(részlet)
XV
– Tökéletes vagy, igen valójában tökéletes, mondja Scardanelli, de még egyszer mondom, ez a tökéletesség idejétmúlt és fölösleges.
A karom megrázza a több száz kisebb és nagyobb kulcsból álló nyakéket, a kulcsokat, melyeket azért görbítettek és rontottak el, hogy még véletlenül se illeszkedjenek egyetlen zárba vagy lakatba. A nyakék félig elfedi testét, középen meghajlítja és térdre kényszeríti – ajkai ragacsos, nedves csíkokat hagynak maguk után.
– Ha temetésről van szó, vagy arról, ki jut el gyorsabban a leghidegebb mélységekig, mindig te kerülsz ki győztesen, állapítja meg Scardanelli.
A bádogmegafont jobb állkapcsához szorítva, úgy tűnik, a karom csak a megfelelő pillanatra vár, hogy nekilásson a nyávogásnak és jajveszékelésnek.
– Ha tanultam volna trombitázni, most játszhatnánk egy gyászos duót. Hozzád hasonlóan, én se pihenésre vágyom, hanem a katasztrófa utáni nyugalomra. A megafon tölcsérén keresztül, minden különösebb zaj nélkül, por és köd szivárog.
Scardanelli felemelkedik és kinyitja a teraszajtót, de az ajtón túl ugyanaz a por és köd fogadja, ugyanaz a különleges keverék – három rész por egy rész köddel.
– Én is olyan kulcsokat gyűjtök, mint amiket te hordasz a nyakadban. Nem nyithatok ki velük semmit, de tudni fogom, hogy segítségükkel pontosan hány kapu és hány ajtó marad zárva előttem. Ahhoz, ami most következik, még egy ilyen jelentéktelen és felszínes tudás is lényeges támasz lehet.
A karom, mindentudó megértéssel tekint ki illatos növényekkel díszített fekete sisakja alól.
– Legvégül, mondja Scardanelli, legvégül, legvégül, legvégül, ami bekövetkezik, az nem más, mint ami bekövetkezik. Ami bekövetkezik, az ez, nem több és nem kevesebb. Elnyel, fojtogat, elnyel...
XVI
Amikor a karom hazatér éjszakai körútjairól a bőre olyannyira fehér, nyirkos és gyűrött, hogy elszégyelled magad... Scardanelli már ordítana, de uralkodik magán és felnyög:
– Megkértelek, hogy ne mind lófrálj egész éjjel, ha nem húzol gyapjúzoknit.
A karom körömlakkot loccsant arcára és lilás fejbúbjára. A ráncok, redők és gyűrődések valami hisztérikus fénnyel világítanak. A karom egy szót se szól. Belakkozza magát és saját hisztériájába zárkózik, akár egy dobozba. Úgy áll ott, ahogy csak egy gyűrött bőrdarab állhat a bádogfedő alatt.
Ha nem húzol gyapjúzoknit, folytatja Scardanelli, mindenféle betegséget szedhetsz össze, lebetegszel és még bele se halsz. Ebben, mint másegyebekben is, ott rejlik az értelmetlenség titka. Márpedig az értelmetlenség misztériuma a boldogság harmadik szintjével ér fel.
A karom lehányja a padlót, a szőnyeget, a körömlakkot, aztán szemérmetlenül a gyöngyházfényű tócsa közepébe vágja magát.
Scardanelli a fogát csikorgatja:
– Ha elmélyülsz az értelmetlenségben, a misztériumokban, a boldogság második szintjét is elérheted, de fő a nyugalom, fő a nyugalom. Megmondtam: fő a nyugalom!
Izzadtság és valami teljesen kémiai vegyület szagát árasztva, a karom a hisztéria és némaság dobozába zárja magát.
