(Folytatás előző számunkból)
Az ifjú sas merészen ívelt a magasba, a fény felé, de a bősz, igazságtalan és kegyetlen szellemek szárnyát törték. „Akkor is, amikor az ember ügyel, és csakis jót cselekszik, a sors, amely szeret letérni az egyenes útról, másként határoz.” Időszámításunk előtt mondta ezt egy indiai bölcs. Az ókorban élő Plautus meg volt győződve arról, hogy „az, akit szeretnek az istenek, fiatalon hal meg”, de engedjétek meg, hogy Ovidiusnak higgyek: „Amikor a sors a jókat sújtja, engednem kell a kísértésnek, hinnem kell, hogy nincsenek istenek.”
Gyászoló gyülekezet!
A szenvedés a fájdalomból született, a fájdalom a halálból. Nem hiszem, hogy van ezen a földön nagyobb fájdalom a gyermekét elvesztő szülő fájdalmánál.
A fiatal sas merészen az égre tört, de a bősz, az igazságtalan, a kegyetlen és aljas szellemek szárnyát szegték. És a fiatal sas a porba zuhant. Tágra nyitott, ártatlan nagy szemében a kérdés: Miért? Tudja valaki, miért?”
Sit tibi tena levis!
Nyugodj békében.
„Nem igaz!”
Mielőtt befedték a koporsót, az anya, a húga, és a lány megcsókolják a fiút. Az apa a haját simogatja. A boncolás után összevarrt vágást is érzik ujjai. Amikor ajkával a fia hideg ajkát megérintette, hitte, hogy az egész csak álom. Még sohasem történt meg, mert soha nem engedte meg magának azt a gyöngédséget, hogy szájon csókolja a fiát. Így nevelte, így szoktatta. De azért engedte, hogy a rokonokkal szemben az anyja szokását kövesse. Ők minden találkozást csókkal kezdtek és csókkal fejeztek be. A fiú alkalmazkodott a szokásokhoz, és nem vált álszemérmessé, mert otthon nem titkolták testiségüket, kicsi gyerekkora óta úgy nevelték, hogy nem kellett kíváncsiskodnia.
„Másként szemérmes. A túlzásokat szégyelli.”
Az edzőtáborból küldött egyik képeslapon a következő megszólításon vidult a család: „Kedves Édesanya, -apa, -testvér!” Az aláírás: „Édes-fiú.
„Kelj fel, édes fiú”!
Csönd van. A szipogások is elültek.
„Ilyenkor csörög az óra. Élettel fröcsköli tele a csendet. Felébred az ember. Nyújtózik egyet. Vasárnap megenged magának egy indiánüvöltést. Vasárnap van? Mire kilépek a fürdőből, a fiam is nyújtózkodik. Ha fáradt, fejére húzza a takarót. Mi az? Miért hasítják fel arca fölött a szemfedőt?!
– Látod, fiam, azt a csoszogó öregembert és töpörödött feleségét? Éppen most vágnak át a téren. Ha kilépünk, utolérjük őket. Utol kell érnünk őket, mert azt szeretném, hogy közelről is lásd, észben tartsd, és unokáidnak is elmeséld, milyen volt Kós Károly. Különben bizonyára felismered. Ez az a bácsi, akinek a képe az íróasztalomon áll. Látod, csupa ránc az arca. Csupa szenvedés, csupa szenvedélyes küzdelem volt az élete. Most még kicsi vagy, később majd tanultok róla az iskolában, és olvasod a műveit, és majd eszedbe jut, hogy láttad ezt a tiszteletre méltó embert, akire büszke lehetsz. Mert ő is olyan ember, mint az, akit könyvére hajoltan ábrázolt a világhíres fametsző. Arról a fametszetről van szó, amelyet mi a könyvespolcon tartunk, és amely alá pirossal írtam a tőle vett idézetet: „Ha nagy állhatatossággal nem iparkodunk, hogy az időt hasznosan eltöltsük, dicsőség nélkül, barmok gyanánt fogunk az életből kimúlni!” Persze, hogy Apáczai Csere Jánosról van szó. Látom, elolvastad, és észben tartottad. Még sok embert kell megismerned, és észben kell tartanod okosságaikat, mert a mi útjainkat járták, tanácsaikkal mi majd ésszerűbben élünk.
