"Miért is akarnék háborút?"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 23. (685.) SZÁM – DECEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Király László
Öreg vitéz dala
Horváth Előd Benjámin
Radikálisan jobban fogod érezni magad - beszélgetés Kukorelly Endrével
Floarea Ţuţuianu
Versek
BENE ZOLTÁN
Boldog korok
Boda Edit
Gyermek és szívakna
Borsodi L. László
Versek
Bréda Ferenc
THEATRUM TEMPORIS - Levelek az Utókornak
Murányi Sándor Olivér
Shopping
Varga Borbála
Versek
Hevele Ádám
Egy autó platóján
Bálint Tamás
Lávsztori
Varga Sándor-György
Versek
Szőcs István
Szabályozni a tenger mélységét? (II)
Jancsik Pál
Versek
Tar Károly
A fiam halála*
Bakk Ágnes
(El)veszett jelentés
FISCHER BOTOND
Fergeteges kényelem
Zsidó Ferenc
Közösségi költészet – közösség nélkül?
Benke András
Utazás és útra hívás
Sokszínű jelentés a folytonosságról
Túros Eszter
Születésnap kiállí­tással
Jakabffy Tamás
A szerény és nagyszerű Bebeşelea
Hírek
 
BENE ZOLTÁN
Boldog korok
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 23. (685.) SZÁM – DECEMBER 10.

(Részlet egy készülő regényből)

Így költözött hozzám Myra, akarom mondani Májer Melinda. A tervezett néhány napból azonban néhány hónap kerekedett. A botrányt elkerülte a Májer família, noha a lány lelepleződését követő első hetekben egy-két kellemetlensége a történet minden szereplőjének – így nekem is – adódott. Myra jól mérte föl a helyzetét, az apját valóban csak az érdekelte, hogy semmiféle dehonesztáló információ ne derüljön ki a családjáról. Mivel Myra az arcát kitakarva hirdette magát a neten, s egy magasabb kategóriát képviselő atyai eredetű anyagi támogatás fejében haladéktalanul lemondott örömlány-karrierjének folytatásáról, az ügy szépen, csöndben, mintegy magától megoldódott. Nekem mindösszesen egyszer kellett találkoznom az exminiszterrel, aki természetesen nem tett le arról, hogy egyszer újra kormánytag legyen. Egy kávéház különszobájában ültünk asztalhoz, s annak ellenére, hogy nem rejtette véka alá azon vágyát, miszerint nagy örömmel vágná le a farkamat és ragasztaná pillanatragasztóval az orrom hegyére, tulajdonképpen kedélyesen elbeszélgettünk. Májer Béla nagydarab, nálam néhány esztendővel fiatalabb, kellemes modorú ember, akinek egy szavát sem lehet komolyan venni, hiszen egyfolytában, zsigerből hazudik. Ez vélhetően a politikusi életformával együtt jár. Fél órát beszélgettünk a lehető legkülönbözőbb dolgokról. A neves embert leginkább a színház és a jazz érdekelte, a könyvek és a sporttevékenységek ellenben untatták. Nem sok közös témánk akadt. Rövid, heves kézfogással váltunk el.
A következő időszakot a nyugalom és kiegyensúlyozottság koraként éltem meg. Myra nem tagadta meg tőlem szexuális szolgáltatásait, amelyekért még fizetnem sem kellett. Határozottan élvezetes hónapokat töltöttünk együtt. Természetesen egy fiatalabb hímnemű egyed vetett véget az idillnek, egy Myra-korabeli ifjonc, aki iránt lakótársam szívében leküzdhetetlen vonzalom ébredt. Utoljára még egy maratonit szeretkeztünk, aztán összecsomagolt, megsimogatta borostás ábrázatom, és szelíden mosolyogva hazaköltözött, hogy néhány hét múlva a szerelméhez hurcolkodjon és örökre megváljon az apai háztól. Minderről e-mailben számolt be nekem. Nem vagyok híve annak, sőt, egyenesen ökörségnek tartom, hogy egy megromlott kapcsolat után a kapcsolatból kilépő felek továbbra is fesztelenül csevegjenek egymással és úgy tegyenek, mintha barátok lennének (miközben az esetek igen nagy hányadában sosem voltak azok), de mivel Myra és én sosem alkottunk egy párt, nem láttam indokoltnak, hogy megszakítsunk mindenfajta kontaktust. Az igazat megvallva, jóllehet sosem volt olyan kitűnő és minden tekintetben kielégítő a szexuális életem, mint abban az időben, amikor Myra nálam húzta meg magát, azért nem váltam búskomorrá a visszatérő magány miatt. Régi jó ismerősök voltunk, sosem kellett még csalódnom benne, bár olykor rátelepedett a szívemre és súlyossá változtatta a dobogását. Viszont legalább tudtam, hogy még élek. Meg aztán néha már terhemre volt Myra. Na, nem az erotikus vonatkozásai, hanem szellemének folyamatos élénksége. Állandóan beszélgetéseket provokált, s többnyire addig gerjesztette a témát, míg rögtönzött, ám módfelett hosszú előadásokban nem reflektáltam fölvetéseire.