– Rövid leszek, lakonikus és tömör! mondja Scardanelli. Egy hegyes gombostűt szúrtam a nyelvem alá, szúr és elviselhetetlen fájdalmat okoz. Tehát senki se állíthatja, hogy önkívületbe estem. És amúgy is: a önkívülethez kettő kell!
A karom egy körömlakkba mártott ecsettel mázolja be gyűrött és nyirkos nyílásait.
– Valld be, a boldogság első szintje nem szerepel a programodban, és nem is érdekel igazán...
Hogy belül is gyöngyházfényű legyen, a karom lenyeli az ecsetet, így rögzíti az éjszakai orgia nyomait a belső szerveken, a nakritréteg alatt is.
– Szándékosan csinálod, mondja Scardanelli, pont ahogy a gyapjúzoknival, azzal ahogy betegségeket gyűjtesz, lebetegszel és még bele se halsz. Csakhogy, idefigyelj, mert bölcsen szólok hozzád, azért szúrtam gombostűt a nyelvem alá, jól figyelj, hogy ne tudd istenné tenni azt, ami nonszensz, mert az nem neked való!
A gyöngyházdoboz mélyén a karom már nem hisztériázik, nem is szenvedélyes. Egresre fáj a foga. Enne egy adag egresszószt.
Scardanelli odatolja a gyümölcsöstálat:
– Amíg a szósz elkészül, csipegess ezekből a friss, éretlen és zöld szőlőszemekből.
XVII
– Micsoda ötlet! Micsoda hülyeség! kiáltja Scardanelli, és nemtetszése jeléül kitépi gomblyukából a virágot, a szájába tömi és kiköpi. Nincs így is épp elég bajunk?
A karom matt bőrének minden pikkelyére zöldes árnyalatú lemezeket ragaszt.
– Véleményed szerint, mondja Scardanelli, valami fenyegetéssel, figyelmeztetéssel kellene rábírni a megjelenésre...
– Figyelmeztessük, szól a karom, gépiesen, de furcsa remegéssel a hangjában.
Ferde harci rúnákat rajzolt az arcára és foszforeszkáló, elemekkel és villódzó fényekkel ellátott dzsekit vett magára.
– Nagyszerű, böki ki Scardanelli. Úgy nézel ki mint egy parádé, egy vásár játékvonattal felszerelt elektromos pápuája. Ez tényleg arra készteti, hogy leszálljon, harcoljon, és megöljön bennünket...
– Bizony, mondja a karom, hogy megöljön bennünket...
– Te tényleg szembenéznél vele az arénában, vagy csak provokálod, lássuk eljön-e?
– E-ljön! pattan elő az ünnepélyes, nyafogásmentes válasz a karom vastag, csontos, merev ajkai közül.
– És mit csinálsz, ha megjelenik? ravaszkodik Scardanelli.
A karom ide-oda jár az ebédlőtől a konyháig és a konyhától az ebédlőig, és ahelyett, hogy bármilyen választ is adna, elkezd horkantani, süvíteni és nyögni.
– Ohó! szól hozzá Scardanelli.
– Ohó – ohó – ohohó! süvíti, nyögi, horkantja a karom.
– Befejezni! támad rá Scardanelli. Ahogy itt forogsz körbe-körbe, és olyan hangokat adsz ki, hogy bárminek, de szelídeknek még véletlenül se lehetne nevezi, attól a pillanattól fogva téged vadásznak, te vagy a vad. Márpedig, ha még jól emlékszem, a terv az volt, hogy becsald, idehozd az arénába, rábírva, hogy alászálljon, mint zsákmány és vadállat.
A karom fegyverei: egy négyszögletes tükör ébenfa kerettel, a kék mágnesek, a répalével töltött üst és a foszforeszkáló dzseki.
– Ez egy karom elleni harchoz illő arzenál, mondja Scardanelli. Te azt képzeled, hogy ő egy karom?
– Egy karom? lepődik meg a karom is.
– Úgy tűnik antennái vannak, és állandóan tapogat bennünket. Egyszóval: tudja mire készülsz.
