ad notam Vidámpark
Gyűlölöm a drámai szopránokat – mondta, miközben sétáltunk az esőben. A mozgását figyeltem. Pontos volt minden mozdulata, sohasem lépett pocsolyába. Ekkor az én lábujjaim már rég megérezték az esővíz hidegét.
Aztán hirtelen témát váltott.
És tényleg tudtad? Azt, hogy újra összejövünk? Hogy akkor, évekkel ezelőtt nem múlt el semmi, hanem épp ellenkezőleg, elkezdődött? – sorjáztak a kérdései. Nem akartam válaszolni, mert úgy gondoltam, felesleges lenne bármit is mondanom. Talán így volt, talán nem. Néha arra sem emlékszem, amit egy órával ezelőtt mondtam vagy csináltam. Miért emlékeznék hát, hogy fehér ágyékunk idején miben szerettem volna hinni?
Szóval, esett az eső és ballagtunk a sötét utcán. Elég legyen ennyi bizonyosság. Nem voltam szerelmes, de szerettem őt. Azt, ahogyan a karrierjéről mesélt. Például szerettem azt a mondatot is a drámai szopránokról. A barátja, akit történetesen velem csalt, már régóta nem hallgatta meg őt. Nem volt kíváncsi arra, hogy mi történik vele az egyetemen vagy a munkahelyén. Csak birtokolni akarta, minden áron. Egyszer még a szobaajtót is rázárta, hogy ne találkozhasson a barátaival. Legalább is ezt mesélte Ágnes nekem, a titkos szeretőnek, aki minden hétvégén várt rá egy évtizedek óta haldokló, élhetetlen kis településen, amelyet mások könnyes szemmel, hosszú sóhajok kíséretében úgy szoktak emlegetni, „a szülővárosom”.
Eszembe jut az a hosszú évekkel korábbi kora őszi délután is, amikor először telefonált. Nem is tudom, honnét szerezhette meg a számom, hiszen alig voltak közös ismerőseink. Emlékszem, a barátaimmal mindenféle húsokat sütögettünk egy hátsókertben. Valami idióta szóviccen nevettünk éppen, és ebbe a félig-meddig önfeledt nevetésbe sípolt bele a Nokia.
Ágnes vagyok – szólt a készülékből egy kellemes hang. Azt mondta, hogy találkozni szeretne velem, hiszen olyan régen láttuk egymást. És most, hogy megpróbálok visszaemlékezni arra a beszélgetésre, talán mondott még valami olyat is, hogy az édesanyja említett meg engem a fene tudja milyen kontextusban, ő pedig azután napokig azt érezte, hogy beszélnünk kell. Találkozzunk, naná! – mondtam lelkesedést színlelve, majd miután letettem a telefont, arra kértem a legjobb barátomat, hogy kísérjen el a csajával az esti találkára, és ha látja, hogy Ágnes nyomul, próbáljon valahogyan kimenteni. Az említett legjobb barát pedig nyilván igyekezett is megtenni mindent a szent ügy érdekében. Senki sem hibáztathatja őt azért, mert a tervekhez képest az este másképp alakult.
A Nagyutcán hosszan csókolóztunk az egyik volt osztálytársam háza előtt. Úgy örültünk egymásnak, mint távoli országokba sodródott, majd hosszú idők után újra egymásra találó szerelmesek. Volt egy közös történetünk, s az teljesen lényegtelen, hogy jó vagy rossz, de folytatható.
Az egész éjszakát átbeszélgettük, szinte észre se vettük, hogy a Nap lassan, vibrálva feltűnik a házak között. Akkor elbúcsúztunk egymástól, és ment ki-ki a maga dolgára, mintha történhetne bármi fontos velünk ezután.
