A szülő-gyerek viszony különböző visszásságai, a nemző és a nemzett közötti konfliktusok, ha más-más formákban és megközelítésekben is, de markánsan képviseltetik magukat az egyetemes színháztörténetben és drámairodalomban. A pszichológiából ismert Ödipusz-, illetve Elektra-komplexusok elnevezését ihlető Oidipusztól és Elektrától kezdve, Shakespeare Hamletjén, Romeo és Júliáján, valamint Csehov Sirályán keresztül kortárs szövegekig és színpadokig újra meg újra tanúi lehetünk annak, ahogyan családi okok cselekvésre vagy éppen tétlenségre késztetik, illetve kárhoztatják a szereplőket.
Sinkó Ferenc legújabb, Parental Ctrl című rendezésében a szokványosnak tekinthető színpadi és drámai megközelítéssel ellentétben, a generációk közötti konfliktusokat nem körülménynek, nem a cselekményt előremozdító tényezőnek tekinti – sőt, ahogyan azt a rendező korábbi előadásaiban már megszokhattuk, igazi cselekményről sem beszélhetünk –, hanem egy színházi keretek között vizsgálandó jelenségként állítja elénk. A 2015. november 1-jén bemutatott produkciót az Y generációról és szüleikről, a virtuálfüggőségről és valóságból való menekülésről, a generációk közti kötődések és szakadások elkerülhetetlenségéről szóló koncert-előadásként határozzák meg az alkotók. Az egymáshoz – látszólag – szorosan nem kapcsolódó, de folyamatosan egymásból építkező jelenetekből, etűdökből összeálló előadásban valóban megjelennek az előadás web-színlapján felsorolt témák, igaz, a beharangozó szöveggel ellentétben nem válik mindenikből központi fontosságú elem. A koncert-előadás megjelölés viszont igen pontosan írja le azt, ami a Parental Ctrl hetvenperces időtartama alatt a nézők elé tárul. Az előadásban használt jelmezeket és kellékeket, de az előadók munkáját is a teljes minimalizmus és funkcionalitás jellemzi. A hagyományos, vagy nevezzük inkább úgy, hogy szöveg-, illetve szerepközpontú előadásokhoz képest a szereplők (bodoki-halmen kata, Ötvös Kinga és Sipos Krisztina) nem szerepet játszanak, hanem, akár a felhasznált jelmezek és kellékek, szerepet töltenek be. Némileg máshonnan közelítve: a játszóknak nem a játék, hanem – ugyanúgy, ahogy egy koncert vagy mozgásművészeti produkció esetében – a jelenlét az elsődleges feladatuk.
Az előadás a The Butterfly Song című, jeleléssel kísért angol gyerekdallal indít, amiben a hálóinget, pizsamát és plüssállatfejeket mintázó, sapkát viselő előadók hálát adnak az Atyának, hogy éppen azok lehetnek, akik. Gyereknek öltöztetett felnőtt nők énekelnek gyerekdalt, s hogy még véletlenül se hagyhassuk figyelmen kívül ezt a tényt, arcuk végig unott és rezzenéstelen marad. Ez a felnőtt-gyerek kettősség kíséri végig a produkció elejét, de az előadók teste és ruházata vagy viselkedése közötti diszkrepancia a változó helyzetek és jelmezek ellenére is állandó marad.
Az etűdök váltakozását a nézőkkel szembeni falra vetített címek kísérik. A kezdeti dalt zenei betét és szelfizés követi, majd a room of one’s own felirat jelenik meg a falon. Ebben a bizonyos saját szobában, saját térben a testtel és a technika segítségével felerősített akusztikus hatásokkal zajló játék következik. Előbb mintha saját testiségükre és annak – különböző gyakorlatokon vagy éppen a puszta tétlenségen keresztüli formálhatóságára, formálódására – majd egymás jelenlétére ébrednének rá az előadók. A hangosítás játékba vonásával mintegy visszhangként jelennek meg a különböző cselekedetek következményei. A padlóhoz csapódó kar csattanása, egy-egy hang kiejtése, a test és a ruha közé szorított mikrofonon a textil súrlódása mind beleíródik az előadás akusztikus terébe, és aligha véletlen, hogy az etűdöt záró, gyermekinek hangzó nevetés visszhangja (vagy éppen emléke) marad meg legtovább a nézőtéren.