– Tudja, mordul fel a karom.
– A Szentlélek, magyarázza még egyszer, türelmesen Scardanelli, nem olyan, hogy csak úgy egyszerűen le lehet hívni a ringbe egy bunyóra. Túl nagy luxus lenne...
– Aha, mondja a karom, és lila kefehaja felborzolódik.
XVIII
A kacskaringós utcákon Scardanelli egy hatalmas, fecskendőkkel teli bőröndöt húz maga után. Amikor rátalál a kórházra, ha egyáltalán rátalál, nagy buzgón nekilát a betegek befecskendezésének. Szag után rájön kinek mi baja és miben szenved, odikolonos, szederszörpös, szódavizes injekciókat ad nekik, ismeri a szokásaikat, tudja kinek mi fáj, de fáradt és ideges, mert lejárja a lábát, amíg rájuk talál. Általában feladja és már nem is keresi őket, ha már úgy költöztetik a kórházat ide-oda, ahogy nekik jólesik – ma a bútorraktárba, mert ott nekik sokkal kényelmesebb, mert a kiállított kanapékat és foteleket is használhatják, holnap a konzervgyár udvarán ütnek tábort, hogy ők is lenyúljanak néhány borsó- és halkonzervet, holnapután már a posta közepén vannak, hogy időközben a levelezésüket is lebonyolítsák – és így tovább, és így tovább.
– Egyik se ülne a kórházban, puffogja Scardanelli. Mintha itt lenne a világ vége...
Ők fennen hirdetik is ezt, új neveket adnak egymásnak, halottnak és feltámadtnak szólítják egymást, és ha megfigyeled őket, rájössz, hogy folyton ez van velük, hol meghalnak, hol feltámadnak. „Hé halott”, hallod (és az egyik mintha akkor halna meg), „hé feltámadt” (és az egyik mintha éppen akkor támadna föl). Így megy ez, és nehezen teszel különbséget közöttük, mert egyszerűen halottnak és feltámadtnak mondják magukat; hé, te halott, hé, te feltámadt, minden árnyalat nélkül, és mindegyik kezelésre vágyik, egyszerre mindegyik. Imádják, ha szederszörpös, odikolonos, szódavizes injekciót kapnak, de csak adott körülmények között: az injekciót Scardanelli adja be, a karom jelenlétében, amíg a fiolái el nem fogynak és kénytelen vért venni valamelyiktől. A fecskendőt megtölti az egyik vérével, hogy aztán találomra egy másikba fecskendezze. Mindegyik nyög a fájdalomtól és örömtől, így igazuk van nekik is, eltűnik minden árnyalat és már nem tudod ki a frissen feltámadt halott, és ki a halódó feltámadott, más szóval, hogy melyik van a születés és melyik a halál agóniájában.
Végül Scardanelli vért csapol a karom bokája alól és szelíden gügyögve beinjekciózza a nyelve alá.
XIX
– Ma, mondja (naplóját írva) Scardanelli, az összeomlásért vonulunk fel.
A fejében már harsognak a trombiták: tra-ta-tra, tra-ta-tra, tra-ta-tra.
– Ugyanazok, ma is ugyanazok a trombiták, a forradással együtt!
A trombiták: tra-ta-tra, tra-ta-tra.
– Ma, mondja (és írja) Scardanelli, alaposan megtömve gyötrelemmel, tehetetlenséggel, babonával, és kétbalkezességgel...
Az utcán csak ő és a karom.
– Ma, mondja Scardanelli.
És senki se figyel rá.
– Ma, mondja Scardanelli.
(És a naplóját írja).
– Masírozzunk az összeomlásért!
A trombiták: tra-ta-tra, tra-ta-tra, és kezdődik a felvonulás.
– Minden el, minden el, minden el-tö-rött! üvölti a karom, aki imád szlogeneket kiabálni. Legyen ön, legyen ön, legyen ön-gyil-kos!
