„A lelkünkben életre kelt „én” intuíciói révén kapja a szellemi világ üzenetét, érzetei révén pedig a fizikai világ üzenetét.” (Rudolf Steiner)
Minden ember különálló szellemi lény – állapítja meg az antropozófia –, önálló, akárcsak az emberi test a fizikai világban. Az ember figyelme erőteljesen kötődik a fizikai világhoz: meg kell ismernie, tájékozódnia kell benne. Ez a folyamat – különösen a korábbi századokban – korán kialakult; a tizennégy-tizenöt éves ifjú már érettnek számított a fizikai valóság dolgaiban. A lelkiség kialakulása ebben az életkorban már eljutott arra a fokra, hogy benne felerősödjék az éntudat és vele a lelkiség három rétege: az érző, az értelmi és a tudati lélek.
A művész lelki élete rendkívül erőteljesen nyilatkozik meg műveiben. A zenét alkotó benső énje éppen a zene anyagának különös, megfoghatatlan, éteri volta miatt pontos képet ad önmagáról: lelki Röntgen-felvétel minden leírt hangja. Ebben a művészeti ágban lehet a legkevésbé elfeledni a benső valóságot, minden nem-igaz megnyilatkozás magában hordja azonnali büntetését; mindenki megérzi a zene őszintétlenségét. Azt is azonnal érzékeljük, hogy a zenéből kisugárzó lelkiség és ennek magva – az Én – mennyire erősen kötődik a fizikai (testi!) világához és milyen erős vagy gyenge szálak fűzik a szellemvilághoz. A zene rendkívüli módon megköveteli alkotójától a SZELLEM-ÉN mindenre kiterjedő jelenlétét.
Mozart az ú.n. Da Ponte-operákkal – Figaro házassága, Don Giovanni, Così fan tutte – nemcsak életműve gerincét alkotó hármas hegycsúcsát hozta létre, de megküzdött a lélekvilág régióival. Fokról fokra haladva járta be a purgatóriumi utat. A Figaroban a testiség vágyait küzdi le, a Don Giovanniban a szenvedélyek démonait, az ízzó vágyat, a Così fan tutteban felülemelkedik a földi dolgokon, megértően „néz le rájuk”, rokonszenvvel figyeli az életet, a „hiúság nagy vásárát”.
A lelki élet régióival való megküzdés időszakában következik be Mozart életében a tragikus fordulat: 1787. május 22-én meghal édesapja. Talán Mozart sem sejtette, hogy ez milyen nagy változást hoz életébe. Nincs kinek immár beszámolnia zenéjéről, terveiről, nincs kivel vitatkoznia életéről, pályájáról, nincs kivel megküzdenie és érvényt szereznie vélt vagy valós igazának. Nagybeteg apja még dorgáló levelet küld, amikor megtudja, hogy fia Angliába akar menni és – ki tudja?! – ott letelepedni akar. Ez az utolsó „szóváltás” apa és fia között. Néhány hónapra rá apja halálával légüres tér keletkezik Mozart körül. Most már egyedül kell megvívnia az élettel. Komolyra fordul apjának írt utolsó levelének kicsit fiatalosan, de őszintén küldött gondolata: „Minthogy a halál (szigorúan véve) életünk valódi végcélja, pár év óta az embernek ezzel az igazi, legjobb barátjával annyira megbarátkoztam, hogy képe nemcsak hogy nem rettent meg, hanem erősen nyugtat és megvigasztal”. Mozart szellem-énje nyilatkozik meg e sorokban.
Az 1787-es év a Don Giovanni opera elkészültének éve is. A vágy démona lángokban emésztődik el a színpadon és Mozart lelkében is: Don Giovannival Ő is megjárta a tisztítótűz dantei lángjait. A legmagasabb szellemi régióba emelkedhetik. Elveszti kapcsolatát a valós világgal. Anyagi helyzete meginog, pénzkölcsönt kérő levelei elszaporodnak. Feleségéhez írt bensőséges hangú leveleinek vidám hangja mintha feledtetni akarná a vég felé sodródás elkerülhetetlenségét. És miközben napi harcait vívja, a szellemi lét legmagasabb csúcsait járja be zenéjével. 1788-ban megírja három nagy utolsó szimfóniáját, egy évvel apja halálát követően. Ezek az „utolsó” művek a lelki tettvágy fellobbanásai, akárcsak a Così fan tutte 1789-ben. De 1790-ben már csak négy befejezett műve maradt fenn, a többi megkezdett vázlat. Az apa halálával kialudni látszik a tűz, mely Mozartot éltette. De a mozarti lélek parázsából megszületik az a Mozart, aki – Goethe szavaival – „isteni lény módjára” szemléli a világot.
