Eltelt a tél, aztán vége lett 1958 tavaszának is. Nyár elején átvittek az épület másik szárnyába, egy jóval kisebb szobába. Egy vagy két napig egyedül voltam. Megint szörnyű izgalom fogott el. Nem tudtam mire vélni, hogy az állandóan növekvő zsúfoltság ellenére kivettek a nagy szobából és kivételesen egyedül tartanak.
A második vagy harmadik napon nyílt az ajtó és három új rab lépett be: Nicolae Balotă, Matei Boilă és Ioan Boilă. Kissé megkönnyebbültem. Ha jól emlékszem, mindhármukat hazaárulás címén, még 1955-ben ítélték el. Bűnük csupán annyi volt, hogy az 1948-ban megszüntetett görög katolikus egyház visszaállítása érdekében egy emlékiratot szerkesztettek, melyet, ha nem tévedek, Balotă úr fordított románból franciára, aki egyébként tökéletesen beszélte a francia nyelvet.
Az 1956-os magyarországi események előtt, 1955-ben és még 1956-ban is, az úgynevezett „enyhülés” időszakában, a katonai bíróságok valamivel mérsékeltebb büntetéseket róttak ki ugyanazért vagy hasonló „vétekért”. 1957-ben már legalább kétszerannyi évet sóztak az elítélt nyakába. Az agitátorokat vagy tiltott iratok terjesztőit 1957-ben még a Büntető Törvénykönyv 325-ös paragrafusa alapján a legrosszabb estben 10 évre ítélték, 1958-ban viszont a 209-es törvénycikk alapján ugyanazért vagy hasonló vétekért már 15 és 25 között osztogatták az éveket.
Másnap újabbakat költöztettek át hozzánk és nemsokára az ágyak számának megfelelően kiegészült a szoba létszáma.
Az újabbakról csakhamar kiderült, hogy mindnyájukat „hazaárulásért” ítélték el és korábban az enyedi börtönben működő gyárban dolgoztak.
Ők már tudták az átcsoportosítás okát és célját. A hazaárulókat Piteşti-re szándékozott átcsoportosítani a börtön vezetősége.
A harmadik ágy fölött, közvetlenül a mennyezet alatt vezetett a melegítő cső az egyik szobából a másikba. A cső melletti résen át elég jól lehetett beszélgetni a szomszéd szobával, amelyben szintén a piteşti-i útra előkészített hazaárulók voltak. Miután ilyenformán kapcsolat létesült a két szoba között, megtudtam, hogy odaát ott van Venczel József, egykori professzorom, akit még az ötvenes években ítéltek 12 évre szintén hazaárulás címén. Megragadtam az alkalmat és a cső melletti résen át elmondtam neki mindent, amit kintről, elsősorban családjáról tudtam.
Pár hét múlva e három szobából elvitték a hazaárulókat. Újabb rejtély: se engem, se Balotă urat nem soroltak közéjük. Még aznap átköltöztettek az ugyanazon az oldalon levő másik szobába, amely a E alakú börtönépület udvar felőli végében volt.
Egyesek szerint ez a helyiség valamikor, amikor a raboknak még istentiszteletet is tartottak, kápolna volt. Az óriási hodályban már mindkét oldalon négyemeletes ágyak sorakoztak és mindenikben ketten aludtak.
Itt találkoztam először Dávid Gyulával, akit még 1956-ban, rögtön a magyarországi események után, a legelsők között tartóztattak le és ítéltek el az egykori Bolyai Egyetemről. Örömmel üdvözöltük egymást. Ő szíves volt megosztani velem negyedik emeleti ágyát. Vagy két hónapig szinte állandóan együtt voltunk. Sokat beszélgettünk, főleg irodalomról. Az idő jóval gyorsabban telt, mint azelőtt.
Ebben a szobában rajta kívül több kolozsvárival találkoztam. A legnagyobb meglepetést számomra Gogomán Gábor jelenléte okozta. Ismertük egymást, felesége ugyanabban az iskolában is tanított, ahol a feleségem. Az egyik iskolai összejövetelen, 1956 végén találkoztunk utoljára. Amikor elváltunk, egyikünk se hitte volna, hogy a börtönben fogjuk viszontlátni egymást.
Mi történt ugyanis? A magyarországi 56-os események után ő is felkereste Gyulafehérváron Márton Áron püspököt, aki korábban már sok évet töltött börtönben, és csupán 1955-ben engedték szabadon. Gogomán Gábor elmondta, hogy a püspök várakozása ellenére csillapítani igyekezett felfokozott optimizmusát, megfontoltam beszélt, és nem bocsátkozott jóslásokba a fejlemények elkövetkező alakulásáról. Hazatérte után nemsokára letartóztatták és izgatásért rövid úton elítélték. Négy vagy öt évet kapott csupán.
A püspöki palotát az állambiztonsági szervek állandóan figyelték, s mindenkit számon tartottak, aki abban az időben Márton Áronnál járt. A legtöbben ezek közül előbb vagy utóbb besétáltak a börtönbe.
Nyár közepén voltunk. A meleg egyre kibírhatatlanabb lett az agyonzsúfolt szobában. 150–200-an lehettünk. Vízvezeték nem volt, mosdani sem tudtunk, ilyen fényűzésre nem jutott a napi vízadagból. Este lefekvés előtt négy hosszú sorban vártuk, hogy sorra kerüljünk a vizelésnél. Az éjszaka folyamán a négy nagy dézsa csordultig megtelt.
Az egyik nap Gyulát elvitték. Ismét egyedül maradtam. Megszakadtak a magyar irodalomról tartott naponkénti fejtegetések. Az idő ismét lassan telt. Órákon át sétáltam a hosszú szobában, s azon tépelődtem, vajon miért és hova vitték. Titokban arra is gondoltam, hátha újratárgyalják az ügyét és szabadon engedik. Csak jóval később tudtam meg a szomorú valóságot. Újabb nagy pert készítettek elő és azzal kapcsolatban vallatták a szekuritátén.
Az egyik fiatalabb kolozsvári fiút Veresnek hívták, még 1955-ben ítélték el röpiratterjesztésért. Cipőgyári munkás volt és túl kevésnek tartotta a fizetést. Az egyik őr, Cîrciunak hívták, aprótermetű, vérszomjas hiénaként viselkedett a rabokkal. Egy alkalommal sikerült észrevétlenül kinyitnia az ajtót, belopózott, és mielőtt a többiek riasztani tudták volna a népet, Verest sakkozáson kapta az egyik társával. A sakktáblát egy nagyobbacska zsebkendőre festették, a figurákat kenyérbélből készítették. Az egészet, mint féltve őrzött holmit, rendszerint a szalmazsákban rejtegették.
Másnap mindkettőjüket kivitték. Mikor visszajöttek, Veres lehúzta a nadrágját és megmutatta a fenekét. Seprűnyél vastagságú botokkal kékre verték, olyan volt, mint ősszel az érett kökény, ujjnyi széles, vérző csíkok sávozták.
Október elején engem is elköltöztettek a szobából és a földszinten egy meglehetősen sötét cellába zártak be. Vagy tíz-tizenkét szalmazsák feküdt ott ledobálva a fal mellett. Az első két nap egyedül voltam. Megint vad izgalom fogott el. Miért különítettek el? Egész éjszaka kínzott a gondolat: Mit akarnak velem? Mi vár reám?
A harmadik nap reggelén egy öreg rabot hoztak be a barátságtalan cellába. Derzsi Sándornak hívták, még 1944 őszén tartóztatták le valamelyik Torda melletti faluban. Először halálra ítélték, később az eredeti ítéletet életfogytiglani kényszermunkára változtatták. Amikor letartóztatták, negyvenöt éves volt, amikor megismertem, már 14 évet töltött el börtönben, majd hatvanhoz közeledve, húsz év után, 1964-ben ő is szabadult. Bűne, amiért halálra ítélték? A Torda melletti harcokban bekerített magyar honvédeket vezetett ki a gyűrűből, titkos ösvényeken, amelyeket csak ő ismert. Hivatalos vád: együttműködött az ország ellenségével, elárulta a hazát. Ő maga sohasem érezte magát bűnösnek. Embereknek mentette meg az életét, akikre különben halál várt volna.
Még aznap pontosan 13-ra egészült ki a létszám. Az együttesből egynek, a már említett öreg Derzsinek volt életfogytiglani, ötnek 25, egynek 20, háromnak 15, egynek 10 és kettőnek 6 évre szóló ítélete. A csoportból, akikkel a perben együtt szerepeltem, Komáromi Józseffel és Kertész Gáborral kerültem össze. Mindkettőjüket csekély 25 évre ítélték. Csakhamar kiderült, hogy mindnyájunkat útra készítenek elő.