– Remélem, hogy ma jól döntöttünk, és a legjobb döntést hoztuk, mondja (naplóját írva) Scardanelli.
A karom nyakában gyöngysor, a fején mutatós kalap.
– Ma, mondja Scardanelli, megcáfolunk mindent, amik voltunk és amik leszünk.
– Gratulálunk! hallatszik ki tudja honnan, ha hallatszik egyáltalán.
– Gratulálunk! jegyezi füzetébe Scardanelli.
A karom páváskodva masíroz.
–Ha az elméletünk jó, és remélem, hogy a legjobb elméletet választottuk, mondja (és írja) Scardanelli, ami az összeomlás után belőlünk marad, az nem lehet más mint a Szentlélek, ahogy hamu, vagy felhő alakban lebeg a vizek fölött.
XX
– Félek, nem a javunkat akarják, szól Scardanelli.
Nincs a környéken senki, de tudja amit tud, és tudja mit beszél.
A karom a pánik karmai között vergődik, köpköd, levet ereszt, és egy, nem feltétlenül a saját testén, hanem a bárki másén ejtett halálos, üszkösödő sebre hasonlít.
Scardanelli nem veszi észre a sötétség miatt, a korlátra hajol és sokáig figyeli a főváros még késő éjjel is világos ablakait.
– A zászlókat félárbocra eresztették... Egyértelmű, ennél egyértelműbb már nem is lehetne... Siessünk. El kell húzzuk a csíkot.
A karom hallgatja, futásnak ered és megbotlik a hálószoba túl nagyra nőtt bozótosában. Egy kemény és mégis lágy, pont az orra előtt kaotikusan pörgő orsófajtának ütődik, amely forgásával örvényeket és légüres tereket támaszt. Döbbenten, de anélkül, hogy egy percig is tétlenkedne, megragadja és megfojtja.
Scardanelli elájul, aztán helyrejön. A disznóorrú és medúzatestű orsó barnán és ernyedten lóg egy tövises bozóton.
– Az történik, amitől féltem, szól Scardanelli. (Elájul és helyrejön.) Fejvadászokat küldtek a nyomunkba. (Elájul és helyrejön.) Megölik az állataimat, egyiket a másik után, hogy aztán, húgom, téged is megtaláljanak. (Elájul és helyrejön.) A szédülés egyre csak itt jár a nyomomban. (Elájul és helyrejön.)
A karom ért, amennyit ért, elhiszi, és annyira megrémül, hogy tájékozódó képessége híján vakon előreveti magát – Scardanelli, az ablak, az ajtó vagy a konyha felé. Gennyedzik. Zsákmánynak pont elég könnyű! A bozótosban egyelőre nem látni egy fejvadászt sem, de a karom tudja amit tud, és érzi, hogy a közelben vannak. Érzi például, hogy valami nedves és szőrös van baloldalt, az asztal alatt. Nem is kérdi mi a teendő, egy gyors és szakértő mozdulattal, melyre nem is tartotta képesnek magát, felhasítja azt a porcogós és nedvesen sivító valamit.
Scardanelli átszúrt térddel hull a padlóra és figyelmezteti:
– Ők azok, sokan vannak, vigyázz!
A karom meghallja és felmordul dühödt rémületében:
– Azok, ott a kormányban, egy csöppet se tisztelnek minket, választókat... Kezdetben vinnyog, aztán már nem is vinnyog, csak nyugtalanul kiabálja: Azok a kormányban! Azok a kormányban!
– Megtörténhet, hogy ők azok, válaszol Scardanelli, de lehetnek akár mások is. A vérdíjtól függ. Feltételezem, óriási összeg lehet, mert még a zászlók is félárbocon lógnak.
A karom figyel, teljes készültségben.
