"a tested versek egybeolvadása"
Kereső  »
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 24. (686.) SZÁM – DECEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Oldódni égi havakban
Balázs Imre József
Amíg minden a helyére kerül – beszélgetés Dragomán György íróval
Ivan Miroslav Ambruš
Versek
Molnos Lajos
Kisprózák
Balázs Tibor
Fiammal a Burgban
VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS
Gríd
Haklik Tamás
Próza
Molnár Beáta
saját szoba
Pataki Előd
Kortes beszéd
Krómer Ágnes
Versek
HORVÁTH BENJI
Versek
Ugron Nóra
Jack Holland esete a nőgyűlölettel
Csontos Márta
Versek
Szőcs István
Folyóvizek olvasókönyve felé
Szántai János
Erdély + magyarok + múlt + szembenézés + moralitás =
Péter Beáta
Beteljesült vágyak
Papp Attila Zsolt
A Notre Dame-i főmufti
Bartha Katalin Ágnes
Kétnyelvű Bánffy-recepció
Időhöz kötött hírnév
Túros Eszter
Simplicissimus
Jakabffy Tamás
Az újraélesztett Ruzitska
Januári évfordulók
 
Molnos Lajos
Kisprózák
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 24. (686.) SZÁM – DECEMBER 25.

Az ember mindig vágyik valahová

– Itt az ideje, hogy elmenjek ki Ameri­kába – mondta Pálinkás Celesztin (b.) nejének, Ellák-Izabella asszonynak. Ez egy kedves, tavaszi csütörtökön történt, 17 óra 43 perckor, miközben a verandán uzsonáztak (tejeskávét mazsolás kaláccsal, mint mindig).
– Ausztria közelebb lenne – mondta elgondolkozva Ellák-Izabella asszony.
Az első képeslap Budapestről érkezett. A következő Bécsből, aztán Kölnből, Amszterdamból. Valamennyin ez az egy mondat volt olvasható: „Eleddig minden jól megy, Celesztin”.
Néhány hétnyi szünet után újabb képeslapot hozott a postás Ellák-Izabella asszonynak: D.C. Washingtonból. Aztán sorra érkeztek a képeslapok: New York Cityből, Bostonból, Los Angelesből stb., stb. Valamennyin ugyanaz a mondat: „Ez itt mind Amerika, Celesztin”.
Szeptember volt már. Kedves, langyos, almaillatú szeptember, s épp csütörtök délután. Ellák-Izabella asszony ült a verandán és uzsonázott: tejeskávét mazsolás kaláccsal, mint máskor is. Később elment a boltba, s vett két üveg sört: egy világosat s egy barnát. Levágott egy testes csirkét. Finom csirkepaprikást készített, galuskával, savanyúságnak pedig uborkasalátát. Zsenge paszulyból főzött egy nagy fazék levest, majd rétestésztát sütött.
Mire végzett mindennel, már öreg este lett. Beállította fél kettőre a csergőórát, aztán lefeküdt. Jól, nyugodalmasan aludt, s nem álmodott semmit. Mikor az óra csergett, felkelt, felöltözött, s odatette az ételt melegedni. Megterített.
Pontban két órakor csattant a kapu, s néhány pillanat múltán belépett az ajtón Pálinkás Celesztin. Kissé gyűrött volt, de egyébként jókedvű. Na, megjöttem – mondta nevetve. Hála legyen az Istennek, hogy szerencsével jártál – mondta Ellák-Izabella asszony elégedetten.
Ettek. Jó étvággyal. Aztán megitták a sört. Pálinkás Celesztin a világosat, Ellák-Izabella asszony a barnát, és utána lefeküdtek.
„Mindig Amerikába vágytál” – mondta az asszony már félálomban.
„Hát igen, az ember mindig vágyik valahová” – dünnyögte Pálinkás Celesztin az álom határán.
Szép éjszaka volt, az égen mosolyogtak a csillagok.


