1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

        Zsörtölő a 70kedő Márkus Bélának

Nem tanultak ezek semmit, lám!
Tőled.              Tőlünk.
De „nem hullt le még minden falevél”.*
Átadnám én nekik egy lenge mosolyért
feszületi bénaságom, mellyel néznem adatott
a vériszamos vágóhídon, anno,
hogy egycsapással letaglózzák
tarka irhás, óvodás, még-neve-sincs borjúbarátom.
És
     a
         homlokába
                         szakított
                                   résen
                                          behatolva
acélvesszővel összerontják agyvelejét.

Markomba jegesedik vénesvén nyarakon is
a nyakra hurkolódó kenderkötél vége,
s látok mindörökre kettő
kihunyhatatlan sötét csillagot
követni, bizalommal a létezésemet is...
Nem tovább, csak életem végéig.

S micsoda nézések tapadnak azóta is ránk!
Rám – ki e hajdani álmatag ártatlanságot
„a hazának neveltem – úgymond –, a Pártnak,
munkásosztályunk él-élcsapatának” –  –
ki majd a dolgozók nevében: MEG E SZI.

Hazafelé (hazák felé) ballagunk örökkön,
utak gyilkos porában, szikár nagyapákkal,
kikkel szántva-vetve-aratva át lehetett
hallgatni a kifosztott időket – egyvégtében.
Verset kellett hát imádkozni!
Káromkodva ordítani hangtalan költeményt.
Nem volt, nem lesz, nincsen más kiút.

Ezek pedig hadd ne tanuljanak semmit!
Lyukas markuk – szerencséjükre! –: az legyen!

Miközben mennyire szépek, reggel, este!
Előtte.            És utána.
A szavuk.    A csendjük.          A zaj.

És legközelebb már lovakról beszélünk...

2015. nov. 10–16.

*Zaharia Stancu