„… a könyv nem csupán nyelvi szerkezet vagy nyelvi szerkezetek sora;
a könyv az olvasóval folytatott dialógus, az olvasó szavait árnyaló tónus,
s az olvasó emlékezetébe jutó, tünékeny, illetve maradandó képek sora.”
Jorge Luis Borges: Közelítés Bernard Shaw-hoz
Benyovszky Krisztián Rácsmustra. Regényes olvasónapló Kaffka Margittól Bodor Ádámig című könyvének 13. oldalán a Miért olvasunk? kérdést szegzi nekünk, és rögtön háromféle olvasási módot különít el arra kényszerítve az olvasót, hogy hirtelen azon tűnődjön, melyik kategóriába tartozik. A Thimár Attila szerkesztésében megjelent kötet, Az elbeszélés könnyed lebegése épp ellenkezőleg, a Miért olvassunk ismét? Hogyan olvassunk kortárs irodalmat? perspektívájából nyolc kortárs magyar regény elemzésével a nem-olvasás kezelésére vállalkozik. Mielőtt utóbbi taglalására térnénk rá, nézzük meg a Benyovszky-féle olvasókat. Az első típus esetében szemantikai olvasásról van szó, azért veszünk kézbe egy bizonyos művet, mert témája felkeltette a figyelmünket. A szintaktikai könyvfogyasztó mondhatni könyvek hálózatában él, hiszen olvasási preferenciáit mindig az épp elolvasott könyv határozza meg, kiindulópontot jelentve a további olvasáshoz. A pragmatikai olvasás életünk fontos periódusaihoz kapcsolódik, olyan könyvek révén valósul meg, amelyek valamikor különös szereppel, fontossággal bírtak számunkra az elolvasásuk kontextusából kifolyólag.
„Az értekező, tudományos műfajok között sajátos helyet foglal el a műelemzés […]. Akik írják, úgy vélik, hogy határt szab szabadon szárnyaló gondolataiknak az, hogy egyetlen műnek a bemutatására, elemzésére kell szorítkozniuk. Akik olvassák, gyakran úgy tartják, hogy az egyes művekbe olyan jelentéseket, tartalmakat magyaráznak bele az elemzők, amelyek valójában nem fedezhetők fel az alkotásokban.” – vázolja az olvasó-szerző relációt Thimár, a későbbiekben pedig a kiadvány célját fogalmazza meg: megszüntetni az olvasók és a kortárs irodalom közötti diszkrepanciát, amely különböző okokra vezethető vissza. Az irodalom és az olvasóközönség közötti kapcsolat megerősítésére a műelemzés az egyik legajánlottabb mód, főleg akkor lehet nagyonis célszerű, amikor az olvasók egyre inkább elszakadnak a szépirodalomtól. Napjainkban nemhogy erősíteni, egyenesen segíteni kell a mű és irodalomkedvelők interakcióját, mert „a magyar szépirodalom történetében még soha nem állt ilyen távol egymástól mű és közönség”. Az érdeklődés kihalása több tényező összejátszásának eredménye. Az olvasók java nem tudott lépést tartani a 20. század megújult alkotási folyamataival, ezt a tényt tükrözi, hogy a bevált befogadói magatartások nem minden esetben használhatóak a kortárs irodalommal való párbeszéd kezdeményezésekor. Az elbeszélés könnyed lebegése fogódzókat kíván nyújtani azok számára, akik ki szeretnének tartani a megújult irodalom mellett, viszont segítségre van szükségük a művekkel való párbeszéd kialakításban. Nem csupán a megújult alkotási folyamatok miatt fordulnak el sokan a kortárs szerzőktől; az iskolai oktatás „erős antikváriusi kultúrszemlélete” főleg a múlt irodalmára összpontosít, de az is közrejátszik, hogy a magyar társadalom múltorientált műveltségszerkezettel és szemlélettel rendelkezik. Mindezek azt a megtévesztő benyomást keltik az emberben, hogy a magyar kultúra csak régen létezett, napjaink művészei nem produkálnak érdemlegeset.
A könyv szerkesztéselve a változatosság, a szerzők a kortárs magyar próza sokszínűségének megragadására vállalkoztak, különböző életkorú, irodalmi rangú írók eltérő témájú, célközönségű és ábrázolási technikájú műve került elemzésre. A következő regények képezik a vizsgálat tárgyát: Bartis Attila: A séta, Esterházy Péter: Javított kiadás, Kontra Ferenc: Gimnazisták, Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó, Láng Zsolt: Bestiárium Transylvaniae I. Az ég madarai, Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő, Mészöly Miklós: Családáradás, Nádas Péter: Saját halál. Az írások szerzői fiatal kutatók, többen Thimár Attila tanítványai voltak. A változatosság hívei az elemzők is: egyesek a prózanyelv szimbolikus elemeit, a szövegépítő motívumokat, a szerkezetet vagy a narrátori hangot helyezik értelmezésük középpontjába, mások a férfikutatásokkal próbálják meg kapcsolatba hozni a prózai alkotást. „ elsősorban nem a szűk szakmai közönségre számítunk, hanem azokra az olvasókra, akik nem hivatásból, hanem szórakozásból, kíváncsiságból vagy a művelődési vágytól hajtva vesznek kezükbe könyvet.” – írja Thimár az általa szerkesztett könyv előszavában, behatárolva a célközönséget. Hogy elsősorban nem a szakmabelieket célozza meg a kötet, nem jelenti azt, hogy lemond a tudományosság kritériumairól. Ezen értelmező munkák is eleget tesznek a tudományosság ismérveinek. Néhányukról azt mondhatnánk, hogy eltérnek az előszóban megfogalmazott céltól és a laikusok számára néhol nehezen követhető szaknyelv szférájába lépnek át. Képzett irodalmárokról lévén szó érthető az átbillenés, kilengés. Nehezen sikerül megmaradniuk a szakszöveg és a megalapozatlan hozzászólás, véleménynyilvánítás közötti területen. Félreértés ne essék: sohasem az utóbbi felé közelítenek, hanem „eluralkodik” rajtuk a szaknyelv – mondhatná a nem szakmabeli olvasó.