A kút megfejtése

Éppen ma s éppen most, a déli harangszó elülte után négy perccel lett öt hete annak, hogy Botyezát Ignánc (hetvenhárom éves, foglalkozására nézvést általános gondolkodó) belement (lemászott, belemászott) a kertjük aljában található kútba.
Botyezát Ignánc előzőleg senkinek sem beszélt kútbamenő szándékáról, sem e szándék végső céljáról, de ez egyáltalán nem lepett meg senkit, köztudott lévén, hogy az általános gondolkodók általában gondolkodni szoktak, nem pedig fecserészni.
Erről a kútról tudni kell, hogy olyan régi, hogy már senki sem tud róla semmi bizonyosat: sem azt, hogy ki ásatta és mikor, sem azt, hogy miért épp ide le, a kert aljába, távol a háztól, udvartól, veteményestől, közvetlenül a Szunnyogó nevű patakocska partjára? Időtlen ideje nincs már se gémje, se kávája ennek a kútnak, s emberemlékezet óta senki egy veder vizet ki nem húzott belőle. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy köztudott: egyrészt az, hogy ez a kút olyan mély, hogy nincs is alja, feneke, vagyis feneketlen, másrészt pedig az, hogy nincs is víz benne. Mert lám, hiába dobunk bele egy jókora követ, s hiába várunk bármeddig is, hogy koppanjon vagy csobbanjon az a kő, se koppanás, se csobbanás, csak a titokzatos üres csend kong továbbra is.
Mindezek után érthető az is, hogy miért okozott olyan nagy, várakozásteli izgalmat Botyezát Ignánc (általános gondolkodó) kútbamenése. Bizony, torkunkban lüktető szívvel várjuk, hogy Botyezát Ignánc előjöjjön (kimásszon) a kútból, s mi végre bizonyosságot nyerjünk általa e kút – fantáziánkat folyton birizgáló, ingerlő – mélységét, vízhozamát és egyéb rejtélyeit illetően. Igen, igen, valósággal szomjazzuk a merő igazságot, annak ellenére is, hogy tudván tudjuk: ez a teljes és pucér igazság esetleg – sőt, minden bizonnyal – nagy lelki megrázkódtatást fog okozni nekünk, s meglehet, egész életfelfogásunkat, tudatunkat, életvitelünket gyökeresen meg fogja változtatni.
Bizonyos és vitathatatlan: Botyezát Ignánc szörnyű nagy felelősséget vállalt magára azzal, hogy belement ebbe kútba, s éppen ebbe a kútba! Holott akárhány más kútba is belemehetett volna, van belőlük a telepen fölösen is. Mi Botyezát Ignáncot ezért most őszintén szeretjük, őszintén féltjük, őszintén felnézünk rá, miközben folyton lenézünk a kútba, ebbe a nagy, setét és izgató ismeretlenségbe, titokzatosságba. Amelybe öt héttel ennek előtte Botyezát Ignánc belement, s amelyből, ahonnan egyelőre nincs szándékában előjönni, fel-kimászni.
Pompásan érzi magát odalent, a mély és sötét titokzatosságban – kiabálja fel mindannyiszor a kenyeret, szalonnát, füstölt oldalast, vereshagymát, biztonságosan bedugaszolt csikóbőrős fakulacsban veres bort ledobáló és lekiabáló érdeklődőknek. Csak a csutorapipája hiányzik egy kicsit, de izgalomra, idegességre semmi ok – kiabálja felfelé –, kezdi már megszokni pipa nélkül is. Ez pedig alighanem megnyugtató, sőt, számunkra nagyon is megnyugtató fejlemény.


