Hazatérés
Megint a hallgatás szikkadt
kenyerét rágjuk, és senki sem ígérte,
hogy jóllakunk vele.
A kiszáradt medence és az új építésű
vendégház már régóta ismerősek,
most mégis, mint egy idegen, úgy bóklászol
a rózsaágyások halmai közt.
Pedig nem változott semmi azóta sem,
hogy legutóbb itt jártunk.
Az árpaföldek parcellái fölött
ugyanaz a sárga permetező helikopter
berreg, mint akkor, és még mindig nem tudjuk,
mivel szórja be a birtokot,
és hogy mennyi jut belőle a kutakba
és az ételeinkre.
Délutánonként ugyanaz az álomkór
telepszik a fóliasátrakban dolgozó
férfiakra, és az asszonyok is ugyanannak
a gömbölyű elkeseredésnek a héját
hámozzák, amit olyan olcsón árulnak
az út szélén. Hisznek benne, hogyha
lefejtik az áttetsző rétegeket, eljutnak
a fülsüketítő sírás forrásához.
És kitömött gyávaságaink is ugyanazzal
a vádló tekintettel merednek ránk
a folyosó faláról, figyelmeztetve rá,
hogy volt idő, mikor még ők rettegtek
tőlünk.
Próbálj meg végre emlékezni. Ne tagadd,
hogy volt itt néhány eseménytelen,
de nyugodt éved. Megérkeztünk.
Tedd le a csomagokat, és öleld
a kebledre azt, aki évek óta
a kert végéből integet.
Ebonit
Addig dörzsöltük ebonitrúdját,
míg magához nem vonzott
az augusztusi éjszaka.
Régóta tudtuk, hogy a sóvárgás
színe fekete, és mi egyenesen
a sötétség szívébe vágytunk.
Arra már nem emlékszem, hogy a kabócák
lármája, vagy egy autó riasztója
nem hagyott-e minket aludni,
csak arra, hogy hívott a kikötő,
a borzongás a természetes vizektől,
mint puszta kézzel mosogatólébe
nyúlni, hogy nem látni, mi vár
a felszín alatt.
És mit mondunk majd a gyerekeknek,
ha már a legegyszerűbb kérdésekre
sem ismerjük a választ? Mivel
altatjuk el a gyanakvásukat?
Vajon megértenék, hogy a mámor
hevében azt hittük, ragaszkodás,
pedig már akkor is csak a vágy
bársonyos felszínét éreztük
ujjbegyeinken?
Nem tudom, de most ínséges
idők jönnek, mint ötven évente
bambuszvirágzáskor. A hullám most
fordul vissza önmagába.