A továbbiakban ízelítőt próbálunk adni a 8 elemzésből, amely kulcsot jelent a kortárs prózaszövegek felnyitásához. Földes Gyöngyi a „Fauna meg flóra plusz az emberiség” című tanulmányában Bartis Attila regényében, A sétában érvényesülő szimbólumrendszer és narráció szoros összefüggését taglalja. A mű keretei között élettelen, nem egyénített, nem konkrét szereplőként jelennek meg az állatok. Halottak vagy halálra szántak, némelyük használati tárgy díszítménye, vagy mise en abime-ként beékelt történetben, fabuláris lényként kap helyet. Az élet mint út metaforára épülő regény legfőbb sajátossága, hogy elrejti a narrátor nemét, megtéveszti az olvasót. „Nagyrészt a befogadó beállítódásaitól, elvárásaitól függ, kisfiúnak vagy kislánynak képzeli-e a narrátort.”
Valuska László Esterházy Péter Javított kiadásában vizsgálja a nemi szerep, test és nézőpont funkcióját. Arra próbál rámutatni, hogy miként módosul, íródik felül a szövegek, a kultúra és a társadalom által megalkotott férfi-toposz egy irodalmi szövegben.
Thimár Attila az ottliki hagyomány megkerülhetetlenségét bizonyítja Kontra Ferenc Gimnazisták című regényéből kiindulva. Ugyanakkor a referenciális elemek szerepére és a mű időszerkezetének felépítésére is kitér.
Az előszóban megfogalmazódó célok megvalósításához a legközelebb Halász Dániel írása áll. Krasznahorkai László Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyójának hagymaszerkezetéről, a hagyomány történetalakító voltáról, a pillanat és történelem egybemosódásáról ír. „A regény cselekményideje igen rövid – egy szűk nappal, délelőttől alkonyatig. Látszólag a leírások is pillanatnyiak, ám minden pillanathoz történelemnyi idő kapcsolódik, minden másodperc leírása felöleli azokat a folyamatokat, amelyek a pillanathoz vezettek, így a regény egy pillanatban évszázadok, évezredek vagy akár évmilliók történetét meséli el.”
Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae I. Az ég madarai című prózáját meghatározó költött világok történeti és történelmi téridejére reflektál Gyutai Zsuzsanna. Hárs Anna pedig Lázár Ervin mesetípusokat ötvöző meseíró-technikájának sajátosságaira derít fényt. Lázár a népmesei hagyományt írja át, játssza ki, például anti-állatmeséivel. Nyelvi kreativitása a mesealakok névadásával éri el csúcspontját. A szöveg nyelviségére irányuló Mészöly Miklós-i reflexió képezi Palatinus Levente Dávid munkájának tárgyát, a szerző a Családáradás lokalitásának, temporalitásának és a motívumok eredetmítoszra való utalásának szövegszervező erejére mutat rá. T. Ozorák Zsuzsanna Nádas Péter Saját halál című könyvéről írt tanulmányában többek közt a fényképek révén kirajzolódó történet és a szövegben megkreált világ párhuzamosságáról beszél: „… nem az albumok súlytalan kísérőszövegeit olvashatjuk a fotók mellett, sőt tulajdonképpen az értelmezés első szintjén nincs is kapcsolat a képek és a szöveg között. Mintha két különálló történet narratívája futna egymás mellett, egymással váltakozva.”
Az elbeszélés könnyed lebegése azzal a motivációval tár értelmezéseket elénk, hogy a könyv és az olvasó közötti dialógusnak a múlt század könyvfogyasztói magatartáshoz hasonlóan ismét érvényt biztosítson. A kötet második része a szerkesztő tervei szerint a kortárs lírával foglalkozik majd. Hogy mennyire válik be a kiadó terve, idővel kiderül. Viszont mindenképp dicséretre méltó a nem szakmabeli olvasók felé nyitás, akik hálás és kitartó könyvbarátok. Nem szabad elhanyagolni őket. Lázár Ervin hétfejű tündérének az olvasásszociológusok statisztikáiban a hétfejű olvasó metaforája felelne meg. Az ilyen könyvfogyasztók kezében könyvek kopnak el az újraolvasástól, és több fejre lenne szükségük a szüntelen olvasáshoz, amelyet, ha lehetőség nyílna rá a végtelenségig űznének. Mára belőlük sajnos kevés maradt.
Thimár Attila (szerk.): Az elbeszélés könnyed lebegése. Közös tükrünk 1. Kortárs regények elemzése. Ráció Kiadó, Budapest, 2006.