Hétköznapi csendélet

Az a három férfi gyalogosan jött át az erdőn, Uzsdonka felől. Jöhettek volna szekérrel is, mint mások szoktak, mert jó az út, de ezek hárman valami okból gyalogszerrel jöttek. Nem volt semmi batyujuk. Az egyikük magas, sovány és balszemére erősen bandzsít. A másik szintén magas, vállas, erőteljes, s olyan kicsi a feje, hogy cirkuszban lehetne mutogatni. A harmadik, a közepes termetű, olyan, mint egy hordó, s folyton mosolyog.
Éppen délre harangoztak Bodzáson, amikor beértek a faluba.
Ez a Bodzás olyan kicsi település, hogy a három idegen férfi egykettőre megtalálta a korcsmát. A bejárati ajtó fölött fityegő rézcsengő élénken csilingelt, amikor beléptek az ivóba. Az eléggé tágas helyiség tiszta volt, jó levegőjű, kellemesen hűvös és üres. A három férfi letelepedett az egyik asztalhoz, cigarettára gyújtottak, hallgattak, vártak. Nemsokára előkerült a korcsmáros. Ez a – jó ötvenesnek tetsző – korcsmáros leginkább egy dinnyéhez hasonlít, egy jókora, két satnya lábon járó, mosolygós dinnyéhez, s Percig Eugénnek hívják.
Régecske volt a reggel, ennénk valamit – mondta a korcsmárosnak az egyik idegen, az, amelyik hármuk közül a legmagasabb s a legsoványabb, és a balszemére erősen bandzsalít.
Nem szoktunk étellel szolgálni – mondotta mosolyogva a mosolygós korcsmáros. – Egyébként a feleségem mindjárt kész van a délebéddel. Berbécstokány lesz puliszkával – tette még hozzá.
Rég nem ettünk berbécstokányt puliszkával, pedig nagyon szeretjük – mondta a magas, sovány férfi, a bandzsal.
Jót ebédeltek, utána bort ittak. Már a második kancsónál tartottak, amikor a magas, sovány, erősen bandzsalító idegen azt mondta: Egyébként mi vagyunk a Mandelka ikrek: Mandelka Sámuel, Mandelka Vazul és Mandelka Zalán.
Nahát! – csodálkozott a korcsmáros és a felesége. – Igazán nem mondaná meg senki, ha magukra néz, hogy maguk ikrek, a Mandelka ikrek.
Hát igen – mondta a Mandelka ikrek közül az, amelyik a legmagasabb és legsoványabb, s a balszemére erősen bandzsalít –, az emberek felületesek, rossz megfigyelők, de mi ezt már megszoktuk. Senki sem gondolja, ha ránk néz, hogy mi vagyunk a Mandelka ikrek, aztán mikor megmondjuk, csak csodálkoznak, mint most maguk is. Egy kis ideig gondolkozott, majd azt kérdezte: Maguk szerint én melyik vagyok, Vazul, Sámuel vagy Zalán?
Maga a Vazul, a Mandelka Vazul –, vágta rá gondolkodás nélkül a korcsmáros.
Igen, igen! – helyeselt lelkesen a korcsmárosné –, maga Vazul, Mandelka Vazul.
Érdekes – mondta elégedetten mosolyogva Mandelka Vazul –, érdekes, hogy mindenki azonnal tudja, hogy Vazul vagyok, nem pedig Sámuel vagy Zalán.
Már jócskán benne jártak a délutánban, amikor a Mandelka ikrek szedelőzködni kezdtek.
Maguk kimondottan tetszenek nekünk – mondotta Mandelka Vazul a korcsmárosnak már a kapuban. – Ha erre járunk, feltétlenül benézünk magukhoz.
Mindig szívesen látjuk a Mandelka ikreket – mondta mosolyogva a mosolygós korcsmáros.
Szívélyesen kezet ráztak, s a Mandelka ikrek máris indultak arra, amerről jöttek.

Utóirat

Aznap már semmi más említésre méltó esemény nem történt Bodzáson. Igaz, hogy az esti itatáskor Gedeon Zsigáné beleesett (a nem túl mély) csordakútba, de hát ez véle gyakran megtörténik azóta, hogy a fia felakasztotta magát.


Végül is tényleg érthetetlen


A nyugodalmas, kies parkban egy kutya megharapott egy elgondolkodva (s feltehetően gyanútlanul) sétáló férfit. Azaz, hogy hűek legyünk a tényekhez: meg akarta harapni, de csak a nadrágszárát kapta el. A kutya feltett (előre megfontolt?) szándéka tehát világos volt: bokán harapni azt az embert. Csak a véletlenen (?), a kutya ügyetlenségén (?) vagy talán a koradélutáni rekkenő hőség okozta bágyadtságán (?) múlott, hogy a kutya végül is nem tudta megvalósítani „vér(m)es” szándékát.
A sétáló (jó ötvenes, középtermetű, lezserül öltözött) férfi megtorpant, s némi csodálkozással vegyes értetlenséggel nézett le a kutyára, amely továbbra is éles fogai közt tartotta a lebernyeges nadrág szárát. Ejnye nó, te kutya! – mondta fejcsóválva a férfi, s meg sem próbálta kiráncigálni nadrágja szárát a kutya fogai közül. A kutya (egy izmos, termetes, német juhászszerű korcs), mintha nem tudná, ilyenkor mi a teendő, egy kis ideig még tanácstalanul tartotta fogai közt a nadrágszárat, aztán elengedte, s némi zavarodottsággal a szemében nézett fel a férfira.
A férfi továbbballagot az öreg fák árnyékában, a kutya pedig visszafeküdt a terebélyes, sűrű lombú bokor hűvösébe.
Később a férfinak egy pillanatra eszébe jutott a kutya. De hát végül is miért akart megharapni az a kutya? – ötlött fel benne a kérdés, amelyet azonban, még mielőtt választ kereshetett volna rá, máris elfelejtett.
De hát végül is miért akartam megharapni azt az embert? – tűnődött a kutya félálomban a bokor hűvösében, de mielőtt választ kereshetett volna rá, elaludt. Lehet, hogy álmodni is fog. A kutyák nem emberek, nagyon szépeket tudnak álmodni.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében