I
Arthur Koestler európai volt. Egyébként pedig magyar. Mindkét minőségének mindvégig tudatában volt, s hangoztatta. Hangoztatás ügyben egyébként mást nemigen tehetett. S nem azért, mert a lengyel-orosz zsidó bevándorlóból magyarrá lett család a nevet előbb Keszlernek, Köstlernek írta, s ő maga is a Koestler módra csak később tért át, a huszas években, mikor „alijázóként” az akkori Palesztinában olyan írógépen dolgozott, amelyiken nem volt „tréma”, vagyis magánhangzó fölé helyezhető két pont. Köstlerből így lett Koestler. Akkoriban héberül próbált újságot szerkeszteni s írni. Héber tudása hézagos volt. De ezen az újra fölfedezett s akkor (és azóta is) modernizálódó nyelven, úgy beszélik, ő készítette el, újságja számára, az első keresztrejtvényeket. Hozzávetőleges nyelvtudással utóbb is szerepelt nyílvánosan. Pár évvel később, ’32 júliusától ’33 nyaráig (huszonhét-huszonnyolc évesen), a Komintern kontójára, beutazta a Szovjetuniót. Némely alkalommal nyílvánosan is felszólalt, oroszul. Aggályait az egyik vendéglátó így oszlatta el: beszéljen csak nyugodtan, az ő orosz beszédét a hallgatóság alig fogja érteni, viszont el lesz bűvölve attól, hogy a nyugat-európai kommunista kedvükért oroszul beszél (vagyishogy: majdnem). Igy is volt. (Koestler akkor, s azután is, angol honosításáig, magyar útlevéllel közlekedett. Oroszul szemlélve tehát a magyar nyelvterület ott volt, ahol valójában: nyugaton. S ez csak a világháború utáni szovjetizálással változott „Kelet-Európává”, diplomata fejekben máig kísértő módon. Igaz, a diplomata-fejeket, ha ismernék, Metternich régi bal-szófordulata is erősítheti, miszerint a Balkán, vagyis „Kelet” kapuja Bécs keleti kapujájánál kezdődik. Pontosabbat erről Dariush Shayegan perzsa filozófus mond. Soknyelvű teheráni közegben felnőve a negyvenes-ötvenes években, ő úgy látja, hogy a Kelet határa nagypolgári házuk bejáratánál húzódott; azon belül valami XVIII. századi és többnyelvű Nyugat volt, azon kívül meg a a helyi „Kelet”. Öt éve ezért egyik könyvének ezt a címet adta: „Nyugatról jön a fény” /La lumière vient de l’Occident, Editions de l’Aube, Párizs. 268 p./. )
A hangoztatás, hogy ti. magyar és európai, azért nem lényegtelen, mert Koestler a negyvenes évek elején angol író lett. (Kevéssel utóbb meg angol állampolgár is.) Addig németül publikált. Magyarul meg csak annyit termelt, amennyit barátjával, Németh Andorral pénzkeresés céljából közösen s krimiként kiötlöttek. Angolra világhírét megalapozó regényével váltott át (Sötétség délben – Darkness at Noon, Jonathan Cape, 1941). Ugy, hogy a német eredetit barátnőjével, Daphné Hardyval fordította. A következőt pedig, a franciaországi élményeiről (megszállásról, internálásról, menekülésről) szólót, immár Angliában, angolul fogalmazta (A föld sörpedéke – Scum of the Earth, J. Cape, 1941). Angolul viszont élete végéig csak ritkán s gátlasosan vállalt előadásokat, kivált rádiószereplést. Tudta, azonnal azonosítható s némelyek fülét talán sértő „közép-európai” (értsd: magyar) akcentusa (mely tehát sokak szemében, ill. fülében: kelet-európai). (Ilyen angol aggálya, érthetően, Angliában volt, Amerikában nem.)
Egyébként franciául is kitünően beszélt. „Külföldön”, Anglián kívül, Franciaországban élt leghosszabb ideig, a huszas, a harmincas, majd a negyvenes években: a berlini Ullstein hírügynökségi munkatársaként, a harmincas években – amúgy pocsékul fizetett – Komintern-alkalmazottként, a negyvenes években meg úgy, mint épp világhírűvé váló szerző, ki a Sötétség...-regénnyel a totalitárius rendszerek megértéséhez általában, a szovjet típusúéhoz kiváltképpen soha meg nem kerülhetőt mondott. Ezt az ezután immár soha meg nem kerülhetőt nem bocsátották meg neki francia barátai, Sartre és Simone de Beauvoir és társaik, a szovjet totalitarizmus örök útitársaiként. (S. de B. kulcsregényében, a Mandarinokban, s visszaemlékezéseiben is ír róla, vitriolosan. Utóbbiakból nem tudtható meg, ami Koestler memoárjaiból igen: a vitriol járulékos indoka, hogy alkalmi nászukra is sor kerülhetett volna, ha előzőleg nem isszák le magukat mindketten, mit követően A.K. tevékenység helyett inkább békésen elaludt S. de B. ágyában, majd kora reggel továbbállt. Amit ő, mindezek szerint, nem nagyon sajnált, az Illyés által Simonkának becézett S. de B. viszont alighanem igen s módfelett. Annyira, hogy attól a világnézeti konfliktus csakis fokozódhatott, annyira, hogy Sartre könnyedén csak véletlen találkozáskor, s egyedül, vagyis S. de B. nélkül, egy Párizs-Nyugat-Berlin vonatban mert Koestlerrel a régi módon beszélgetni.)
