(részletek)
„Előre kurvák, gengszterek”
Auróra punkzenekar
(kerékcsere) Halászevics kebelbarátja, Iván Alekszandrovics Dugin a téli kertvendéglőben ült a lánnyal, akit kedvesének akart tudni, de ott még nem tartottak, annyit akarhatott most csak, hogy beüljenek délután egy csendes helyre beszélgetni, és mi van a világon csendesebb hely, mint egy téli zöldvendéglő, három után már alkonyodik, a talaj kopogósra fagyott, a vékony belső helységben barátságos tűz pattog a kandallóban. Hogy pont mögé ült le ez a vén kurva, ismert professzor- és médiafeleség az affektáns nagydumájával, hosszú cigerettájával, jól ápolt műkörmével s megvetően söprő, fekete port pergető szempilláival. Na, és pont ez hiányzott, a nagypofájú Csepregi jön hozzá, pont a hátam mögé ül le Csepregi, valami melóról beszélgetnek, színes-szagos médiaösszeesküvés, négyszínnyomás, offszett, címlaplányokat listáznak, hirdetési felületnagyságot, fotósok neveit, szerzőket. Megkávéznak, szódát isznak, mindezalatt Jekatyerina Jevdokimovna, akit kedvesének akart tudni, barnán nézte, meleg tekintettel, de Iván Alekszandrovics Dugint feszélyezte, hogy Csepregi a hátában ül, főleg feszélyezte, mikor politizálni kezdtek, és a Csepregi a maga gigászi pofájával hol a feketeszázakhoz, hol pedig a vasgárdához mérte a kormánypártot. A legrosszabb, ahogy fiatalítanak, mondta Csepregi a jól ápolt médiahölgynek, aki hozzá képest kipróbált csatalónak számított. Itt van például ez a Dugin, új kedvenc, hangja kioktató, minden mozdulata edukatív, pedig tán még harminc sincs, pont olyan, mint egy csepp hideg izzadtság. Rólad beszélnek, mondta Duginnak Jekatyerina Jevdokimovna suttogva, azt mondta rólad a háttal ülő, hogy olyan vagy, mint egy csepp hideg izzadtság. Dugin elsápadt, halántékáról egy eleven meztelen hideg csiga mászott lassan az állkapcsa felé. Jekatyerina Jevdokimovna észrevette ezt, ám úgy tett, mintha nem vette volna észre, de Dugin látta, hogy látja és palástolja, ezért megszégyenítettsége csúcsokra hágott. A nyomorult. Csepregi fröcsögött tovább, főszerkesztő-asszony így, főszerkessztő asszony úgy, hideg izzadtság, csúszómászók, meztelen csigák, vödör takony. Értsd már meg, ez egy tolvajbanda a fiúöltözőben sörmeccs után, mondta Csepregi. Hiába teremfociznak fűtött csarnokokban, hideget izzadnak. Főszerkesztő asszony bólogat, Dugin a hátával is látta ezt. Menjünk, mondta Dugin Jekatyerina Jevdokimovnának, majd a pultnál fizetek. Dugin és Jekatyerina Jevdokimovna felálltak, Csepregi érzékelte, de csak akkor nézett fel, mikor Dugin az ajtónyílásból visszafordult felé. Na, mondta a főszerkesztő asszonynak Csepregi, ez végighallgatta, ahogy ekézem, hehe, röhögött és a térdeit csapkodta. Még két órát ültek helyben, négyszínnyomás, offszett, címlaplányokat listáztak, hirdetési felületnagyságot, fotósok neveit, szerzőket. Mikor kimentek, már sötét öreg este volt, mínuszba hajló, vékonyfaszú szél fútt, plasztikmikulások lepték a földszinti ablakokat. Puszival búcsúztak. Belemásztam volna az árokba?, nézte az autóját messziről Csepregi, a Mazda féloldalasan állt ott, ahová parkolta, jó messze, mert mikor jött, még sok ebédvendég autója parkolászott a téli zöldvendéglő környékén, messzi kellett megállnia. Mikor odaért, látta, a két jobboldali kerék hiányzik, két pőre tengelyén áll az autó a fagyott földön. Akurvaanyját, ez a féreg Dugin volt az, meghallotta a hidegizzadtságot, megszégyenült a tábeszes csaja előtt. Kellett csinálnia valamit, mégiscsak ő a kormánypárt rájzingsztárja, ellopatta a kerekeket. Kettőt, hogy ne legyen egyszerű. Azt persze nem tudta a nyomorult féreg, hogy a téligumik a csomagtartóban, felnit persze kell venni, csak az a kérdés, hol találok éjszakai gumist, hétköznap este nyolckor, hidegben. Pár nappal később az ACLU ügyvédjével találkozott Csepregi, más ügyben, de. Micsoda, két kereket? Klasszikus állambiztonsági figyelmeztetés, meggyalázni a delikvens autóját, nono, öcsi, lehet, jobban ismerünk, mint a saját anyád. És mit is csinál ez a Dugin mostanában, mikor nem a gyenge formájával próbál csajozni? A titkosszolgálati miniszter kabinetfőnöke: vagy az egész melót kiadta gebinbe, vagy két telefon: egy a nyilvántartóba, egy a hórukkoknak. És máris lendülsz a szopórolleren.