Scardanelli bekötözi a sáljával az átlyukasztott térdét, fölveszi búvárszemüvegét és megközelíti azt a helyet, ahol a karom búvóhelyét sejti. Nyögve, sántítva tapogatódzik a bozótban. A karom fejére néhány csepp tejízű, ragadós nyál csepeg. Lendületet vesz, és elkapja amit tud, összecsomózza és ki akarja tépni. Most két óriási, bizarr, síkos ormánnyal harcol, és már-már sikerül kitépnie, amikor Scardanelli, valahonnan alulról könyörög, és segítségül hívja:
– Ezek megfojtanak! Széttépik a nyelőcsövemet! Nem kapok levegőt!
A karom őrjöngve üt-vág, hogy megvédje, kiszabadítsa az ellenség gyűrűjéből, és végül megtalálja, megmenti és tapogatja felsebzett testét. Mintha csak egy karom szabdalta volna szét.
– Milyen jó, hogy itt vagy, suttogja elhaló hangon Scardanelli. Együtt majd kijutunk, és könnyebben ellenállunk a fejvadászoknak...
Hirtelen egy magas, hálókkal és függönyökkel megrakott ég boltozódik föléjük.
– Ez az én rémült szívem ege, csodálkozik Scardanelli.
Körötte és a karom körül valakik össze-vissza beszélnek hat-hét-nyolc nem európai nyelven.
– Jól elintéztek minket, sóhajt fel Scardanelli. Az opálos fények villódzása közepette a húgát és az üszkösödő sebet is felfedezi. Nem adtak túl sok esélyt nekünk... De remélem van annyi állatom még, hogy elfuthassunk és ne itt haljak meg...
A karom gyászosan, komoran vonyít, és ugyanígy vonyítanak leláncolt és elszabadult állatok tucatjai és százai, a hálószoba bozótjában hánykolódva, a rémült és lila ég alatt.
XXI
Scardanellit szúrások, és a ragtapaszok alatt lángolón lüktető sebek kínozzák. Kinéz a harmadosztályú fülke ablakán. A villanyoszlopokon itt is ott is felvillannak a végzetes jelek és a törzs szimbólumai. Ezek szerint jó útra tértek, habár nem indultak haza és az ösvényt se ismerik.
Scardanelli pöfékel. A harmadosztályú kocsiban minden utas egyik cigarettát szívja a másik után.
Lila vászonba burkolva, hogy szelídebbnek tűnjön, a karom felkapaszkodott a pad tetejére, és halott, halottabb mint valaha. Ha megpróbálna elmondani egyet, akár a legegyszerűbbet is jól begyakorolt mondatai közül – ma szép idő van, holnap talán esni fog – mindenki azonnal észrevenné, hogy csalás, és nem engednék, hogy befejezze. A karom hallgat mint a csuka és a helyzetbe beletörődve, csak a epekedve pislog, mintha élne és csak álmos lenne egy kicsit.
Scardanelli megpróbál szóba elegyedni – hátha így megtud még valamit, begyűjthet néhány információt...
– Innék egy rumos teát, mondja, igen, igen, itt az idő, és kekszet is ennék, desszertnek pedig – na, mit? Na, mit? Hát igen... desszertnek egy nagy tál uborkát szeretnék!
Szélesen és barátságosan mosolyog, de mosolya gyanakvást kelt. Az utasok megrázzák fejüket és ezt mondják magukban: „Gyanús. Több mint gyanús.” És komoran füstölnek tovább.
Scardanelli azon morfondírozik, miként is tehetné kissé oldottabbá a hangulatot. Talán, ha a szatyorból elővenne valamit, ami megnevetteti őket? Mondjuk... az arannyal befújt kartonkoronát? Az egresszörp receptjét? A kék mágneseket? A répalével töltött üveget? A magányos önáltatáskor szájba tömhető rongyokat? A kínai körömvágót? A meggymagos zacskót? A babát, melybe bebabázódhatsz? A fotókat, melyeken vagy ő, vagy a karom nem létezik? A szederleves fiolát? A jelentéktelen lap jelentéktelen rajzát a poloskaelefántról? A gyöngyöt és az üveggömböt? A nagy és apró kulcsokból álló nyakéket? A karom fürdetésekor használt fürdősókat? A búvárszemüveget? A füzetet a széthullásról leírt jegyzetekkel?