Nézd, milyen lassan lépeget a két öreg. Feketébe öltöztek. Az idősek mind feketébe öltöznek, és ünnepélyesek. Te is ilyenné válhatsz, ha akarsz, és ha konokul kitartasz elveid mellett nyolcvanötödik életéved után is. De erről majd máskor. Most csak az a lényeg, hogy nézd meg jól ezt az embert, és tartsd meg jól emlékezetedben. Híres városban születtél, mindennap találkozhatsz ilyen híres emberekkel, és te magad is híres lehetsz, ha tanulsz, ha igyekszel…
Add a kezed. Álljunk meg egy pillanatra ezen a téren. Régen itt volt a piac. Hóstátiak árulták itt a zöldséget. Majd megmagyarázom egyszer, kik a hóstátiak. Nézd, készülnek az alapok: itt áll majd a város harmadik lovas szobra. Az első a leghíresebb. Az a kisebb, persze. De azért még lehet a leghíresebb… Erről majd máskor.
Most menjünk, mert lekéssük a focimeccset. Akarsz egy fagylaltot?
Vasárnap volt. Az apa és a fiú átvágtak a téren. A fiú nagy kék szemekkel figyelte az apját.
„Mondják, én is ilyen szótlan voltam gyermekkoromban. Most pedig mindent összehordok, egyetlen vasárnap délelőttön akarom neki megtanítani a múltat és a jövőt. Pedig erre van még idő bőven! Még elriasztom. Legyen hát a foci! Lám, a fagylaltról is lemondott, csakhogy idejében kiérjünk a vasutas csapat pályájára.”
Az apa elnapolta az idős írótól átvett tanulságok magyarázatát. De tudta, hogy egyszer majd eljön az idő és az alkalom, amikor Kós Károlyt idézi, és a fia szótlan figyelemmel szívja magába a sokszor elgondolt gondolatot:
„És lám, mégis megmaradtunk és együtt vagyunk újra, hogy kidűlt a mi keresztünk, hogy temetünk valakit magunk közül. Mert ilyenkor tudjuk, hogy itt a helyünk, itt kell maradnunk, és tovább kell harcolnunk azt a harcot, ami örök. Ilyenkor tudjuk, hogy a jövendőnk is csak, miként a múltunk is – harc, örök tusakodás, és tudjuk, hogy állam fogjuk ezt a harcot, merthogy ez az élet, a mi egy örök életünk… mind, akik élünk folytatásai vagyunk csupáncsak egy sokszázados életnek, hogy egyek vagyunk, egy tőből valók, akárkinek hívnak is… mind egyfajta: egymással örökké tusakodó, egymást mindig marcangoló, de ha egyszer-egyszer történik valami igazán nagy dolog, ha kidűlnek a keresztek, ha nagy halottaink vannak, akkor a toron mégis összekerülünk mind, hogy megemlékezzünk a közös múltról, és csináljuk a közös jövendőt.”
Ébren is arról álmodott, elolvasott könyveit rendre úgy adja át a fiának, hogy leszűrt tanulságai kárba ne menjenek, mert minden elolvasott könyv a kenyértésztához hasonlatosan nő az alapos dagasztás-olvasás után, az író szándéka szerint is több lesz, karéjok és dúcok kerülnek ki belőle, amelyből az éhes ember jóllakhat. Az éhség pedig eredendő tulajdonságunk… Álmában is folytatta a jegyzetelést könyvei margóján.
„Amikor majd nem leszek, a fiam leemel egy könyvet a polcról, és elolvassa a nyomtatott szöveg mellé írt megjegyzéseimet. Talán bosszankodni fog a telefirkált könyvek láttán. De lehet, hogy egyetért velem, és tetszik majd neki egyik-másik sebtében odavetett gondolatom. Ilyenkor szótlanul bólint, vagy magában vitatkozik velem, de érezni fogja, hogy nincs egyedül, mert én érte voltam, és őneki is lennie kell valakiért.”
Az apa hosszú sorban állott. Nem tudta, hosszú vagy rövid-e ez a sor. Az előtte állókat látta, és a maga után következőket figyelte. Az időnként felnagyított pillanatokban megöregedtek és fogytak az előtte állók, felnőttek és gyarapodtak az utána következők. És közben már nem bánta, hogy nem érti a fia felsőmatematikai példáit és elméleti fizikáját. Öröme telt benne, hogy nála három centivel magasabbra nőtt a fiú, és nem lötyögött rajta a fehérnemű, az öltöny, a rövid bunda, amikor néha kölcsönkérte őket.