(gusztushúsz) Anekke van der Rohe fényképész letörölte a nemrég kibuggyant sósavas pepszint ajakszélről, az égre nézett, csillagokat keresett, de csak lila fraktálokat látott a sárga dombok fölött, az óramutató járásával ellentétes irányba mozogtak egyenetlen sebességgel, Ozorai Pippo jutott eszébe, róla a helyi goások meséltek, középkori rablólovag, vagy mi, kardforgatott vértben a lila-sárga fraktálok között, egyedül, mint valami bushido katát performált volna, és Anekke nem tudta eldönteni, hogy a monoton mantra, ami kemény basszusokkal a rablólovag felől jött felé, az most perui sámánének vagy szufi szertartás. Egy biztos, a lila-sárga égen a fraktálok és az itáliai származású rablólovag – aki egyébként jól ismerte Pandolfo Petruccit, Sienna urát Macchiavelli korában – között megjelent egy nagyon lassan mozgó amőba a sötét anyagból, pont fölötte és kényelmesen megindult észak felé. Ekkor jelent meg a magyar barátné, az ő neve nem jutott momentán eszébe, de arcát a hullámzás ellenére is felismerte. Menni kell, mondta a barátné, indul a kocsi, fel akarnak érni a többiek a tűzijátékra, a legnagyobb van ilyenkor ebben az országban, a Duna fölött, budapesti panorámával, ezerrel. Anekke döntött, trip ide vagy oda, MDMA-s alapokon a lecsó, likvid, meg két bélyeg is, erős út lesz, disztópiát sodor a szél, mindegy, holnap már úgyis Amszterdam.
Szakadt autó, fennsík teliholddal, pedig Anekke tudja, hogy még csak délután van és az a Nap vagy az Alpha Centauri, és az elmúlt 5765 év vagy mennyi, az az emberiség történetének csak húsz százaléka, tehát az ősközösség az alapeset, és az én törzsem egy technonomád törzs, fontos, hogy jól zúzzon a basszus, akár egy illegál filmművészeti tábor barbaritásában vagyunk, akár száz év polgárháborúban, mint a Heikék és a Fujiwarák. Hullócsillag, ezerrel. Mint egy spanyol fennsík a teliholddal, harci bika szarva böki, ez nem is Blue Moon, hanem Blue Star, hová tűnt a sötét anyag amőbája, észak fele, de az autó is észak fele megy. Ki fog be kit? Mémbot vagyok, mi más, gondolta Anekke, az a kérdés: mi lesz a jövő?, Mad Max vagy Star Trek. Egyébként Star Trek lesz a jövő. De: előtte egy kis Mad Max! Ezt teszi a babyloni greed. Még pénz, még fejlődés, még fogyasztás, még gyerek. Most ez a dörgés trip vagy for real? A vízözön, a vízözönben robbanó tűzijáték-rakéták, az elfolyó tűzgömbök, az eltorzult arcok, a zsákutcás történetek, a bizonytalankodó rendőrök, a mentőautó, a kidőlt, kifacsarodott fák, idiótán futkosó emberek, sziréna és hullaszállító, hangosan húzódik fel a body bag zippzárja, villogó rendőrautó, csapadék. Kijön ez egálra? Három fröccs, három cigi, az egál, mondták. Száz év polgárháború, az is egál? Elképzelhető, hogy annyi LSD-t vettem magamhoz, gondolta Anekke, hogy felrobbanhat az agyam? Mit ünnepelnek itt, mihez tűzijátékoznak Armageddonban? Ezer év klímaváltozást? Kiengedni is jó. It takes a village. In Africa. Or elsewhere. Push the limits! – gondolta Anekke van der Rohe holland fényképész, és hosszan elmélázott elmenőben a vizes járdán fekvő egyik halott arcán, és az jutott eszébe, milyen kár, hogy civil túrára jött ide, elvből nem hozott magával gépet a nyaralásra.