Csak miután teljesen eltűnt a szemem elől Ágnes, akkor éreztem meg a hajnal egyszerre kellemes és kibírhatatlan súlyát. Annyit tudtam csak, hogy minél előbb otthon, az ágyamban szeretnék lenni. Annak reményében, hogy lerövidíthetem a hazautat, bevetettem magam a kisvárosi panelrengetegbe. Köröttem szinte minden tökéletesen halottnak tűnt, mígnem az egyik közeli szemetes konténerből egy nyúzott, fekete macska bukkant elő. Ahogyan próbált kikászálódni, karmaival többször végigkaristolt a rozsdás bádogon. Némán, közönyösen figyeltem vergődését. Sem többszöri kudarca, sem végső sikere nem váltott ki belőlem semmilyen érzést. Mielőtt elfutott volna előttem, vetett rám egy amolyan megsemmisítő pillantást, aztán egyedül hagyott a házak közötti szűk térben. Ekkor számomra is váratlanul üvölteni kezdtem: Balról jobbra, hát persze! Miért is történne máshogyan! De ezt úgysem tudod elbaszni nekem, Lucifer! Mert ha tetszik, ha nem, én most akkor is kurvára boldog leszek!
S mielőtt még az első redőny felgördült volna, találtam magamnak a házak között egy járatot, amelyen át a lakók vádló tekintete elől elmenekülhettem.
Hát így, ilyen körülmények közepette ereszkedett ránk egy új párkapcsolat puha egyformaságokkal, selymes kis semmiségekkel kecsegtető ködje, amelyet az ember általában úgy nevez: a boldogság. A kapcsolatunk Ágnessel már a kezdetektől teljesen szokványos volt. Teljesen hétköznapi dolognak tűnt az is, amikor Ágnes élettársa egyszerre gyanakodni kezdett, és naphosszat fenyegetőzött. Nem volt semmi meghökkentő abban sem, amikor kikérte Ágnes telefonszolgáltatójától a havi híváslistát, és a hosszas kutatómunka eredményeként végre megtalálta a telefonszámomat. Nem hagyott bennem különösen mély nyomot az sem, hogy naponta kétszer életveszélyesen megfenyegetett. Végül a hívások ritkulni kezdtek, a fenyegetések mögül eltűnt a tehetetlen düh, pontosabban felváltotta valami keserédes lemondás. Egy kis túlzással azt is mondhatnám, hogy a végére sikerült Ágnes volt barátjával összebarátkoznunk.
És mondd, fájt, amikor otthagytalak téged az iskolaudvarban? Mit éreztél akkor? – bombázott a kérdéseivel Ágnes kegyetlenül. – És most mit érzel? Hogyan írnád le a boldogságod?
Egy sötét parkba értünk, melynek ösvényeit csak néhol világította meg egy-egy pislákoló lámpa. Az arcát figyeltem, a szeme a kíváncsiságtól csillogott. Nem akartam neki válaszolni, de ugyanakkor azt is tudtam, hogy ennyi kérdést már nem hagyhat az ember megválaszolatlanul. Egy kicsivel távolabb előttünk macska rohant át, keresztezve az utunkat, mire én mintegy reflexszerűen kezdtem bele a saját macskás történetembe, abba, ami az Ágnessel való kapcsolatunk hajnalán esett meg.
Nem értem, ennek mi köze van a boldogsághoz? – kérdezte Ágnes zavartan.
Nem is tudom, talán ilyen minden szerelem – mondtam –, babrálás mások kidobott kacatjaival, romlott maradékaival, melyet végül a menekülés kétségbeesett próbálkozásai követnek. Mindeközben egyetlen dologban lehetünk csak biztosak, hogy a bennünket körülvevő világ tökéletes közönnyel viseltetik velünk és problémáinkkal szemben.
Láttam, ahogy Ágnes a gyomrában cihelődő keserű sírással küzd, s talán azt várta, hogy az utolsó pillanatban elnevetem magam, és azt mondom, csak vicceltem. Próbáltam is valamit mondani, menteni a menthetetlent, de nem jött ki több hang a torkomon. Végül olyan rutinossággal hagytam el a parkot, mint előtte azt a panelházak közötti tisztást, menekülve a lakók, a mindenre kíváncsi szomszédok vádló tekintete elől.