Ismerősök és ismeretlenek álltak, néha tülekedtek a sorban. Egyetlen jel sem mutatta, hogy valamilyen oknál fogva felborulhat a kialakult sorrend. A sor maga az állandóság, a mindig előbbre igyekvő élet. Álmában sem képzelhet mást az egyszerű ember.
– Valami seb volt a lábán – mesélte az apa barátja. – Egy banális seb. És bevitték a kórházba. És ott tartották, nézegették, kezelgették. És amikor a nagyvizit volt, mint rendesen, összegyűltek az orvosok, és úgy vonultak kórteremről kórteremre, akár egy jól megtermett, hófehér csörgőkígyó. És a fiúnál is megálltak egy percre. Volt ott egy fiatal orvos. Nemrég végzett, és lelkes volt meg naiv, ahogyan ez a fiatalokkal még mindig előfordul. És mert előzőleg tanulmányozhatta a beteg kórlapját, nagy bátran a főorvos elé lépett. Elmondta, hogy szerinte a fiú betegsége vérmérgezés. A kígyó fejét és az utána következőket is meglepte, de lehetséges, hogy sértette a diagnózis, hiszen a vérmérgezés nem betegség, hanem a gondatlanság következménye. És lepisszegték a fiatal orvost. Amikor pedig tovább kardoskodott, kiküldték a kórteremből. De a fiatal orvos a folyosón is orvos maradt, és elrohant telefonálni. Felhívta azt az egyetemi tanárt, akitől a legtöbbet tanult, és akivel jó viszonyban volt. És elmondta neki, micsoda kellemetlen helyzetbe került, és azt is, hogy amennyiben ő tévedett, nem történik semmi, de ha nem téved, akkor meghal egy ember. És a tapasztalt orvos-tanár biztosította, hogy nem tévedett, és megígérte, mindent megtesz azért, hogy megmentsék a beteget. És gyorsan intézkedett. Mentőkocsiba tették a fiút, és elindították az egyetem székhelyére, arra a klinikára, ahol a tanár gyógyított. És közben a mentőkocsiban mindegyre vért vettek tőle, mert a vérmérgezéses betegnek olyanformán erjed a vére, mint ősszel a must, és végül is végzetes rohamban legyűri a szervezetet. És megérkezett a fiú a klinikára. Az orvos három hétig vigyázott reá, erős antibiotikumokkal, vérátömlesztéssel kezelte. Kritikus pillanatokban eret vágott rajta. Egy tizenhat éves fiúról van szó, fenn él valahol a hegyekben.
Ezt a történetet a szomszédomtól tudom. A szomszédom ugyanis az az egyetemi tanár. És a felesége is orvos. Az este átjöttek hozzánk. És rólatok beszélgettünk. És sírtak. Azt hiszem, tehetetlenségükben sírtak, mert nem tudnak mindenkit megmenteni, aki megmenthető…
– Az orvos is ember – sóhajtott az apa, és a fal felé fordult. De nem látta a falat. Csak valami gomolygó fehérséget látott, és valamiféle kozmikus ürességet érzett maga előtt, amelybe beleszédült.
Kós Károlyt idéztem fennebb, akinek máig őrzöm dedikált könyvét Erdélyről. A rendszerváltozás utáni napokban is őt idéztem a magyarok demokrata szövetségének gyalui alakuló ülésén, amit a megyei szervező bizottság előjárójaként vezettem. És a kultúrotthon zúzmarás termében cselekvésre buzdítóan forró volt a hangulat. Úgy éreztem, mérnök fiam áll mellettem és vigyáz reám. De aztán teltek a változást követő örömmámor-napok, özönöltek a magukat mentő sunyi akarnokok, a kaméleontermészetűek, akik a mindenkori hatalomhoz simulva, örökké a saját pecsenyéjüket sütögetik. Azok, akik a közért, netán eszményeinkért soha semmit sem áldoznak, és hirdetett lelkiismereti önvizsgálatom elöl menekülve, hadjárattal folytatott rágalmazással, ujjuk mögé bújva lapultak és lapulnak a maguk lelkiismerete elől ma is, amíg a feledés homálya végleg be nem takarja őket. A fiam nélkül nehezebb volt a harc, értelmetlen a védekezés ellenük.
