Kevés honi „történeti” zeneszerzőt tud felsorolni az átlagos közismeretet megtestesítő erdélyi. Elsőként talán Kájoni neve ötlik fel, esetleg a Bakfarké, a Tinódi Lantos Sebestyéné, de aztán beáll a zavart keresgélés állapota patinás nevek és régi zenei tévéműsorok emléke között...
A címben használt újraélesztés szó tehát (ú. m. reszuszcitáció!) jószerével bármely régi erdélyi zeneszerző nevéhez bízvást hozzáilleszthető, amint beszélni, írni kezdünk róla vagy épp a zenéjét hallgatjuk – tevőlegesen, vagyis odafigyelve, értékeire koncentrálva. Annál dicséretesebb és persze örömtelibb esemény, amikor egy-egy hajdani komponista életművének – vagy életműszeletének – módszeres, tudományos igényű és közhaszonnal is kecsegtető újraélesztését kezdeményezik arra alkalmas zenészek, muzikológusok. Ilyen pillanatot élhetünk át most, épp most.
November 30-án, a kolozsvári Szent Mihály-templomban rendezett Szent Cecília orgonakoncertek záró eseményén került sor Georg Ruzitska (Ruzitska György) orgonaműveinek, szerzeményei kottás kötetének és az összes orgonaműveket rögzítő kompaktlemeznek a bemutatójára. Az átfogó munkát egy egyetemi kutatási projekt, a kolozsvári önkormányzat, a Communitas Alapítvány és a Szent Mihály-plébánia támogatása tette lehetővé – íme, milyen magasztos példája ez az egyházi és civil szféra, helyi adminisztráció és intézményes kultúratámogatás összefogásának! Potyó István karnagy és Erich Türk orgonaművész-tanár közös munkája így maximális sikerrel járt.
Georg Ruzitska a francia forradalom kitörésének évében született Bécsben. Őt és két fivérét már ifjúkorukban Erdély, Moldva és Havasalföld kultúrközpontjaiban találjuk – mindhárman zenészek, és mindhárman fejedelmi, illetve grófi udvarokban próbálják egzisztenciára váltani zenei tehetségüket és képzettségüket.
A bécsi piaristák közelségében nevelkedett Georg neves zenészek „inasaként” fejlesztette tudását a császárvárosban. Korának központi sztárjai, Preindl, Krommer és Joseph Haydn egyaránt nagy hatással voltak rá, meg persze egy kegyesrendi pap-tanár, bizonyos P. Placidus. Anyagi nehézségek folytán azonban zenei képzése ellehetetlenült, így Ruzitska jobb híján Kolozsvárra, a Bánffy családhoz szegődött el zenetanárnak. 1819-től végleg kolozsvári lakosnak számít, házat vásárol, és teljes mértékben a zenei élet fellendítésének szenteli életét. Nagy lendülettel és szorgalommal írja műveit, szakmai tudása és tevékenysége a város legtekintélyesebb és -elismertebb zenészévé teszi, így 1835-től a Konzervatórium igazgatója is lesz.
A kolozsvári kegyesrendiek templomának orgonáját 1849-ben adták át Ruzitska közbenjárására és tervei alapján. Kivitelezője Heinrich Anton Maywald volt. A város legmodernebb hangszere volt ez akkoriban, amelyen először hallhatta a kolozsvári közönség J. S. Bach orgonaműveit – természetesen Ruzitska előadásában. Saját orgonakompozícióinak második vonulatát vélhetőleg ez a hangszer inspirálta. (A piarista templom mára szakszerűen restaurált orgonája voltaképpen az eredeti mechanikát, hangképet és architektúrát őrizte meg, tehát gyakorlatilag „olyan, mint új korában”.)
Orgonaszerzői munkásságának első csoportját hét fúga alkotja, amelyeknek szerkezete, zenei-
technikai bonyolultsága progresszivitást mutat. A 6. fúga a B-A-C-H hangfolyamatot 19-szer megidézve tisztelgés a nagy mester előtt, a 7. fúga viszont egyszerűsége és requiem-tematikája folytán különállónak tűnik. A második csoportba tartozó kompozíciói 1847 és 1849 között születtek, az épülő új orgona „ígéretének” atmoszférájában. „A zenei formák és műfajok változatosak: prelúdium, fúga, fantázia, fughetta és szabad alkotások – olvashatjuk a CD kísérőszövegében. – Ez a változatosság a zenei tartalom szintjén is érzékelhető.”
Vélhetőleg nem túlzás azt állítani, hogy Georg Ruzitska a bontakozó kolozsvári zenei élet alapozója volt. „Egész életemben arra igyekeztem és törekedtem, hogy örömmel fogadjam és támogassam mindazt, ami a közösségünk nevelésére és lelki gyarapodására szolgál” – mondta, amikor a Kolozsvári Zenei Kör tiszteletbeli tagjává választották. Az ő missziós tudata, szervezői és oktatói tevékenysége több figyelmünkre, emlékének intenzívebb ápolására kötelez minket.