Vannak olyan önjelölt, de feltétlenül becsülendő apostolai az úgynevezett komolyzenének, akik – ahogyan valamirevaló apostoloktól elvárható – a meggyőzés, ráhangolás, megszerettetés útján igyekeznek az esztétikum- és értékelvű zenei kultúrát terjeszteni. Lássuk be, nem örvendenek osztatlan népszerűségnek. Mert hát az a zene, amelyet ők lengetnek lobogóként, csöppet sem hasonlít ahhoz, amit egy igen jelentős többség zenén ért, illetve amit ismer. Nem kétséges, hogy százezerszám vannak olyanok, akik zenén pontosan és kizárólag azt értik, amit az erre szakosodott tévécsatornákon a leggyakrabban ismételgetnek, és aminek éppen ma a legnagyobb a nézettsége a jutyubon.
Szóval vannak egyfelől a zene hittérítői, és vannak másfelől a kiszemeltek, akiket „téríteni” volna jó. De minek is a térítés egy ilyen anarchikus demokráciásdiba merült társaságban, ahol a jelek szerint minden úgy van jól, ahogy ki-ki elfogadja, legyen mégoly fületlen vagy agyatlan is a dolog?! A térítés azért van, mert az értékek – így az esztétikailag megalapozható zenei értékek is – reprodukálni és fenntartani vágyják magukat; és mindazokat, akiknek erre antennájuk van, viszonylag könnyen meg is tudják győzni önérték voltukról – ami, ugyebár, az értékek magasrendűi közé tartozik. Akik „téríteni” akarnak, azok lelkesedésből és meggyőződésből teszik, alig tapad ehhez a missziós szándékhoz bármi egyéb, a piszkos anyagiak a legkevésbé. A dolog nehézségét nem is annyira a közegellenállás jelenti, vagyis nem az, hogy a meggyőzendők körömszakadtukig ragaszkodnak a csoportkonformizmus alaphelyzetéhez, ahhoz tudniillik, hogy a tetszésben is mindig a túlnyomó többség, illetve a legközelebb állók szokásaihoz igazodjanak. Szóval nem ez a legproblematikusabb tényező, hanem az, hogy nem lehet őket egyszerűen egy-két értelmes zenehallgatással meggyőzni. Az értékes zenei anyag „önmagáért beszél” ugyan, ez a beszéd azonban szintúgy megtanulandó. A muzikalitás tudományos vizsgálói – közöttük nem utolsósorban az agykutatók – egyértelműen megállapították, hogy egy zene másképp tetszik egy „zenén nevelt” hallgatónak, mint egy a zörejvilágba belemerült, de nyitott érdeklődésű beavatatlannak, aki egészen más jegyekre, „alkatrészekre”, eseményekre, folyamatokra fog felfigyelni. Lehet, hogy tetszik neki – pontosabban: nincs ellenére, talál benne valamit, akár még szépnek is tarthatja –, de a zeneélvezeti összaspektus egészen más, mint annál, aki számos hosszú éven át ezt a fajta zenét ismerte meg és hallgatta rendszeresen.
De még „azok se tudnak klasszikus zenét hallgatni, akik szeretnek” – mondta egy nemrég megjelent interjúban a zeneszerző Hollós Máté (a Hungaroton Music Zrt. vezérigazgatója, a Magyar Zeneszerzők Egyesületének elnöke). Az interjúban persze finomítja ezt a címszerűen elnagyolt blikkfangot, arra utalva, hogy a gyakorlott zenehallgatók túlnyomó többsége is csak a hangzatélmények felszínén marad meg, a zene mélyrétegű eseményvilágába alig-alig tud bepillantani. Márpedig ez az eszmény kizárólag olyan tudatos, következetes és gyakorláselvű zenei neveléssel érhető el, amelynek ma Magyarországon – Kodály és Bartók országában, tehetnénk hozzá közhelyesen, de lényegre törően – nyoma sem maradt.
Nos, ha Magyarországon nem maradt, akkor mit is vethetnénk egy csík- vagy sepsilegalsószentbenedeki ifjú hölgynek vagy fiatalembernek a szemére, aki a zenetanártalan általános iskola után a gimnáziumot jó esetben egy megyeközponti iskolában végezte; márpedig kevés olyan megyeközpont van, ahol rendszerszerű a filharmóniai élet és számottevő a komolyzenei alapozottság. Tragikus, sőt megfordíthatatlanságában végzetesnek tűnik, hogy neki, nekik, tízezreiknek semmi esélyük arra, hogy pár örökzölddé vagy merő csengőhanggá idézett Bach-, Mozart-, Beethoven- vagy Johann Strauss-dallamon túl megsejtsenek bármit is abból a gazdagságból, amelyet akár a videómegosztókról is elérhetnének, ha valahol, valamikor valaki – egy apostol – megérintette volna őket.
