Szemtől szembe
Minden más(ik) teljesen más(ik)
Jacques Derrida
Kívül vagyok a másikon,
csak a kötelesség kedvéért nézem.
Cinkos gyönyörrel vagyok leleményes,
Odüsszeusz hajóját indítanám újra,
esélyt adnék magamnak a kimozdulásra,
s ős-esküszegéssel bizonygatnám,
részemről nincs vita az örökségen.
Szemtől-szembe nézek az arcra,
a döbbenetből hozzám pártol a kényszer,
már nem vagyok valódi Én, csak egy
félénk lány second hand babaruhában.
Még nem rontott meg senki,
de látom az idegen szennyes kezét, rám
ontja minden bűnét, mindösszesen hétszer.
Csak egy bekezdés jut nekem, a nyitó-
fejezetben átadom a váltót a másiknak.
Istenhozottat mégsem mondok neki,
csak állok a tétlenség fehér lépcsőjén,
de már nem léphetek tovább, nem
véd meg önmagamtól vele kötött egyezségem,
háttérben maradok metafizikus árnyalaknak.
Önszántadból kirekesztve
Te félsz magadtól, jelenléteddel
nem tudsz mit kezdeni, csak legyint
benned a próbálkozás, sebességváltód
a kritikus pillanatban mindig megakad.
Nem vagy jó pásztor, nem tereled össze
a nyájadból szétszéledt bárányokat,
nem akarod bejárni az égbe nyúló rengeteget.
Nincs benned igazi önállóság, minden
lépésedhez kell egy virtuális járókeret.
Inkább elrendeled a személyedre szóló
örökös őrizetet, mert tiltott területen
keresed a felmentő sereget, nem tudod
összeszedni szétgurult idegenséged cserepeit,
ajkadon a szavak is csak viaszgyöngyök, nem
tudsz kitől útbaigazítást kérni, nem látsz
mást, csak olvashatatlan árnyéktérképedet.
A hajnal hullámain kapkodsz a fény felé,
de ujjaidról lecsorog az érintés öröme,
távoli térben próbálsz a szépség ölébe
menekülni, de nem adsz magadnak utasítást,
nem tudod feltörni a délibábos utcakövet.
Felismerés
A sokorói domboldalt már rég
behálózta a tarack, kifosztották
a szőlőtőkéket a madarak, a szél
is csak kötekedik veled, s te nem
tudsz védekezni, keserű por
kaparja torkodat, s a táj fölött nem
maradt más, csak a felismerés; itt
már hiábavaló minden alkudozás.
Az istálló ajtajában megrozsdásodott
a villa, már odakint is légszomjad van.
A sötét zugokban megmozdulnak az ott
hagyott, fejéshez készített edények.
Szellemkastélyba lépsz, a pusztulás
szabadsága megbolygatta a rendet,
nyirkos öleléssel dőlnek rád a falak.
Nincs itt már ember, nincs itt, aki
megidézte az embertelenebbet.
Belenőttél a világba, próbáltad véglegesen
kijelölni helyed. Kihűlt lábnyomokba léptél,
próbáltad visszateremteni a meleget.
Most már majdnem minden sötét körülötted,
kiürültek fölötted a csillagok, elhamvadtak
az égitestek, s a rossz látási viszonyok között
nem veszed észre, a nagy Égi Adomány,
egyszerűen nem lehet kompatibilis veled.
Talajcsere
Kivel kötöttem szövetséget, mikor
hozzájárultam, hogy becserepezzenek
Ég és Föld határzónájába, – engedtem, hogy
rám öntsék a tápoldatot, abban a reményben,
mely szerint virágaim majd színesednek és
sokasodnak, s termést is hozhatok az Úr
gyönyörűségére, hogy kedvét lelhesse bennünk,
élvezze a meg nem született halhatatlanság
apró ajándékait, míg égi műhelyében fel nem
dolgozza őket egy új prototípus fejlesztésére,
hogy végre legyen egy sikertermék, hogy
megkaphassa a mesterlevelet.
Akkor majd magasra tartom fejem, mint az
illatok sugarán nyújtózó tulipán, vagy egy kacér
pillanatban lankadó testemet megrázom, s a
Napba nézek önfeledt bohócvirág-arcommal,
s nevetve mondom, azért sikerültem olyan félnótásra,
mert születésem előtt piszkos üledékbe mártottak,
s magamra kentem a mocskot, majd engedetlen
magzatként bezártak egy ketrecbe, melynek Föld a neve.
Nem tudom tisztára mosni magam, szűk járatokba
akadt gyökereim nem tudnak tovább kapaszkodni,
félkész létemben kallódok, hiába hullámzik testemben
a gyönyör tánca, hiába ragad magával a napimádat.
Most modell vagyok a kifutón a tündérfürtök és a sétány-
rózsák között, s bezárt urnám oldatába mártózva
élvezem, hogy színeim forró lávaként cseppennek
mozgásba a kövek között.
Várom a nagy Kísérlet lefolytatását, a laboratóriumi
analízist, s kivárom, míg anyagom összetételén javít
egy végleges talajcsere.