A világ megy a maga kiszámíthatatlan útján. A nép pedig az örökletes nyájszellemtől elbambulva társadalmi divatoknak él. Odasereglik ösztönösen, ahol, úgy véli, védettségre talál. Évtizedek telnek el, amíg újra feleszmél, elszürkült életén érzi a kiszolgáltatottság terhét, bőrén a tereléséhez használt propaganda ostorának csapásait, szemrebbenés nélkül ismételt hazugságaikat, a sokféle kizsákmányolás akarnokainak vizet prédikálását, a hatalomban kövesedettek pöffeszkedését és mértéktelen harácsolásaikat. És új bátor profétákat szül a nyáj, lázadásának elöljáróit, ahhoz az újabb változtatáshoz, amely reményteljesen kivirágzik a lélekben fiatalok tetteiben.
Az én jövőmnek befellegzett a fiam halálakor. Amikor sikerül az öregségemmel járó közönyt leráznom magamról, a fiam életre kel bennem. Furcsa fordítottság éltet, apaként fiam dolgát végzem minden lázadásomban. Emlékirataimat is neki köszönhetem.
Társaságunk valahol a Bihari havasokban egy mesterséges tó partjára épített nyaralóban szállt meg. Alattunk kéklett a tó vize. A szokásos szalonnasütés, flekkenezés, italozás vidámsága nem ért el hozzám, lepattant rólam az ismerősök kíméletes előzékenysége, mint kopogó esőcseppek az átláthatatlan ablaküvegről. Üvegkalitkámban megszűnt az idő, a nappalok összekeveredtek az éjszakákkal, hangtalanul úsztam a szomorúságban, gyermekkorombeli ájulásaim előtti percek dagadtak végtelen űrré, amelyben súlytalanul lebegtem. Valakivel, talán az unatkozó nagyobbik Bodea kislánnyal csónakba szálltam és messze eveztem lassan az erdőkkel övezett hosszúkás völgytó vizén. A távolból romos templom körvonalai tűntek fel. Látomásként lebegett a vízen. Célnak megfelelt. Gépiesen, szótlanul eveztem a derékig vízben álló templomig. Kíváncsian körbecsónakáztuk a siralmas voltában is tekintélyes romot. A megbontott fal tátongó oldalán beláttunk az épület hajójába, a padok helyén szellő fodrozta a vizet. Szomorú, gyászhangulatomnak megfelelő látvány volt. Döbbent hallgatásba burkolóztunk.
Évtizeddel később ez a lány Kolozsváron ritkaságszámba menő agyműtéten esett át, egyik felére kissé lebénult, de elvégezte a gyógyszerészetit, és megpróbálkozott a családtól távol, a hegyvidéki Visó vadregényes környezetében saját életet élni. Sajnáltam, hogy kiújuló agydaganata miatt ez nem sikerült. A műtétre vállalkozó orvost halva találták a Garibaldi-híd mellett a Szamos parton. Gyászos hangulatú csónakázásunkra gondolva, barátsággal táncoltattam a náluk rendezett összejövetelen a fél felére béna lányt. Gyönyörű, szőke lány volt. Megmagyarázhatatlan tragédiája a fiam fondorlatosan kitervelt halála fölötti gyászt tetézte bennem.
Együttéreztem az apjával, de nem értettem zavarodottságát. Azt, hogy miképpen volt képes rövid idő alatt átállni büszkén hirdetett és családi örökségeként vallott kommunista elveiről a pompázatos külsőségeiben szemfényvesztő, középkori primitívséget árasztó ortodox templomi ájtatosságra. Évekkel később értettem meg, hogy könnyen változtatott elvűségére bármikor kész volt hamisan esküdni karrierje érdekében. S mert a románok társadalmi életében nagyhatalmú ortodox egyház híve lett, a nemzetköziséget egyházi sugallatra magától értetődően, gyorsan felcserélte azzal a ferde román hazafisággal, amely a nagyromániás ultra nacionalisták sajátja. „Hazánkban megoldottuk a nemzetiségi kérdést, biztosítottuk az egyenlőséget!” – szól az ilyenek nyilatkozata. De a valóságban folytatják az erőszakos beolvasztás politikáját. Az egyenlőséget pedig folyamatosan úgy értik, hogy a dákorománok őseiként ők mindenkor és mindenütt „egyenlőbbek”.