A sweet dreams című részben a szereplők hálózsákjaikba burkolóznak, s az elsötétített térben egy előre felvett, a nézőkkel szembeni falra vetített videónak jut a főszerep. Ebben a szereplők kérdések sorára válaszolgatnak, úgy, hogy a nézők a kérdéseket nem, csak a válaszokat hallják. A kezdeti igenre és nemre szorítkozó válaszok ellehetetlenítik a látottak értelmezését, s a különböző, a nézőkben felmerülő bizonytalanságokra – Ki kérdez? Mit kérdez? Miről kérdez? A szülőkről szóló vagy inkább a szülők által felvetett kérdések ezek? – csak később, a válaszok kibővülésével sikerül valamiféle vélt megoldást találni. A későbbi, father said című jelenetben a még mindig hálózsákokba burkolózott előadók talpra állnak, levedlik magukról gubójukat, és új jelmezekben – saját méretüknél jóval nagyobb öltönyökben – lépnek a nézők elé. Egy-egy összehajtogatott papírlapról – az apák levelei – a saját életükre vonatkozó aggodalmaskodó, gyakorlatilag a szülők által hangoztatott összes lehetséges közhelyet kimerítő sorokat olvasnak fel. A levelekre adott reakcióként érkezik az előadás csúcspontja, a stroboszkóppal, fényhatásokkal és vetítéssel fűszerezett, három dalból álló koncert, ami egyszerre lesz a szülők soraival szembeni lázadás és azok kigúnyolása, de ugyanakkor maga a lázadás paródiája is.
Az előadást az újból felhangzó The Butterfly Song zárja. Az öltönyeikben eltörpülő előadók dalát ezúttal sem jelelés, sem a közönség soraiból felhangzó nevetés nem kíséri. I just thank You, Father for making me me – hangzik el a dal utolsó sora, amit legegyszerűbben talán úgy fordíthatnánk: Köszönöm, Atyám, hogy azzá tettél, aki vagyok. Ha az előadás elején még fel is merülhetett a kérdés, hogy kit is jelöl ez a bizonyos Atya, itt már a legkisebb kétség sem férhet hozzá, hogy hús-vér személy(ek)ről van szó, és ahhoz sem, hogy a szöveg, ha bárki folytatná, így folytatódna: de most már ideje elengedned a kezem, vagy, hogy a lehetőségekhez mérten hűek legyünk az előadás hangulatához: ideje leszállni rólam.
A Parental Ctrl izgalmas előadás, és korántsem csak azért, mert egy, a neveléspszichológiából ismert, az eddigiekben színházi eszközökkel feldolgozatlan jelenséget, a szülők leválásra való képtelenségét járja körül. A korábban is létező, de az Y generáció esetében kicsúcsosodó probléma mellett, az előadás egy-egy, a kortárs színházművészet szempontjából igencsak releváns alkotói és befogadói taktikát is fókuszba helyez. Az angolul devised theatre-nek nevezett alkotói módszer lényege, hogy az előadás egy kizárólagos rendezői koncepció helyett az alkotók csoportjából indul ki, és egy decentralizált és kollektív kreatív folyamat eredményeként jön létre. Jellemző módon, az így létrehozott produkciók legnagyobb előnye és hátránya egyaránt a személyességükben rejlik. Miközben világos, hogy a Parental Ctrl-ban felvetett probléma valóban fontos az előadók számára, és ezt a fontosságot a lehető legpontosabban közvetítik is, a megközelítés egyoldalúsága jelentős kérdéseket hagy maga után.
Éppen ezek a szándékosan vagy szándékolatlanul felvetett kérdések és a közös alkotás gondolata mentén merül fel az aktív, az előadókkal együtt gondolkodó befogadói magatartás szükségessége. A Parental Ctrl egy izgalmasan szerkesztett, tartalmas és személyes produkció, aminek az érvényesüléséhez – akár a szülő-gyerek viszonyban – elengedhetetlen, hogy a különböző felek partnerként tekintsenek egymásra.
Groundfloor Group: Parental Ctrl. Rendező: Sinkó Ferenc. Alkotók és előadók: bodoki-halmen kata, Ötvös Kinga, Sipos Krisztina. Dramaturg/A rendező munkatársa: Adorjáni Panna; dalok: bhkata & the blue screen band; videó, fény, hang: Almási Attila; VJ, technikai munkatárs: Radu Bogdan; producer: Kelemen Kinga.