– Nekem nem volt boldog a gyermekkorom – mondogatta előszeretettel, miután rájött, hogy ezzel milyen szóáradatot provokál ki belőlem.
– Boldog gyermekkor – válaszoltam vöröslő képpel. – Úton-útfélen, magánbeszélgetésekben, médiában, mindenütt és mindenkor belebotlunk ebbe a jelzős szerkezetbe. Fontoskodva azt is mondhatnánk, hogy a közbeszéd gyakorta forog eme két szó vagy éppen a fogalom ellenpólusa körül. Utóbbi esetben boldogtalan gyerekkorról, nélkülöző gyerekekről hallunk. Ha óriásplakáttal szólítanak meg bennünket, hogy el-/le-/beérjenek egészen ama bizonyos, emberségnek nevezett valaminkig, netán mi-a-csodánkig, hát akkor tágra nyitott, esendő tekintet, maszatos arc nyomakszik a látóterünkbe, lehetőleg dickensi konnotációkkal. A jóléti társadalomban, és akárhogyan hőbörgünk ellene, mi abban élünk; aki nem hiszi, járjon utána, mondjuk, Ugandában; szóval a jóléti társadalomban a boldogtalanság és nélkülözés kéz a kézben járnak. Talán egyéb helyeken is, de ez most ne legyen lényeges. Boldogság és biztonság, boldogság és elégedettség összemosódó fogalmak meglehetősen régtől fogva. Ezért nehéz a helyzet a boldog gyerekkorral: hogy is, mit is, miért is...?
Myra nagy figyelemmel hallgatott, lovalt bele a szónoklásba, s én teljesen alávetettem magam szándékainak.
– Ottlik Géza Próza című kötetében olvashatunk valami olyat, hogy ami a boldog gyerekeket illeti, az a tapasztalata, hogy azok gyakran nem akarnak felnőni, még harmincéves korukban sem. Ismerős ez neked is, Myra? Ismerős az a fiatal, netán középkorú férfi, aki az anyjával él? Ismerős az a fiatal, esetleg középkorú férfiú vagy nő, aki örök gyerekként, önmaga árvájaként téblábol a legfeljebb, ha felszínesen értett környezetben? Ismerős az új isten, a szórakozás? Vagy inkább használjam a szórakozás helyett a party szót? Legyen! Bizonnyal ismerős a jelenség, hogy amikor valaki azt a szót kimondja: partifészek, távolról sem a víz mellé rakott madárotthonra gondol, hanem egy emblematikus angol jövevényszót használ többes számban. Nagyon is helyénvaló hát most és itt a party kifejezést használnunk, végtére is éppen ez, vagyis a tömeges, személytelen és felszínes szórakozás a jelszó, ez az új bálvány. A közbeszédben oly sokat emlegetett boldog gyermekkort is ehhez hasonlóan, azaz a felhőtlenség, a könnyedség, fogalmainak árnyékában kell értelmeznünk, nemde? Nehézségektől mentesen. A könnyedség, a könnyűség egyben az elmélyedés, az elmélyülés kerülését is jelenti, hiszen az csak fölösleges macera. A mély érzelmek ezért nem lehetnek mélyebbek az óriásplakátok közhelysokkjainál.
Myra buzgón bólogatott.
– Ottlik azt is írja, hogy semmi áron nem adná oda a gyerekkorát egy boldog gyerekkorért; nem szeretné, ha csupa-csupa boldog gyerek nőne föl ezentúl, olyanok, akik meg sem érthetnék emberi létünknek a szomorúságtól gyakran elválaszthatatlan szépségét. Én meg azt mondom, hogy azért nem, mert ehhez a megértéshez elmélyülés, magányos elmélkedés, egyáltalán: gondolkodás szükséges. Az pedig fölösleges macera. Nem igaz?