Hálát éreztem társaságunk iránt, hogy nem hagytak magamra, de képtelen voltam velük együtt hancúrozni, szomorú képemmel jókedvüket venni sem akartam, ezért elvonultam a közös hálóba, magamra húztam egy csergét és feküdtem nyitott szemmel besavanyodottan. Később, valószínűleg, mert megesett a szíve rajtam, mellém feküdt az egyik, az italozástól a szokásosnál vérmesebb feleség, csókolózás helyett megharaptam, mert hirtelen nem találtam a visszautasításnak más elviselhető formáját. A szavak, mint a ragadozó madarak nagyra formálódott köpetei, nem találtak utat bennem a kiöklendezésre. Fájdalmat okozva elhallgattattam hívatlan ösztöneit. Később arra ébredtem, hogy az italtól mámoros férj támaszkodva álldogált a többszemélyes széles ágy lábánál, választ keresett arra, hogy mi történt, történt-e valami? Nem segítettem. Társaságainkban az egymás feleségeivel szembeni viselkedésben nem mentünk tovább a nyílt szimpátia beismerésénél. Egyszer, éppen nálunk, a Györgyfalvi negyedi lakásunkban tartott egyik összejövetelen, levegőre vágyva az erkélyre igyekeztemben, gondolkodás nélkül hirtelen szájon csókoltam az egyik barátunk mindig vidám, örökké mosolygós és kedves asszonyát. Nem tiltakozott, nem lelkendezett. Később baráti hangon nyugtázta, hogy szimpátianyilvánításomat természetesnek találta. Ezzel úgy zártuk le a történteket, hogy nem közeledtünk, de nem is távolodtunk egymástól. Megnyugtatónak éreztem akkor, hogy lehetséges férfiak és nők között testiség nélküli barátság is.
Akkoriban csökönyös naivsággal az Ifjúmunkás hatvanadik évfordulójára készültem. Arra gondoltam, ha sikerült Bodeát megnyerve, a fél évszázados évfordulót elfogadtatnom a hatalommal, a sablonokhoz szokott pártvezetés évtizeddel később gondolkodás nélkül szabad utat enged a lapunk hagyományaira támaszkodó elismertetésünknek. Erre azért volt nagy szükségünk, mert sokasodó jelek mutatták, hogy fokozatos megszüntetésünk tervezik. Apró lépésekben egyre több anyagot kellett átvennünk a Scânteia tineretuluitól, amit testvérlapunknak kellett neveznünk, pedig hetilapként lehetetlen volt követnünk az országos napilap koncepcióit. A szokásos sablon szerint lapunk ellehetetlenítésének egyik lépéseként főszerkesztőnket meneszteni kellett. Hiába volt főnökünk minden lépését meggondoló jófiú (a fiam temetésén sem főszerkesztőként, sem barátként nem mert megjelenni, és a lapunknál szolgálatos szekus év végi intézményes ajándékkonyakját is, vonakodva, de elfogadta), mégis, érdemei elismerése mellett, szép lassan mennie kellett.
Helyébe, más magyar lapokhoz hasonlóan, olyan pártaktivista került, aki az újságíráshoz semmit sem értett. A sors kegyetlenségéből már évekkel azelőtt találkoztam Brassóban azzal az aktivistával, aki bár magyar volt, a „könnyebbség kedvéért” kéréssel románra fordította a szót. Jó előmeneteléért vitték fel az ifjúsági szervezet Központi Bizottságába. Előmenetelét pedig gátlástalan asszimilációs készségének köszönhette. Egyetemet végzett román felesége mellett eszébe sem jutott anyanyelvét megtartani. A fővárosba kerülve a „nép szeretet fiának” fia barátságával dicsekedett. Nálunk alkalmazkodóan meglepően szerényen kezdte: magyarul tanult, dolgaink iránt érdeklődőnek, velünk barátságosnak mutatkozott. Bemutattam neki Bodeát, úgy tűnt, évfordulónk elismertetése sínen van.
