színezetet is igyekszik ölteni: a prognat típus hosszú korszakokon át tartó egyoldalú „húsközpontú” táplálkozástól alakulna ki, s ennélfogva ez az embertípus agresszívebb és türelmetlenebb is az idegenekkel szemben.
A magyarságról a múltban és ma is az a vélemény, hogy túl sok húst eszik, mégsem jellemző rá a prognat típus elterjedtsége; sokkal inkább az egyenes arckoponya. Kevésbé húskedvelő népeknél sokkal gyakoribb a lófogúság; sőt! a leglófogúbb lény, maga a ló, egyáltalán nem húsevő. (Igaz, létezik egy mongol rege, eszerint a ló valaha ragadozó, húsevő állat volt, hatalmasabb és félelmesebb az oroszlánnál is... egyszer azonban olyasmit is megevett, amit nem illett volna, ezért ítélték aztán arra az istenek, hogy attól kezdve csak füvet egyék. Nemrégiben láttam Sipos Lászlónak egy vörösben tartott „lóportréját”, félelmetes volt, mintha csupa lángból lett volna szőve, nagyon is felidézte az emberben e regét!)
Való igaz, a magyarság jellemképéhez hozzátartozik az örökös elégedetlenség, kritizáló kedv, morgás. Ami azonban az agresszivitást illeti és az idegengyűlöletet: a magyarság mindig is együtt élő típusú volt; már legelső írott politikai doktrínájában is szerepelt a többnemzetiségű állam tétele. És mégis rólunk mondják, és mégis mindig!…
Nemrég olvastam egy folyóiratban egy érdekes adatot a második világháború elejéről. Amikor 22 évi fennállás után Jugoszlávia először szétesett, magyar csapatok nemcsak magyarlakta területekre vonultak be, hanem a túlnyomórészt horvátok lakta Muraközbe is. A most közétett adat szerint egyik magyar vezetőszemélyiség ráförmedt a „tettes” másikra: „Meg vagytok őrülve? Mit akartok százezer horváttal?”
És itt most megint egy nos szócskát kellene a kérés elejére biggyesztenünk: amikor a trianoni szankciók nyomán a kisantant államok területéhez mindenütt félmilliós s még nagyobb tömegű magyar lakosságokat csatoltak összefüggő tömbökben a határvonalak mentén, egyetlen kisantant politikus sem sikított fel: „Meg vagytok őrülve? Mit akartok ennyi magyarral?” Hanem zavartalanul hozzáláttak ezeknek az etnikai tömböknek a fellazításához, fermentálásához, asszimilálásához...
Abban viszont sokaknak igaza lehet, hogy mégis a nyelvek tartalmazzák a legtöbb és legmesszibbre ható kultúrgént: a nyelv azon keresztül, ahogy az észjárásra – mentalitásra – hat, jellemalakító, viselkedésformáló és szellemiségalakító gén is lehet. Szerintem nemcsak a szóképzésnek és a mondatszerkesztésnek, hanem a hangtannak is van ilyen hatása. A magyar nyelv ereszkedő, eső hangsúlya, mindig tiszta hangformálása egyáltalán nem sugall feszültséget, agresszivitást. Úgyszintén, ahogy a szó elején kerüli a mássalhangzó-torlódást, már az is mindjárt „lemondás az erőszakról”, figyeljük csak meg, ha egy spr, str vagy mbr kezdetű idegen szót akarunk kiejteni, ahhoz arc-, sőt mellizmaink megfeszítéséhez van szükség, ami egész testtartásunk tónusát megváltoztatja stb. Tehát a nyelv, csakúgy, mint a dal vagy a tánc, fiziológiailag is ható kultúrgéneket közvetít.
Nem is lehet emiatt csodálni, ha például a nyelvápolást, a szép, tiszta kiejtés és a tartásos mozgás igényét manapság éppen olyan támadások érik, mint amelyek érhetnék joggal a rasszizmust, azaz a „vérségi”, tehát „valóságos” genetikai alapon felállított emberi-társadalmi értékrendek vallását. Noha erre is akad példa, csak „fordítva”. Például ha valaki szóba hozza a Dürer család magyar származását, az nyilván rasszista, pedig erről a legilletékesebb, maga Dürer számol be. Ám ha valaki a „délszláv” Hunyadiakat, vagy a magyar, német és délszláv (!) Bartókot emlegeti unos-untalan, az nem „etnokratizmus”, az nem rasszizmus; az érdem, amiért díjak, kitüntetések, címek eshetnek le. Bajcsy-Zsilinszky írja Mátyás királyról szólva, hogy szeretné látni, amint valaki meggyőzi a franciákat, hogy Napóleon nem volt francia!
Igen, érdekes volna, ha valaki felrajzolná az egykori francia császárság genetikai szerkezetét a párizsi diadalívre, piros-fehér-kék színekkel különböztetve meg a valódi-, a mű- és a kvázigéneket!