– Dehogynem! – erősített meg Myra, s nekem be nem állt a szám:
– Beszarok! Boldog gyermekkor! Nem egy oktatást segítő alapítvány és egyesület visel ilyen vagy ehhez hasonló nevet. Többnyire azzal a céllal jöttek létre, hogy az imént leírt jelzett értelemben boldogítsák a gyerekeket, felhőtlen, gondolattalan növényeket neveljenek. S közben még azt az egyszeri igazságot sem ismerik föl, ami egy időben afféle aforizmaként keringett a világhálón, miszerint ne nehezítsd meg a gyereked életét azzal, hogy mindenben megkönnyíted azt. Hasonló a helyzet az oktatásban is. Már nem csak az alternatív pedagógiák, de a legtöbb nevelési módszer alapvető elvárása, hogy nem szabad semmiféle kényszerítő eszközt használni a gyerek nevelése során. Most tekintsünk el attól az önellentmondástól, ami ezen alapelv és a tankötelezettség között feszül, s elmélkedjünk el azon, miféle nevelés az, amelyben semmilyen kényszer nem játszik szerepet. Nos?
– Miféle? – Myra szeme úgy csillogott, akár a Vénusz a mélyfekete égboltozaton.
– Platón híres barlanghasonlatában – okoskodtam – a barlangba láncolt emberek számára az odú, amelyben élnek, maga a világ, a barlangban égő tűz révén a falakra vetült árnyak pedig a valóság képei. Platón a barlangból a szabadba vezető utat a szabadulás útjaként írja le, ugyanakkor azt sem rejti véka alá, hogy mindazok, akik kijutnak a fényre, először visszavágynak a barlang megszokott homályába, mert a fény bántja a szemüket. Ám amint megszokják a fényt, már nem mennének vissza a sötétbe. Ha mármost nem az ideákra és az árnyképekre összpontosítunk, mikor fölfejtjük a hasonlatot, hanem arra, hogy a barlangból a fényre hozni az embereket bátran értelmezhető nevelésként, akkor rögvest beláthatjuk, hogy mit gondolt a régi görög bölcs a kényszerről. Valahol azt olvastam erről, hogy Platón és Arisztotelész pontosan tudta, és ki is mondta, hogy a nevelés nem képzelhető el a kényszerítés mozzanata nélkül. Miként tudták azt is, olyan kényszerről van itt szó, melyet egy sikeres nevelési folyamat végén a nevelt is jogosnak fog majd elismerni, és épp ez az elismerés a nevelés sikerének a bizonysága. És nem volt igazuk? Dehogynem! Persze, kényszer alatt ne feltétlenül testi fenyítést érts! Még akkor se, ha az ókorban részben azt értették alatta, az egyiptomiak például úgy tartották, a fiatalnak a füle a hátán van, akkor hall ő, mikor verik; de feltétlenül értsd alatta azt, hogy a neveléshez, a személyiség kialakulásához, az ismeretek megszerzéséhez olyan elemek és mozzanatok is elengedhetetlenül és megkerülhetetlenül hozzátartoznak, amelyek nem a felhőtlenség, nem a könnyedség és nem a konfliktusok, a problémák elkerülésének útját, nem a struccpolitika kényelmét jelentik. El lehet kerülni a nevelési folyamatban a kényszereket, lehet úgy irányítani a folyamatot, hogy mindig mindenben a nevelthez alkalmazkodunk, csak akkor gyalázatos eredményre jutunk: olyan életfelfogást alakítunk ki a ránk bízott gyerekekben, amely felfogásban a gondolkodás, az elmélyülés fölösleges macera, mert minden, ami kényelmetlen, az egyben a boldogság akadályozó tényezője. És ezzel a módszerrel a frusztrációt sem kerüljük el, sokkal inkább megnöveljük, hiszen ha valaki úgy nő föl, hogy mindig mindenben igaza van és mindig mindenben kiváló, soha kritikát nem kap, az az első alkalommal, amikor a való életben alulmarad, amikor majd bármely téren jobbnak bizonyulnak nála, amikor valami nem úgy alakul, ahogyan ő kívánja, azon nyomban frusztrálódik. De nem kicsit!
– Imádlak hallgatni, Hunor! – fúrta a fejét a vállgödrömbe Myra. – Bár fura módon mintha kissé konzervatív lennél, nem?
Be kellett ismernem, hogy számos tekintetben teljes joggal nevezhet bárki konzervatívnak. Mi több, egyenesen maradi vagyok.