Egyik, ezt beharangozó írásomban így fogalmaztam:
„Lapunk egész történetéből kikövetkeztethető: az Ifjúmunkás nem akart úgy olvasmányos lenni, hogy csupán szellemi rágógumija legyen a fiatalságnak. A tudatos nevelés az első lapszámtól, amelynek fejléce fölött A tudás hatalom felirat állt, meghirdetett célunk. Gondolatokat közölni és kelteni az olvasókban, vitára késztetni a megközelíthető igazság nevében, ha másként nem, hát akkor a sorok között, még a cenzúra törlései nyomán fehéren maradt foltokkal is. A jópofáskodás, az üres szenzációhajhászás, a magazinok pehelykönnyű hangvétele nem volt és soha nem lesz igazán kenyerünk. A lap eredményessége, íróinak és szerkesztőinek elképzelése szerint, olvasóinak tetteivel mérhető leginkább.”
Látszólag a század második évtizedében Kolozsváron megjelenő lapról említettem a cenzúrázást és a sorok közötti írás kényszerét. Akinek szeme volt, tudta, hogy az akkori egyre keservesebb jelenre figyelmeztem. Idézetekkel tereltem el a cenzor figyelmét, amikor az 1920-as erdélyi ifjúsági kongresszus határozataiból idéztem. Közben beharangoztam azt is, hogy készen áll a páratlan értékeket tartalmazó kétkötetes Ifjúmunkás-antológia. Részleteztem, mi mindennel foglalkozott a régi időkben a munkásfiatalok nevelését mindenek fölé helyező ifjúsági szervezet, a szerdánként sorra kerülő vitaestekkel, a minden második szombaton rendezett irodalmi estekkel, a vasárnapi kirándulásokkal. A viták anyagát gyorsírással jegyezték, hogy a tervezett ifjúsági lap szerkesztésekor hasznosíthassák. A sablonos KISZ-munka ellentételezéseként írtam:
„Az idézett határozat tizenkettedik pontjában pedig a következőket olvashatjuk: »Minden előadó köteles hetenként legalább egy délutánt arra szentelni, hogy barátságot kössön két-három ifjúval, és hogy foglalkozzék nevelésükkel« ez lenne a mai embertől emberig terjedő nevelőmunka őse. Ha az ifjúsági vezetők és az aktivisták elődeikhez mérten hasonló komolysággal barátokat keresnének, bizony a KISZ-munka nem szorítkozna sok helyen a feladatok továbbítására, vagyis parancsolgatásra, hanem a bensőséges, elvszerű barátság erejével megsokszorozódhatna.”
Akkoriban kezdődött a pártirányításban országszerte sűrűn hangoztatott, ellenkezést nem tűrő figyelmeztetés: „Ez nem vitatható!” Folytatása annak, amit évekkel azelőtt, némi előrelátással újságírói humorral így fogalmaztunk lihegő lelkesedéstől csöpögő, fentről kapott kötelező vezércikkek magyarra fordításakor: „…gondolkodás nélkül követjük a pártot….” Írásom megjelenését főszerkesztőm következetességének köszönhetem. Elővigyázatosan, eldugott helyre tördelve, A régi Ifjúmunkás című írásom mellé egy tagdíjbefizetés nehézségeit tárgyaló jegyzet került, így valószínűleg elkerülte a „cenzor” figyelmét. Hivatalosan már nem létezett cenzor, a szerkesztők figyelmét az utólagos felelősségre vonás fokozta.
Évfordulónk ünnepléséről le kellett mondanunk. A kényszerű otthonülő munkával szerkesztett vaskos antológia két kötetével hiába házaltam Domokos Gézánál, előszót sem volt hajlandó írni, a Politikai Kiadónál is állt egy ideg, végül a Dacia Könyvkiadó tervében szerepelt. A lap kezdeteiről az első kötetbe gyűjtött anyagot ejtették, a második kötetben munkatársaimtól gyűjtött tanulmányokat úgyszintén. Végül a román testvérlap anyagaiból „válogatott” különféle semmitmondó szervezeti élettel foglalkozó írások fordításaival kiegészített brosúrányi könyv látott napvilágot, amelyre még azt sem mondhattuk, hogy nem ártott senkinek: az Ifjúmunkás hírnevét szégyenteljesre árnyékolta.
* Részlet a szerző emlékirataiból: SUMMA III. kötetének második, Ezerkilométerekkel-2 című könyvéből.