Az utasok egymás után hagyják el a fülkét, kilépnek a folyosóra, még visszanéznek sandán a válluk fölött, aztán néma egyetértésben egy másik vagonba szállnak át.
– Még jó, hogy nem siettem el a dolgot, szól Scardanelli, túlságosan is hasonlítottak a kormány által felbérelt fejvadászokra, hogy a fene vigye el őket.
Rádöbben, hogy mennyit kockáztatott volna, elsápad és rosszul lesz.
Halottabban, mint bármikor és éppen ezért figyelmesen és pontosan, érzelmesen és hatékonyan, a karom benyomja karmát Scardanelli bal melle alá, és tapogatja, azt a látszatot keltve (ha valaki rajtakapná), hogy épp egy érzelmi válságon esik át. Valójában a szívét masszírozza és kétségbeesik, hogy ennyire holtan is közel érzi magához.
Szakadékba dobott ócskavasak zajával a vonat megáll hirtelen. A karom nyögdécsel és csuklik. Scardanelli ismét vérezni kezd. Szemtől szembe a halállal, a karom is tisztábban rajzolódik ki előtte, ölébe veszi, simogatja, kényezteti:
– Te, drágaságom, olyannyira halott vagy, hogy tényleg nincs okod már sírni, vagy remegni.
Aztán feláll, kinéz az ablakon, szíve egyre mélyebbre merülő égboltjának négy-öt még megmaradt vászna és szakadozott függönye felé. Az alacsony ég alatt mérlegek és serpenyők tömegét pillantja meg.
Szomorkásan állapítja meg:
– Úgy látom itt a gyorsvonatok is megállnak. Ahogy nézem: az ítélet keresztútjához értünk.
Szatyorral a vállán leszáll a vonatról, és a karom követi.
– Azt hiszem ez az egész összefügg a Szentlélekkel, az Úristen hamujával és a felhővel, ami ott kavarog és örvénylik a vizek fölött.
Néhány tolókocsis őr, vagy léhűtő, visszafogottan és kevélyen figyeli a hosszú peronokat, melyekhez nem tartoznak jelzőtáblák, védőfalak, és egyáltalán semmi sem, ami állomásépületre emlékeztetne.
A karom bőre alól vattapamacsok bújnak elő, mint a gyermekláncfű apró ernyői, és szétszóródnak az erdőben. Scardanelli fulladozik és köhög:
– Mielőtt teljesen belelendülnél a színpadias gesztusokba, és érzelmi kitörésekbe, én azt javaslom mereszd ki a szemed egy kicsit, és próbálj rájönni miről is van szó. Akármilyen halott is vagy, mégiscsak számít a megfiatalodásod, és hogy mi az oka ennek a megfiatalodásnak.
A karom lelkes és kitágult pórusaiból újabb és újabb vattahullámok törnek elő.
– Én vérzek és meghalok, szólal meg Scardanelli, míg te rügyezel és pazarlod a spóráidat. Ismét az ellenpólusokon állunk. Eljátszottam a szerepem. Eljátszottad a szereped. De nem voltunk tökéletesek.
A karom, aki karmosabb mint valaha, körömszakadtáig ragaszkodik a tökéletességhez, ezért lila tógájába burkolja magát és nem rügyezik tovább.
A most az most van! mondja Scardanelli.
Közelebb lép egy mérleghez (a mérlegek undorral töltik el), a karmot az egyetlen réztányérra helyezi.
És várnak mindketten, lélegzetvisszafojtva.
Karácsonyi Zsolt fordítása