– Mégis örömlányoknak fizetsz a dugásért – jegyezte meg, és megharapta a fülcimpámat.
– A kettő nem zárja ki egymást, kis naivám – dünnyögtem. – A prostitúció örök. Élt, él és élni fog.
– Boldoggá teszi a felnőttkort, ugye? – mosolygott Myra huncutul.
– Akár. Boldog felnőttkor, boldog gyermekkor... Meg a...! – dohogtam lassacskán lehiggadva, miközben a lány már a sliccemen babrált. És ez volt az egyetlen kiút, nem vitás.
Miután Myra elköltözött, nem hiányoztak az évődések, sem az ehhez hasonló hosszú monológok, amint figyelmes tekintete sem, pedig talán sosem akadt emberi lény, aki így figyelt volna rám. Igaz, ebben a figyelemben alkalmasint bujkált kevéske irónia, amitől mindig különös, kissé kellemetlen érzés támadt a bárzsingom környékén. Mindent összevetve, tudja a fene, hányadán is álltam én Myrával, s ő hányadán állt velem. Kellemes, mindkét fél számára előnyös kapcsolat alakult ki közöttünk. De egyikünk sem rokkant bele, amikor tovább kellett lépni.

*

Ha felnégyelnének, sem tudnám magyarázatát adni, miért a Myra-epizóddal kezdtem ezeket a följegyzéseket. A freudisták bizonyosan számos következtetést vonnának le ebből a tényből, s ezek közül egy sem lenne hízelgő rám nézve, ám a freudizmus napjainkban végre hanyatlásnak indult, szóval bízhatunk abban, hogy előbb-utóbb megérdemelt helyére kerül, a feledés homályába. Ettől függetlenül nem tudom, miért Myra tolakodott a laptopomon létrehozott dokumentum első oldalára. Holott akár Sárika nénivel is kezdhettem volna. Már csak azért is, mert Sárika néni a szomszédomban lakik, sokkal régebben ismerem, mint Myrát és nap mint nap egymásba botlunk.
Kedves, idős, kíváncsi és barátkozó természetű hölgy Sárika néni, nemrégiben a névnapomra sütött nekem buktát. Lekvárosat. Jó sok lekvárral. A minap pedig egy tányér barátfülével lepett meg (jó sok lekvárral), s pirult arccal újságolta, szerepelni fog a tévében. Örvendeztem, álltomban falni kezdtem a derelyét, hónapok óta táplált titkos vágyaim egyik tárgyát. Sárika néni közben rafináltan a szavamat vette, hogy este nézni fogom a tévét, méghozzá a legnépszerűbb kereskedelmi csatornát. Tudniillik abban látom majd őt, miközben lelkesen szurkol az ő szép és attól fogva egyben híres unokájának. Kérdeztem, miféle sportot űz a gyerek? Úgy tudtam, semmilyet. Erősen féltem, hogy attól híres, hogy benn lakik egy házban, mások meg nézik, ahogy lakik. De nem. Viszont igazam lett: nem sportol különösebben semmit (néha biciklivel megy a főiskolára), ezzel szemben benevezett egy új vetélkedőbe. Örültem, s ennyivel egyelőre Sárika néni is megelégedett. Közben elfogyott a barátfüle, visszaadtam a tányért, mentünk útjainkra.
Este leültem a tévével szemközt. Amiképpen Myra is észrevette, régimódi vagyok (jóllehet ezt olykor ügyesen leplezem), betartom az ígéreteimet. Egy amolyan trendi ifjú kötött mellényben, kezében mappával, szájában legalább négy tucat foggal éppen transzba esett, mikor bekapcsoltam a készüléket. Pár perc kellett, hogy rájöjjek: ő a műsorvezető. (Majd’ moderátort írtam, de arról még valaki a modor-ra asszociálna, miáltal csúnyán zsákutcába jutna, ki se bírna egykönnyen kecmeregni belőle.) Körben a vidámságtól eltorzult arcú emberek ültek, önfeledten hadonásztak és hejehujázva, sikkantgatva ujjongtak. Ők lesznek a közönség, állapítottam meg. Mikor a leosztott szerepek világossá váltak, újabb öröm ért: megpillantottam Sárika nénit. Családja körében ült a képernyő közepétől kicsit jobbra, diszkréten kiabált.
És ekkor megérkezett az unoka. Enyhe lejtésű lépcsőn szaladt bele a kamerába (szerencsére idejében sikerült megállnia). A mellényes úgy fogadta, mint rég nem látott kenyeres pajtását, a fogaitól kissé nehezen artikulálva elmés kérdéseket intézett hozzá, az unoka értelmesen válaszolt. (Kamaszkoromban a rendőrökkel folytattunk hasonló dialógusokat: kik vagyunk, mit csinálunk, mi a nevünk?! A különbség csak annyi, hogy a mellényes nem kérte el Sárika néni unokájának a flepnijét és nem verte volna szájon, ha szemtelenkedik.)
Hamarosan kiderült végre, hogy unoka azért ment oda, ahová, mert feladatokat kell megoldania. Szerencsére háromszor ronthat. Azaz három élete van, akár egy számítógépes játékban, mondta a mellényes. Viszont néggyel kevesebb, mint egy macskának, gondoltam én.
Az első feladathoz nem kellett ész. Ügyesség is csupán mérsékelten. Az óvodában az ilyen nehézségű feladványokat cikinek tartottuk. Óvodás korában még a műsor közönsége is annak tartotta, utóbb viszont megkedvelte az effélét, gondolom. Mert láttam, hogy már élvezi. És unoka sikerrel járt! Nyert egy jelentéktelen összeget. Mindenki örült. Nagyon. Mintha megnyertük volna a focivébét. A második feladathoz megint nem kellett ész. Ügyesség sem. Próbáltam megfejteni, miféle képességeket álmodtak a leendő játékosoknak a játék kiötlői, miközben ötöltek. Nem sikerült. (Ha ez is egy feladat volt, elveszett egy életem.)
A harmadik feladathoz sem volt szükség sem észre, sem erőre, sem ügyességre. Talán egy valamire igen: az üvöltő, vonyító, visító, tomboló közönség elviseléséhez bizonnyal kell valamiféle adottság. A kötélidegzet ehhez édeskevés. Valami növényi apátia lehet a megoldás. Esetleg a papucsállatka beletörődő, elfogadó türelme. A negyedik próbát unoka nem tudta teljesíteni. Időközben elveszítette két életét valahol, s a harmadik, fájdalom, a gyászos véget jelentette. Holott addigra már nyert egy akkora bruttó összeget, amekkorát a parádés műsort adó csatorna egy ezredmásodpercnyi reklámért szokott felszámolni nettóban. Unoka sírt, a mellényes lehajtotta a fejét – mindebből én arra következtettem, hogy ez a komoly nyeremény, sajnos, az utolsó buznyákig odalett. Könnyen jött, könnyen ment. Sárika néni családja lezúdult a nézőtérről, akár valami lavina. Körberajzották unokát, vigasztalták őt és egymást, pillogtak a kamerába, elvégre mostantól egy kicsit híresek. Egyik-másik nem is kicsit talán. Sárika nénit nem láttam. Vagy csak nem akartam észrevenni. Az emberi psziché távolról sem objektív…
Még emlékszem, hogy unoka (biztosan boldog gyermekkora volt) a családjába gabalyodva eltűnt a szemem elől, s az enyhe lejtésű grádicson ötvenes, pocakos hentesmester jelent meg. A mellényes, ahogy megpillantotta ezt a bátor férfiút, menten megvigasztalódott, s négytucatnyi hófehér fogát kivillantva látványosan örömködött. Nyilván régről ismerhette a hentest, mert kapásból le is tegezte. És, gondolom, kezdődött minden elölről.
Kikapcsoltam a tévét. Ez volt azon az estén az egyetlen értelmes cselekedetem. Kis esti tévézésemet leöblítettem egy kisüstivel. Nem használt. Először arra gondoltam, az emberi jogok bizottságához fordulok. Utána nem gondoltam semmire. Végül elhatároztam, sütök egy tálca süteményt és átviszem Sárika néninek. Megérdemli. Mégsem tettem. Úgy éreztem, én nem érdemlem meg.
Lényeg a lényeg, kezdhettem volna Sárika nénivel is ezt a dokumentumot, amit a laptopomon nyitottam a Microsoft gigacég MS Office nevű programjának immáron évek óta elavult, 2000-es verziójával. Mégsem a tisztességben megőszült szomszédasszonyommal, hanem Myrával indítottam. Most már hagyom így, hátha jelent ez valamit, s valamelyik olvasó, ha ennek a szövegnek lesz olyanja valaha is, megfejti a rejtélyt.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében